Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)
2015-12-04 / 280. szám, péntek
NAGYÍTÁS > > k f > i f í f > > í í www.ujszo.com | 2015. december 4 I 9 Klímaijedség: a lét a tét? A párizsi világkonferencia kedvező esély egy, a globális felmelegedést csökkentő egyezmény megkötésére MIKLÓSI PÉTER Előrejelzések szerint, ha továbbra a jelenlegi tempójában melegedne az ághajlat, a jövőben kora nyártól őszig Szlovákiában (is) évente akár száznál több lehet azon napok száma, amikor majd negyven vagy annál magasabb fokot mutat a hőmérő. De érdemes visszapillantani is: a 21. század első másfél évtizedének minden esztendeje, globális viszonylatban, forróbb volt az 1880-tól az ezredfordulóig tartó időszak évenkénti átlaghőmérsékleténél. Sorjáznak a dilemmák: tisztában vagyunk-e bolygónk gyors fölmelegedésének' következményeivel, vagy csak sejtjük a gondok súlyát? Megáll-e az északi-sarki jéghegyek riasztó ütemű olvadása? Mert ha nem, ez a Golfáramlat működését és a világóceánok szintjének ijesztő emelkedését eredményezheti. Reális célkitüzés-e 35- 40 éven belül világviszonylatban 60- 70 százalékkal csökkenteni a széndioxid-kibocsátást? Túlzás vagy jogos intelem az ökológusok azon figyelmeztetése, hogy az átlaghőmérséklet 2,2-2,3 Celsius-fokot meghaladó emelkedése visszafordíthatatlan változásokat okozhat a Föld ökoszisztémájában. Ráadásul ennek az átlaghőmérséklet-emelkedésnek kis híján a felét, sajnos, mostanra már elértük. Az emberiség vajon tuda- tosítja-e, hogy a klíma megbillent egyensúlya okozta elsivatagosodás, illetve a tartósan kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt 2008 és 2014 között 160 millió ember kényszerült elhagyni otthonát? Ez hatszorosa a földrengések és vulkánkitörések következtében elüzöttek számának. Természetesen ez pusztán néhány felvetés a klímaváltozással kapcsolatos aggályok közül. Ezért a szakértői vélemények szerint a Föld és jelenleg hétmilliárdnál több lakója szempontjából kulcsfontosságú a Párizsban november 30-án kezdődött kéthetes klíma-világkonferencia. Miklós Lászlóval, a Zólyomi Műszaki Egyetem Selmecbányái székhellyel működő Fenntartható Fejlődés és Ökológiai Tudat UNESCO Tanszékének professzorával, a két Dzurinda- kormány környezetvédelmi miniszterével feszegetjük a témát. Újságírói rosszmájúság, ha megjegyzem: a környezetvédelem és a globális klímaváltozás összefüggéseinek gondjairól 1985 óta évente megrendezett világkonferenciákon - legalábbis a laikusok szemszögéből - tényleges előrelépések nemigen születnek? Ez a vélemény valóban kissé általánosító, hiszen a konferenciák mindegyikén érdemi munka folyik. Ennek egyik sikeres példája az 1997- ben megkötött Kiotói Egyezmény volt, amelyet az ENSZ Klímaváltozási Konvenciójának keretében dolgoztak ki. Ebben a főként a fejlett országokat tömörítő nemzetközi egyezményben az iparosodott államok arra kötelezték magukat, hogy szén-dioxid-kibocsátásukat 5,2 százalékkal az 1990-es szint alá szorítják. Ehhez az egyezményhez 2006 decemberéig 169 állam csatlakozott. Viszont a világ akkoriban legnagyobb légszennyezője, az Egyesült Államok és a hasonlóképpen nagy szennyező Ausztrália sajnos nem. Része az igazságnak, hogy más jelentős légszennyezők, például India vagy Kína csatlakoztak ugyan, de részükre kivételes elbánásmódot szavatolt a 2012-ig hatályos Kiotói Egyezmény. így annak legnagyobb erénye talán „csak” az volt, hogy minimális alapot biztosított a további nemzetközi diplomáciai tárgyalásokhoz egy következő, immár szigorúbb dokumentum körvonalazásához. Persze, azt is látni kell, hogy a kiotói „fogadkozás” távolról sem tudta beváltani az eredetileg várt reményeket. Ellenkezőleg, a káros szén-dioxid-kibocsátás mind a mai napig tartó növekedése révén folyamatosan emelkedik a légkör üvegházhatású gázkoncentrációja, ami a felgyorsult klímaváltozás legtöbb kiváltó oka. Ezért döntő fontosságú célja a most zajló világkonferenciának, hogy ott egy új, valamennyi részt vevő országra kiterjedő globális éghajlatváltozási keretegyezmény szülessen. Ennek