Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-09 / 6. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. január 9. SZOMBATI VENDÉG 9 Nagy rendezők fontos játékosa Viola Gábor: „Soha nem akartam budapesti színész lenni. Ma sincsenek ilyen álmaim. Jó nekem Kolozsváron..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Marosvásárhelyen végzett, ott is maradt öt évre, aztán Budapestre került, a Schilling Árpád vezette Krétakörbe. De ott sem töltött hosszú időt. Viola Gábor ma a kolozsvári Állami Magyar Színház vezető művészeinek egyike, aki a román színházi szakma legnagyobb elismerését is elnyerte már. Nagy játékos elsöprő drámai erővel és kifinomult humorérzékkel. Tompa Gábor világot járt rendezésében, a Leonce és Lénában ő Valerio. Madárfejjel, sistergő energiával. Silviu Purcarete Julius Caesarában ő Brutus. Gyilkos és áldozat egy személyben. Andrei Ser- ban Csehov hősét, Ványa bácsit bízta rá. Nincs szerep, amellyel ne tudna megbirkózni. Színészete szilaj. Ötlettára behatárolhatatlan. Hős és antihős. Vezér és kisember. Mozgáskultúrája csiszolt. Énekhangja fényes. Operát és musicalt egyaránt elbír. Született komédiás. Színpadi Jolly Joker. Milyen volt az első öt éve a pályán, amikor még marosvásárhelyi színész volt? Rögtön a színművészeti elvégzése után tizenegy társammal kerültünk az ottani csapatba. Friss diplomások voltunk, küldetésünknek éreztük, hogy a nagyon alacsony energiaszinten működő színházat felemeljük. Avítt, széthulló, nem igazán értékes előadások voltak műsoron. Nem volt aktuális, nem volt modem a színház. Béres András vezetésével mozgalmat indítottunk el, általunk kapott igazi, nagy vérátömlesztést a társulat. Az alatt az öt év alatt, amíg ott voltam, több igazgató lemondott, s valahogy mi sem váltottuk be a hozzánk fűzött ígéreteket. Kicsit fellendült ugyan a színház, de a vállalást nem tudtuk beteljesíteni. Elkezdtünk valamit, amit aztán mások folytattak. Novák Eszter akkor hozta lére a Honvéd Művészegyüttes kamaraszínházát, oda mentek közülünk a legtöbben. Engem is hívott, csak időközben megjelent Süsü, vagyis Schilling Árpád Marosvásárhelyen, hogy Csányi Sándor elhagyja a Krétakört, és az ő helyére keres valakit. Én akkor épp a krétakörös Rusznák Gáborral dolgoztam egy Moliére- darabban, ő ajánlott be Süsünél. Katona Lászlóval együtt így kerültünk aztán az ő csapatába. Mekkora lökést jelentett ez a lépés az akkori életében? A Krétakör a legrangosabb magyar társulatok egyike volt. Ismertem a törekvéseiket. Tudtam, hogy Süsü komolyan gondolja azt, amit csinál. Hogy speciálisan közelíti meg az ügyet, amelyet képvisel. Nagyon nehezen dolgoztam fel magamban, hogy ilyen könnyen kaptam meg a Krétakört, utópia nélkül. Rájöttem ugyanis, hogy ez az, amire igazából vágytam. Rusznák Gábor időben figyelmeztetett: „Vigyázz, mert te földember vagy! Nem biztos, hogy neked olyan könnyű lesz Budapesten.” Talán arra gondolt, hogy visszahúz majd a hely, amelyet hirtelen otthagytam. Hogy erős honvágya lesz? Igen. A Kárpátokban ugyanis van egy állandó rezgés, amelyet a tektonikus gyürődésű hegyek bocsátanak ki. Aki ebben él, ebben szocializálódik, majd elhagyja a helyet, egy idő után visszavágyik. Ez nemcsak fizika. Objektív dolog, ami az embert befolyásolja. Az én