Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)
2015-12-01 / 277. szám, kedd
Vardy: a jövő embere vagy a szerencse fia? 10. oldal 2015. december 1., kedd, XI. évfolyam, 45. szám Felmászni a futballtérképre: Eb-gyorstalpaló A görögökkel voltunk egy Eb-selejtezőcsoportban, tulajdonképpen az ő bénázásuk segítette volna hozzá a válogatottat az egyenes ági kvalifikációhoz Franciaországba, de a törökök egy Selcuk Inan-sZabadrúgásgóllal az utolsó pillanatban összezavarták a képet. Mégis az van, hogy török-görög-magyar; három jó barát, együtt isszák a németek borát. És örvendeznek vala. A történet 1994-ben kezdődött, amikor a görög válogatott nem várt módon kvalifikálta magát az amerikai világbajnokságra - egyébként éppen a magyarokkal voltak egy selejtezőcsoportban, és egyébként éppen ott volt Izland is, akik szintén megelőzték a csoport utolsó előtti helyén végző magyarokat, bár ez most nem fontos. A lényeg az, hogy Jugoszlávia FI FA-felfüggesztését kihasználva a görögök életükben először kijutottak egy világbajnokságra. Ismerős kérdés: hazai vagy külföldi? Történelmi távlatban vizsgálva a görögök hagyományosan roppant gyenge futballt játszottak néhány ezer néző előtt. Külföldi útjaik során a válogatott csapat általában hajnalig iszogatott, kávézgatott a kísérőkkel, újságírókkal, barátokkal. Amikor a már említett történelmi körülmények folytán a válogatott kvalifikálta magát az 1994-es világbajnokságra, mindenki csodát kiáltott, de aztán szinte azonnal meg is bánta. Az edzéseken csak bohóckodtak, mezőnyjátékosok álltak a háló elé, miközben a többiek kapura rugdostak nekik, bár többnyire a bozótból kellett visszahozni a lasztikat. A válogatott nem a felkészülésre koncentrált, inkább arra, hogy végigjárja az Egyesült Államok keleti partját, és találkozzanak a helyi közösségekkel, jókat egyenek-igyanak. Közben azért időt szakítottak arra is, hogy három tükörsima vereséget abszolváljanak a tornán, és végül 0-10-es gólkülönbséggel essenek ki a csoportból. Alig nyolc évvel később, 2002-ben aztán alapvető fordul., állt be az ország labdarúgóéletében: megérkezett az óriási tapasztalattal rendelkező német menedzser, Otto Rehhagel, aki a válogatott éléről kirúgott Vaszilisz Daniil helyét vette át (zárójelben jegyezzük meg, hogy a német edző konkurenciája Marco Tardelli, Nevio Scala, Javier Clemente és Terry Venables volt, vagyis nem éppen görögök). Minden embernek egy másikra van szüksége Rehhagel a háború utáni Németország edzői prototípusa. A világjáró, kultúrateremtő Guus Hiddink szülőfalujától nem messze nőtt fel, csak éppen a határ másik oldalán, a háborús romdíszletek között. Játékosként kőkemény védő vált belőle, civilben szobafestőnek tanult, neveltetésére a kemény munka és a fegyelem volt a jellemző. Edzőként hosszú éveken keresztül dolgozott Németországban, és ha csak tehette, mindig alázatos csapatembereket vásárolt a csapataiba, akik képesek voltak az együttes erőfeszítésre, a közös célokért % való együttes küzdelemre. A kiszemelteket nem ritkán meghívta magához vacsorára is, bogy tesztelhesse a játékos személyiségét is. Bárhová is sodorta az élet, mindig szervezetben gondolkodott. Görögországba kerülve aztán Rehhagel kíméledenül kiirtotta az egyénieskedésre épülő görög futball gyökereit, a tradíciónak írmagja sem maradt - ezzel a szellemiséggel vezette ki a csapatot a 2004-es Európa-bajnokságra. Ott aztán maradandó nyilatkozatokra ragadtatta magát. „Most, hogy itt vagyok Görögországgal az Eb-n, egy filozofikus kijelentést szeretnék tenni. Kérem, írják le: egy embernek semmire sincs annyira szüksége, mint egy másik emberre” - idézi az edzőt a Soccemomics című könyv. A kijelentés elsőre talán banálisnak hat, mégis átjárta a görög néplelket, egyben visszaköszönt benne a háború utáni Németország szellemisége is. „Nagyon jól szervezettek voltunk, egységesek és harcosak, vállt a vállnak vetve küzdöttünk” - nyilatkozta a csapatról Ziszisz Vrizasz, Görögország a semmiből ült fel Európa csúcsára 2004-ben miután legyőzték Franciaországot a negyeddöntőben. Angelosz Hariszteasz, a 2004-es Eb-gólkirály sem sokkal maradt le mögötte. „Német