a 2015-ös dokumentumnak nyilvánvaló célja az lesz, hogy a globális felmelegedést végül is 2 Celsius-fok alá lehessen szorítani. E létfontosságú törekvésnek milyen alaphelyzetből vág neki a világ? Mivel a légkörbe jutó szén-dioxid a földgolyó légkörének egészét terheli, első látásra szinte másodlagosnak tűnik, hogy maga a kibocsátás hol, mi okból és milyen arányban történik. A döntő adat ugyanis a széndioxid-kibocsátás összmennyisége. Nos, a különböző források mintegy tízszázalékos bizonytalansági tényezőjével számolva ez az adat jelenleg mintegy 32-35 milliárd tonna, ami ökológiai szempontból elviselhetetlen. Persze, az összmennyiség tudatosítása mellett azt is előnyös szem előtt tartani, hogy a legmagasabb és egyelőre még növekvő tendenciát mutató kibocsátási rátája most Kínának van: körülbelül tízmilliárd tonna. Újabban némileg csökkentek és mintegy ötmilliárd tonnára tehetők az Egyesült Államok idevágó mutatói. Mintegy négymilliárdos szintet tart és csökkenő pályán van az Európai Unió is. Oroszország a kétmilliárd, Japán a másfél milliárd tonna szintjén mozog. Ugyanakkor például India a szén-dioxid-kibocsátás növekedési szakaszát éli. A klímaváltozást jelentős mértékben gerjesztő általános tényeket, legalábbis a népesebb államok, mivel indokolják? Többnyire kitérő magyarázkodással. Vagy a helyi lakosság számottevően emelkedő energia- és termékigényes fogyasztási szokásaira hivatkoznak. Ez utóbbi mutatókat vizsgálva Ausztrália áll az élen. Ezt a kontinensnyi országot az egy fóre eső szén-dioxid-kibocsátási adatok szempontjából Kanada, Szaúd- Arábia, az Egyesült Államok, Dél- Korea, Tajvan és Oroszország követi. Összevetve ezeket a tényeket és adatokat könnyűszerrel kiderül, hogy tagadhatatlan az összefüggés a gazdasági fejlődés üteme és a széndioxid-kibocsátás mennyisége között. Ezt a két tényezőt bajos lenne határozottan különválasztani, bár elsősorban a fejlett államoktól jogos az elvárás, hogy a fosszilis energiahordozókat zöld, illetve újrahasznosított energiával pótolva tartsák meg gazdasági fejlődésük mai tempóját. Erre vonatkozóan komolyan hangzó, egyben vállalható ígéreteket tettek az idei konferencia nyitónapján az ott megjelent állam- és kormányfők. Persze, azért érdemes lesz megvárni, hogy a szándéknyilatkozatokat tettek is követik-e. Gondolom, szándéknyilatkozatokban eddig sem volt hiány. Miért lenne a Párizsban tett idei fogadkozás őszintébb és megfontoltabb, mint a tavaly elhangzott vó- tum Limában vagy a még korábbi például Rióban? Egy olyan világban, ahol még a „szigorú” Kiotói Egyezményben is megoldásként ott szerepelt az a „rugalmas mechanizmus”, amely megengedte a kibocsátási kvóták államok közötti kereskedelmét! Egyébként épMiklós László pen ez a cserebere volt az egyik emlékezetes botránya az első Fico- kormány „környezetvédelmi” aktivitásainak... Szerencsére a párizsi konferencián már nem a Kiotói Egyezmény hatályosságának toldozott-foldozott meghosszabbítása szerepel napirenden. Helyette egy olyan új keretegyezmény elfogadásának szándéka, amely a globális felmelegedés mai tempója visszaszorításáért lényegében egyetlen, egységes keretbe foglalná a különböző kötelezettségeket és a politikusok által nyomatékosított újabb, valóban ambiciózus ökológiai vállalásokat. Úgy tűnik, most széles körben hajlandóság mutatkozik őszintén szembenézni a globális éghajlatváltozás várható, az emberiség egészét érintő veszélyeivel. Napjainkra ugyanis a klímaváltozás kihívásainak kritikus stádiumában vagyunk. A határozott cselekvést szorgalmazó tizenkettedik órában? Az egyik véglet a tényleges veszélyek dramatizálása. A másik véglet viszont valóban a klímaváltozás már konkrét jeleinek semmibe vétele lenne. Ilyen szempontból a párizsi világkonferencia igazán az utolsó esélyek egyike lehet az értelmes szakmai párbeszédre, a kockázati tényezők csökkentése kötelező ütemtervének rögzítésére. A fokozott elvárásokat mérlegelve biztató előjel, hogy különleges pozícióikat feladva most a világ teljes szén-dioxid-kibocsátási