esetemben is beigazolódott. Két év után úgy döntöttem, visszajövök Erdélybe. Miközben a Tamburmajort játszotta a Krétakör legendás Woy- zeckjében. Szerettem a Krétakört, és ők szerettek engem. Nem úgy kezeltek, mint egy szegény erdélyi rokont. Nagy Zsolt, Csányi Sándor és a többiek egyenrangú partnerüknek tekintettek. Nem volt érvágás a csapatnak, hogy eljöttem, mert akkor jelent meg a színen Mundruczó Kornél, és vitt magával pár embert. Két évig aztán még visszajártam a műsoron levő darabokba, de már Erdélyből. Ma már elmondhatom, új szárnyakat adott a Krétakör, a régi szárnyaimat viszont letörte. Csákányi Eszter azt kérdezte: „Mihez kezdesz, ha hazamész? A színház olyan, mint a sport, ha nem csinálod folyamatosan, a teljesítmény esik.” Érre addig sosem gondoltam. Azt hittem, ha egyfolytában el vagyok telve a művészettel, akkor menni fog anélkül is, hogy technikailag fejleszteném magam. S akkor úgy döntöttem, abbahagyom egy rövid időre a színházat. Megzavarodtam egy kicsit a tömény kultúrától. Adódott egy másfajta lehetőség, abban akartam megkapaszkodni. A Krétakör teljesen átrendezte az értékrendszeremet, de úgy gondoltam valami egészen másra van szükségem. Emberileg. Fakitermeléssel akartam foglalkozni. Honnan jött ez a vad ötlet? Kanadában voltunk a Krétakörrel. Ott, Quebeckben csapott meg ennek a szele. Láttam, hogy az hasonló hely, mint Erdély, bár a körülmények mások. Montrealban ültünk a fűben Süsüvel, és akkor kinyögtem, hogy otthagyom a társulatot. Megérte? Bejöttek a számításai? Nem. Meg akartam lovagolni egy lehetőséget, de nem lehetett. Másfél év után minden pénzem elfogyott, más munkához kellett látni, és újra felütötte a fejét a színészet, de már teljesen más minőségben. Végül is mi mást tudnék csinálni? Színész vagyok. De az a másfél év... Sepsiszentgyörgy mellett, Zoltánban, a brassói hegyek lábánál tizenöt-húsz hektárnyi erdőt szolgáltattak vissza az akkori élettársam családjának. A földdel és a fákkal akartam hasznosítani a bennem levő energiát. Szőlőtőkék között is el tudtam képzelni magam, de jöttek a százhúsz éves fák. Kijelöltem, kibélyegeztem őket, de annyit nem tudtunk kivágni, amennyi anyagi szempontból megérte volna. Akkor kezdtem el dolgozni Simon Balázzsal. Utcaszínházat csináltunk Budapesten, a Teleki téren. Ott méricskéltük azt az energiaszintet, amellyel le lehet kötni a járókelők figyelmét. Akkor éreztem meg igazán, milyen ereje van a színháznak. Vidéki társulatoknál is játszott Magyarországon, mégsem maradt ott. Soha nem akartam budapesti színész lenni. Ma sincsenek ilyen álmaim. Bennem ez a kategória nincs is meg. A Krétakörben szíwel- lélekkel voltam jelen, nagyszerű dolog volt, hogy ott lehettem, de az sem minden. Akkor ez a „minden”, Kolozsváron, Tompa Gábor társulata, amely a világ legrangosabb fesztiváljaira is eljut? Ez sem minden. A mindenség valami más. Annak csak egy része lehet a színház. Pedig Kolozsváron európai, sőt világhírű rendezőkkel dolgozhat. Tompával, Purcaretével, Serban- nal. Most például Franz Kafka Amerikájában Michal Dočekallal, a prágai Nemzeti Színház főrendezőjével. Nem állítok fel magamban értékrendeket. Nagyon tisztelem mindegyiküket, de nincs a természetemben, hogy bárkit kiemeljek közülük. Szerintem ha az ember egy