edzőnk van, németül gondolkodunk, úgy játszunk, mint egy német csapat” - sulykolta a csapategységet. Németebb a németnél I A kétezres évek elején Görögországon kívül is történtek nagy dolgok a vidéken. A 2002-es világbajnokságon nem Dél-Korea volt az egyeden ország, amely az ismeredenségből tört fel a reflektorfénybe. Japán is eljutott a torna egyenes kieséses szakaszába, az Egyesült Államok negyeddöntőt játszhatott, míg a már említett Dél- Korea egyenesen a bronzmeccsig jutott, és csak 3-2-re maradt végül alul azzal a Törökországgal szemben, amelynek válogatottja 1954 óta nem járt világbajnokságon. Az ehhez a sikerhez vezető folyamat 1984-ben kezdődött a törökök számára, miután az NSZK kiesett az Európa-bajnokság- ról, és menesztették a válogatott szövetségi kapitányát, Jupp Derwallt, aki azon melegében csadakozott a Galatasarayhoz, és ezzel megkezdődött a nyugat-európai szellemi tőke beáramlása az országba. A cétfutbaUban nem sokat számit a klasszikus értelemben vett hagyomány. Derwall és a többi német edző (mint például a drogügyeiről elhíresült Christophe Daum, aki a Fenerbahcénál alkotott) keményen megdolgoztatták a törököket. Új edzésmódszereket vezettek be, sokkal több lett a füves pálya, egyre nőtt a televízióban látható külföldi meccsek száma, így az országon belül felértékelődött a passzjáték szerepe és támogatottsága. Mielőtt Derwall betette volna a lábát az országba, az ádagos (vagy mondjuk úgy: tipikus) török futballista vékony volt, jól cselezett, de a végletekig önző módon futballozott. Derwall azonban németországi törököket igazolt a klubhoz, akik sokkal nagyobbak, erősebbek voltak, mivel odafigyeltek az étkezésükre, ráadásul úgy edzettek, mint a németek Eleinte ők sem váltották meg az országot, mert Isztambulba kerülve hamar felvették a helyi szokásokat, és úgy éltek, mint egy pasa a háremhölgyei között. Ez azonban csak a folyamat kezdete volt, és később a Németországban szocializálódott török játékosok hazatérése gyorsan felemelte a hazai futballt. Az 1996-os Eb-t megelőzően Törökország csak az 1954-es világbajnokságra tudott kijutni a nagy tornák közül. Habár a válogatott sem gólt, sem pontot nem tudott szerezni Angliában, a szereplést mégis sikernek értékelték. Azóta a török válogatott két nagy torna elődöntőjébe is bejutott, egyszer pedig negyeddöntőt játszott. Az ifjú Weither szenvedései A törökök tehát ugyanazt azt utat járták be, mint a görögök: középszerű cselgépekből unalmas, de sikeres, européer csapatokká váltak. Nem ismerős sorsfordulat? . Selcuk Inán nélkül most fanyalogva mennénk az Eb-re (Fotók: SITA/AP) A törökök felismerték, hogy milyen stílussal lehetnek eredményesek - erre az öndefinícióra egyébként minden feltörekvő országnak szüksége lenne és meg is valósították azt: védekezz, mint egy olasz, küzdj, mint egy német, és passzolj, ahogy tudsz! A fütballban már rég nem elég a nemzeti karakter hang- súlyozása, a törökök sem lennének képesek nemzetközi sikereket aratni, ha csak a saját hagyományaikra támaszkodnának, ezért is nevezik modern focijukat „ipari futball- nak”. Aki sikereket akar elérni, annak meg kell tanulnia európai módra focizni. A világjáró Guus Hiddink, Otto Rehhagel vagy az elnémetesedő Törökország példája is rávilágít egy fontos dologra: a célfutball- ban nem sokat számít a klasszikus értelemben vett hagyomány. A kultúrák nincsenek kőbe vésve, és nem is tartanak örökké, és így van ez a labdarúgásban is: aki győzni akar, annak változnia, változtatnia kell, alkalmazkodni a körülményekhez. A magyar válogatott 1972 óta először kvalifikálta magát egy Európa-bajnokságra. Elsősorban a fütballnémet Dárdai Pál alapozó munkájának köszönhetően, amelyet a valódi német Bernd Storck és Andy Möller fejezett be. Abban, hogy ott leszünk Franciaországban, óriási szerepe van annak a sok kis 1—0-s győzelemnek, amely a csapat védjegyévé vált. Ha pedig valaki még egyszer előhozza, hogy magyaros stílus, finesz, rövidpasszos játék, okosan, kicsibe’, ne adj isten megkockáztatja a jó értelemben vett csibészség kifejezést, ahhoz visszakézből vágjuk hozzá Az ifjú Werther szenvedéseit. Hegedűs Henrik