szennyezésének majdnem harmadát adó Kína és az Egyesült Államok is csatlakozni kívánnak a meghatározó erejű klímavédelmi célkitűzésekhez. Természetesen, az új környezetővó korlátok pozitív lecsapódása így sem megy máról holnapra, szinte varázsütésre. Professzor úr, ön nem sokkal a rendszerváltás után miniszterhelyettesként, majd 1998-tól a Dzurinda-kormányok környezetvédelmi minisztereként több alkalommal járt a jelenlegi klímacsúcshoz hasonló világkonferenciákon. Ma miként látja: érdemes volt annyi időt fordítani rájuk? Őszintén szólva, főként politikusi pályafutásom kezdetén gondolkodtam el többször azon, vajon számos konferencia miért ér véget csak azzal a konklúzióval, hogy a téma még néhány utókonferenciát kíván... Ilyen „eredményesség” láttán fölfölmerült bennem, hogy bizony mi sem történne, ha elmaradnának az efféle rendezvények. Viszont élénk figyelemmel kísértem a nagyobb nemzetközi konferenciákhoz kapcsolódó tudományos tanácskozásokat, valamint egyes országok regionális szakmai találkozóit. Ezeknek mindig megvolt a gyakorlati hasznuk. Egyebek mellett például azért, mert az ENSZ égisze alatt szervezett szakmai konferenciákon a döntések nem szavazással, hanem konszenzussal születnek, és ilyenkor Szlovákia álláspontja sem maradhat ki a döntési folyamat végeredményének kialakításából. (Somogyi Tibor felvétele) Az immár érezhető klímaváltozás mértéke láttán sarkított vélemény azt mondani: eddig inkább csak föltartott kézzel szembesültünk a globális felmelegedés kíméletlen tényeivel? Az túlzás, hogy feltett kézzel, noha hozzáállás dolgában világviszonylatban valóban komoly különbségek is mutatkoztak. Az Európai Unió tagországai már eddig is közelálló klímavédelmi nézeteket képviseltek, míg például az Egyesült Államok, önös gazdasági érdekeit követve, azt a véleményt képviselte, hogy a klímaváltozást elsődlegesen nem a szén-dioxid- kibocsátás mértéke okozza. Ezért figyelemre méltó, hogy mára már lemondtak erről a helytelen álláspontjukról, és Obama elnök tekintélyének teljes súlyával kiállt a klímavédelem konkrét feladatai mellett. És Kína? Ott a rohamos ipari fejlődés negatív velejárói következtében főleg a nagyvárosokban és azok környékén annyira elszennyeződött az emberek mindennapi levegője, hogy most már a lakosság kényszeríti cselekvésre a kommunista ország politikai vezetőit. Azért a demokratikus országokban is akadnak, akik váltig tagadják a klímaváltozást. Őket milyen hit, milyen meggyőződés hajtja? Szerintem egyetlen komoly tudós sem állíthatja, hogy a klímaváltozás pusztán szemfényvesztő humbug. Hacsak az illető nem részrehajlón, célzatosan, honorálás vagy egyéb előnyök érdekében „érvel”. Az ilyen klímatagadók mellett még a közelmúltban aránylag szép számban voltak a kételkedők, akik nem a klímaromlást tagadták, hanem arról vitáztak, hogy valóban a világ túlzott energiafogyasztása okozhatja-e a Föld körüli hatalmas légtér egyre gyorsuló bajait. De az ő érveléseiknek sincs már helye a globális felmelegedésről szóló tudományos vitákban. Professzor úr, egy cinikus tréfa úgy említi a kudarcot, hogy a műtét sikerült, a páciens meghalt. Megeshet az ilyesmi napjaink klímaijedségével is? Jelesül: a párizsi konferencia sikerrel, új nemzetközi keretegyezménnyel zárul, a globális fölmelegedést viszont évtizedek horizontján sem sikerül megfékezni! Nem hinném, hogy így alakul az élet, feltéve, ha a párizsi tanácskozás kijelölt időpontjáig sikerül megkötni az új keretegyezményt, s az abban vállaltakat a dokumentum aláírói a gyakorlatban is teljesítik. Egy másik érvem pedig, hogy az emberiség, globális viszonylatokban, mindig segített önmagán. Igaz, nemegyszer komoly áldozatok árán. Ezúttal például a rohamos népszaporulat megfékezése és a hagyományos energiahordozók pazarlásának radikális megszüntetése lenne tanácsos. Ön a (közel)jövőt illetően optimista? Ellenkező esetben, ökológusként, a szakmámat és önmagamat is tagadnám. Bizakodom tehát, de ez nem jelent kincstári derűlátást. Realista vagyok, a szó tárgyilagosabb értelmében.