lépcsőn halad felfelé, akkor az első, a második vagy a hetedik fok ugyanolyan fontos, mint a tizenötödik vagy a tizennyolcadik. Sok szépet megéltem a Liliommal is, amelyet Babarczy László rendezett Marosvásárhelyen, vagy Moritzként A tavasz ébredésében, vagy Székely Csaba Bányavirágának Ivánjaként. Ez utóbbiért a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb férfialakítás díját kapta. A Leonce és Léna Valeriójáért pedig - harmincöt évesen - a román színházi szakma a legmagasabb elismerésével, az UNITER díjjal jutalmazta. Mindkét díjnak egyformán örülök. Az ázsiómat lehet, hogy növelték, az életem minősége azonban nem változott. Filmszerepet kapott már? A játékfilm eddig elkerült. Amikor a Krétakörben játszottam, érdekelt volna a forgatás, de nem tettem érte semmit, hogy valami módon bekerüljek azok közé, akiket rendszeresen hívnak forgatni. A film egy kicsit más gazdasági helyzetű jelenség, mint a színház. Kéznél kell lenni. Amikor Novák Eszter rendezésében, a Szentivánéji álomban szerepeltem Vásárhelyen, Tóth Ildikónál, aki vendégként játszott a darabban, érzékeltem, hogy ő tudja, hogyan működik egy nagyszabású forgatás. Akárcsak Csányi Sándornál, a krétakörös években. Velük sokat beszélgettem erről. Furcsa volt számomra, hogy ők már csináltak valamit, amit én még nem. Ezzel együtt azt is hangsúlyozza: nemcsak a színház - a család is fontos az életében. A színház vonzása nem tud erősebb lenni, mint a családomé. Vásárhelyről egyszer elmentem felvételizni a miskolci operatársulathoz. Felvettek. De a prózai társulatba is. Meg is ijedtem, hogy akkor most mi lesz? Végül nem mentem. Operában énekelni azóta még inkább szeretnék. Elemi erővel vonz a műfaj. Egyelőre nem tudok odaállni mellé. A család mellé pedig köteles vagy odaállni. Nagyon kemény munkát igényel az is. A színházban dolgozó emberek párjaira óriási teher hárul. Nem könnyű elfogadniuk az életvitelünket. Ä zene azonban, a színészzenekar révén, így is jelen van az életemben. Az egyik generátora voltam annak, hogy az a csapat létrejöjjön. Gyerekkorom óta gitározom. Michal Dočekal mellett most rendezőasszisztensként is dolgozott, miközben Robinson szerepét játssza fenomenálisan. Mit kell látni e mögött? Az érlelődő rendezői ambíciókat? Ha igent mondanék, már nem lenne titok. Érdekel a rendezés is. Színházban a legfontosabb a felelősség- tudat. Szerepért felelősséget vállalni nem olyan nagymértékű, mint az előadásért. Én most ennek a mechanizmusát akarom megismerni, hiszen színészként erre nem nagyon van rálátásom. Bentről, játék közben nem lehet erre úgy figyelni, mint a rendező oldaláról. Örülök, hogy már a gyerekeim is szeretik a színházat. Én, az apjuk örök bohóc vagyok, ezt már mindketten tapasztalják. Ez otthon is minden helyzetben kibukik belőlem. Sári, a nagyobbik lányom még csak hatéves, de már azt kérdezi: „Apa, ezt a dalt nem akarod megcsinálni a zenekarban?” A feleségem is boldogan jön előadást nézni, és a koncertjeinken is ott van. Többet nem vállalhatok. Valahol meg kell állni. Van egy gyengeségem ugyanis. Mindenkinek meg akarok felelni. Ez nem jó. Színészként igen. Magánemberként viszont nem biztos, hogy hasznos. „Mára gyerekeim is szeretik a színházat..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
