Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)
2015-12-29 / 298. szám, kedd
www.ujszo.com FOCITIPP ■ 2015. DECEMBER 29. ANKÉT 11 Galambos Péter az Origó sportrovatának vezetője ■ Az év játékosa: Luis Suárez. Aki Messi (és Ney- mar) mellett így tud érvényesülni, az előtt le a kalappal. Voltak már páran, akiknek beletört a bicskájuk * Az év csapata: Szívesen mondanám a Leicester Cityt, de a Barcelona kell, hogy legyen. A tripla az tripla. * Az év meccse: Bayern-Wolfsburg 5-1. Lewandowski 10 perc alatt szerzett öt gólja olyan generációs vakuélmény lehet, mint a félbeszakadt Kacsamesék. * Az év pozitívuma: A magyar válogatott kijutása az Eb-re. Sajnálatos, hogy ez egyúttal az utóbbi három évtized pozitívuma is számunkra, persze attól még örülhetünk neki. * Az év negatívuma: A FIFA-botrány eszkalációja. Illúzióink eddig sem lehettek, mégis sokkoló azzal szembesülni, hogy egyeben tisztességes ember sincs a társaságban, ľ Az év film- vagy olvasmányélménye: Focis: Patrick Barclay: Mou- rinho - a győztes anatómiája. Nem olyan jó, mint vártam, de nagyon érdekes volt az első változatban 2005-ben megjelent könyvet épp most olvasni, amikor Mourinho mítosza szertefoszlott. Nem focis: Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Blődnek tűnhet a kiadó méltatása, mely szerint J. J. a svéd Rejtő Jenő, de tényleg van benne valami. Kicsit Forrest Gump-utánérzés, csak sokkal viccesebb. Kakas Péter A VS.hu sportújságírója * Az év játékosa: Jamie Vardy nemcsak azért nyert nálam, mert 18 meccsen lőtt 15 góljával vezeti a Premier League góllövőlistáját, és mert zsinórban 11 bajnokin szerzett góljával megdöntötte Ruud van Nistelrooy PL-rekordját, hanem azért is, mert nagyon mélyről küzdötte fel magát. Pár éve még egy amatőr csapatban játszott, egy gyárban dolgozott egy szalag mellett, és rendszeresen kocsmai verekedésekbe keveredett. A Leicester City színeiben 2014- ben szerezte meg első Premier League-gólját, az idén pedig, 28 évesen brutálisan elkezdte termelni a gólokat, az angol válogatottban is bemutatkozott, és már szinte biztos, hogy filmet is forgatnak nem mindennapi sztorijáról. * Az év csapata: Mondhatnám a Ferencvárost, amely egy fél szezon alatt eldöntötte a bajnokságot, vagy a Barcelonát, amely továbbra is egyértelműen a világ legfélelmetesebb csapata, és amely ellen hosszú távon képtelenség nyerő taktikát kidolgozni. De ott a Leicester City is, amely tökéletesen kihasználja eddig azt, hogy a Premier League összes sztárklubja összevissza bukdácsol, és vezeti is a bajnokságot. Nálam azonban a Hertha BSC és persze Dárdai Pál vitte az idén a prímet. Tavaly meg merték húzni azt, hogy a klub legendáját az utánpótlásból a felnőttek élére tették, amikor kiesőhelyen állt a csapat. Utólag teljesen egyértelmű, hogy tudatosan felépítve engedték, hogy beteljesüljön Dárdai másik nagy álma, és néhány meccsre engedték, hogy a magyar válogatott szövetségi kapitánya legyen, utána azonban senkinek nem adtak belőle, mert tudták, hogy ő lesz a klub aranytojást tojó tyúkja. A tavaly a kieséstől az utolsó fordulóban megmenekülő Hertha féltávnál a harmadik helyen áll a világ egyik legerősebb bajnokságában, a Bundesligában, és bár nyilván a dobogó nem reális a számukra, de egy hasonló tavaszi idénnyel akár az európai kupaporondra is kiléphetnek, a klub legnagyobb sikerkorszakát idézve. ■ Az év meccse: A két Eb-pótselejtező. Igen, tudom, meglehetősen sikkes ezt írni, de még nem éltem akkor, amikor utoljára Európa-bajnok- ságon szerepelt a magyar válogatott, most pedig megadatott az a szerencse, hogy mindkét, norvégok elleni meccset a helyszínen szurkolhattam végig. Ezek után nem kérdés, hogy a négy nap alatt lejátszott két pótselejtező, amin történelmet írtunk, az év meccse nálam, és a kettő együtt. Oslóban lámi az odavágó előtt a magabiztos norvég szurkolókat, majd a lefújás után ugyanezeket a drukkereket lehajtott fejjel sétálni az utcán, miközben mellettük ugrálnak a magyarok, és azt éneklik, hogy „Lesz még Oslo Hajdúszoboszló”, a pesti fiatalok erre mondják, hogy „priceless”. A visszavágón pedig egy olyan magyar válogatottat láttam játszani, amilyet még élőben soha. Talán az 1996-os adantai olimpia előtti, Skócia elleni havas csata volt hasonló fociélmény, amikor Szanyó és Zavadszky góljával 2-1-re nyertünk, akkor voltam először az Üllői úti katlanban, 13 évesen, akkor 24 év után jutottunk ki az olimpiára. