Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-09 / 6. szám, szombat
Hazai kutatók iráni expedíción 16-17. oldal 2016. január 9., szombat, 10. évfolyam, 2. szám ■U. Puccini Triptichonja a budapesti Erkel Színházban (Fotók: Magyar Állami Operaház) A szárnyas oltár szétnyitása N oha Puccini „szárnyas oltárát”, aTrip- tichont a dantei pokol (A köpenyben a szenvedés és a szenvedély pokla) - purgatórium (Angelica nővér vallásos-extati- kus megtisztulása) - paradicsom (Gianni Schicchi féktelen vidámsága) hármassága felől szokás értelmezni, ez a háttér inkább csak jelzés értékű. Sokkal meggyőzőbb William Ashbrook véleménye, mely szerint itt a halál három arca tekint ránk három műfajban: a szenvedélyes-brutális gyilkosságé (erotikus thriller), az extatikus öngyilkosságé (pszichodráma) és a megcsúfolt természetes halálé (commedia dell’arte). Ezzel a bemutatóval zárta 2015-öt a Magyar Állami Operaház az Erkel Színházban. A köpeny metaforája A köpeny szenvedélyes-véres verizmusának dinamikáját nemcsak a meg-meglóduló, meg-megpezs- dülő vér áramlása adja, hanem a változékony, impresszionista színekben megjelenített folyóé is, mely mintegy metaforájává válik a folyamatosan előre haladó, szenvedélyes cselekménynek. Az ötvenes hajótulajdonos Michele (Szemerédy Károly különösen érzékeny alakításában) és a fiatalka Giorgetta (Sümegi Eszter) világa és boldogsága nem szilárd talajra épül. A hajó úszó börtön mindkettejük számára: Giorgetta a szárazföldre vágyik, konkrétan Luigi (Fekete Attila) karjaiba, Michele pedig a szinte elviselhetetlenül eszményivé torzuló idilli múlt rácsaiba kapaszkodik bele. Michele egyre inkább „rakománya”, terhe lesz a hajónak, csak látszatra marad a rajta zajló élet irányítója. Különösen zseniális, ahogy a zenei szövet részévé válnak a beszüremlések (a szerelmesek éneke) és a tárgyi környezet hangjai (hajókürt, autóduda, hangolási hibás verkli) is, hiszen mindez a létezés szimultán természetére utal, és szakít a szokványos operai időburokkal. A köpenymetafora elsőre ma talán nem hat különösen erőteljesnek, az oltalmazó összetartozás és a halotti szemfedél kettős funkciójában mégsem hatástalan, hiszen egyszerre van benne az élet és a halál, az elfedés, az elrejtés, és a váratlan fordulat lehetősége. Angelica nővér szürke világa Az operakritikusi küzdősportok sorában az Angelica nővér verbális püfölése és megsemmisítése (diszkvalifikálása) hosszú ideig különösen népszerű volt. Pedig Puccini itt is megelőzte korát: a modern lélektani opera, a zenei pszichodráma ősváltozatát alkotta meg, a színes színpadi fordulatok helyére pedig úgyszólván a térfigyelő kamera „statikusságát” helyezte. Egy feszélyező, normatív szabályok szerint berendezett, totálisan „szürke” világban csak apró rezdülésekből látszódik meg az egyéni. Az amúgy szürke Angelicára (Létay Kiss Gabriella miatt érdemes többször is megnézni az előadást!) csak akkor figyel fel igazán a nagyérdemű, amikor azt a hangsúlyos, nonszensz anticipációs gondolatot énekli, hogy „la morte é vita bella” vagyis kb.: a halál egy szebb élet, és sejthető, hogy ezt az „életprogramot” be is teljesíti majd. Rendező legyen a talpán, aki az áj tatosságok standard rítusaiból kilépő apácák naiv és idegesítő fecsegéseiből, apró-cseprő ügyeiből tisztességes életképeket hoz össze! Annál hálásabb viszont, ami utána jön: a szikár és rideg hercegnő (Komlósi Ildikó ugyancsak feledheteden alakításában) egy olyan normatív sémák szerint felépülő világ kíméletlen rítusait képviseli, melyhez képest a zárdái rutin maga a létbiztonság. Angelica tragédiája (törvénytelen gyermekétől elszakította a család) a kimondható és a kimondhatatlan feszültségterében bontakozik ki. Az önuralom elvesztésének (és visszanyerésének) drámai dinamikája így még hatásosabb lesz, a párbeszéd zenei retorikája pedig zseniálisan egyértelmű és célratörő, s egyenesen torkollik bele a bensőségesen (és visszafogottan) szép Senza mamma áriába. És itt Puccini újra csavar egyet a dolgokon: a csodajelenetet az elvárásokkal szemben nem erősíti fel mindent elsöprő, emberfeletti erejűvé, hanem felkavaró, patetíkus kétségek közt hagyja a nézőt, a víziók úgyszólván természetes bizonytalanságában. Valóban megtörtént a csoda, vagy csak egyeden emberi tudat vetült ki színpadnyi térbe? Nincs elsöprő erejű teatralitás: minden befelé, a tudat intimitása felé örvénylik, hiszen a megtisztulás, a katarzis sosem kollektív, mindig csakis egyéni élmény lehet. Richard Jones, a Covent Garden rendezője az opera cselekményét a zárdából egy 1950-es éveket idéző, zsúfolt gyerekkórházba helyezte át, a transzcendencia légkörét mégis sikerült megőriznie: azt hiszem, ez a megrendítő rendezői ötlet egyszerűen továbbfokozhatatlan. E bolond itt... Gianni Schicchi „...E bolond itt Schicchi Gianni (...)/ És vágyát aztán úgy elégítette, / hogy másnak vette formáját magára, (...) a meghalt Buoso Donáti alakját, / hogy testamentumát ő megcsinálja” - rajzol meg egy tragikus sorsot Dante a Pokol 30. énekében (Babits Mihály fordítása). Puccini egyeden vígoperája több szempontból nézve is remekmű: a sziporkázó zene és az eleven szöveg viszonya különösen szerencsés (Ashbrook szavaival élve: „partitúrája higanyként alkalmazkodik minden mozzanathoz”), ugyanakkor (tegyük hozzá) a zene humorának hőfoka szöveg nélkül is nyilvánvaló, mivel a commedia dell’arte hagyományos közhelyrendszere különösen egészséges módon olvad bele a darab jellemeibe. Schicchi (Kálmán Péter) nem csupán egy leleményes, színészi képességekkel megáldott végrendelet-hamisító, hanem Lauretta (Sáfár Orsolya) és Rinuccio (Balczó Péter) „halálos” szerelmének és saját szerencséjének katalizátora is. A szerelmi segítség- nyújtásban ludas a valaha írt egyik legcsodálatosabb operadallam is: nevezetesen Lauretta áriája („O mio babbino caro!”). Schicchi személyében egy új társadalmi réteg bújik a régi bőrébe, miközben immár minden a reneszánsz tavaszán kibontakozni kezdő Firenze életigenléséről szól. Paradox módon egyszerre szembetűnő az opera tabló- és festményszerűsége, illetve a helyzetből fakadó sodró erejű lendület. Mintha egy gyorsan pergő, végtelenül humoros film burleszk cselekményébe csöppennénk. A halottsirató, a szokásos ríms fokozatosan fordul át képmutatásból apokaliptikus káoszba, hogy aztán egy kényszerű, leleményes cinkosságban találjon új rendezőelvet. A normatív viselkedés és a szabályok betartása könnyíti meg a tréfa sikerét is: a spontaneitást (a szerelem, a rokonok dühe) is e keretek közé kell beszorítani. Külön érdekesség Lauretta ártatlanságának védelme: Schicchi a bűntény idejére Laurettát folyamatosan eltávolítja, például kiküldi madarat etetni az erkélyre. Kétségtelen, hogy az opera az olasz madár szó erotikus jelentésével is játszik, ám Lauretta és Rinuccio szerelmének idilli világa mégis egy külön szigetet képvisel a „bűn” tengerében. Ezen az „ártatlan” szigeten épül föl majd valami reményteli és új: egy új város, egy új életérzés. Anger Ferenc az egyes elemek ösz- szeíüggésrendszereit feltáró, kiváló rendezése a különösen visszafogott, „konzervatív”, intenzíven klausztrofób A köpenytől a sziporkázó humorral tálalt Gianni Schicchiig széles érzelmi skálán mozog. Garantált élmény, garantált szórakozás. Csehy Zoltán OTTHONUNK A NYELV Hangjelölésbeli változások helyesírásunkban R ovatunkban több ízben foglalkoztunk már a helyesírásunkban bekövetkezett változásokkal. Ezúttal a hangjelölésre vonatkozó legfontosabb módosulásokat foglaljuk össze az új szabályzat (A magyar helyesírás szabályai. 12. kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2015) alapján. Helyesírásunk egyik jellemzője, hogy betűíró jellegű, azaz a leírt betűk leggyakrabban a kiejtett beszédhangoknak felelnek meg. Magánhangzóink jelölésében is ez az alapelv érvényesül elsődlegesen, ám előfordul, hogy a kiejtés és a helyesírás eltérést mutat. Ezt a szembenállást igyekszik kiküszöbölni az új akadémiai szabályzat, amikor bizonyos szavak írásmódját a napjainkban elterjedt ejtésváltozathoz igazítja. PL: árboc (korábban: árboc); bédekker (korábban: bedekker = ’útikönyv’); biennálé (korábban: biennále = ’kétévente megrendezett kiállítás, rendezvény’); búra, lámpabúra (korábban: bura, lámpabura), nüansz (korábban: nüánsz = ’eltérés’ v. ’részlet’); rubeola (korábban: rubeóla = ’rózsahimlő’); sámánizmus (korábban: sámánizmus); sarlatánizmus (korábban: sarlatanizmus), sátánizmus (korábban: satanizmus). A kézikönyv szótári részében található, kétféle alakban közölt címszók ugyanakkor azt jelzik, hogy az alakváltozatok azonos értékűek, ezért - a közlés sorrendjétől függetlenül - mindkét formájukban használhatók, pl.: advent vagy ádvent, hozsanna vagy hozsánna. A mássalhangzók jelölését érintő változások egy része a szótőben, másik része a toldalékos szóalakokban történik. A tövekben bekövetkezett módosulások elsősorban az idegen eredetű szavak írására vonatkoznak: esetükben a szabályzat - figyelembe véve a szakmai helyesírások írásmódját is — megengedőbbnek bizonyul, s elfogadja mind az idegen, mind a magyaros alakváltozat létjogosultságát. Pl.: distinkció v. disztinkció (korábban: disztinkció = ’megkülönböztetés’), pacemeker v. pészméker (korábban: pacemeker = szívritmus-szabályozó’), spray v. spré v. szpré (korábban: spray), standard v. sztenderd (korábban: standard). A fentihez hasonló rugalmasság figyelhető meg az ingadozó ejtésű h végű szavak -vad-vei és -vál-vé rágós alakjainak írásában is. A céh (ejtésmódja: [cé] vagy [céh]), cseh (ejtésmódja: [cse] vagy [cseh]), düh (ejtésmódja: [dü] v. [düh]),juh (ejtésmódja: [ju] vagy [juh]), méh (ejtésmódja: [mé] vagy [méh]) stb. főnevek -vad-vei és -vál-vé toldalékos alakulatait ezentúl nemcsak ejteni, hanem írni is kétféleképpen lehet, mégpedig: csehvel v. csehhel, ill. csehvé v. csehhé, dühvei v. dühhel, ill. dühvév. dühhé stb. Azokat a szavakat azonban, amelyek alapalakjának végén hangsúlyosan ejtjük a h hangot (pl. doh, potroh, sah, Allah stb.), az írásban is jelölt teljes hasonulás szabályszerűségét követve továbbra is csak egyféleképpen jelölhetjük: dohhal, potrohhai, sahhal, Allahhal stb. Változás történt azonban a rövid sz-re végződő főnevek és a -szerű szóelem kapcsolódásának jelölésében: a szabálykönyv a korábbi szemlélettől eltérően már nem a „képzőszerű utótag” kategóriájába sorolja, hanem szabályos ösz- szetételi tagnak tekinti a -szerű-t, aminek következtében ekképpen módosul az ilyen elemet tartalmazó alakulatok írásmódja: észszerű (korábban: ésszerű), gipszszerü (korábban: gipsszerű), viaszszerű (korábban: viasszerű), autóbuszszerű (korábban: autóbusszerű). Misad Katalin
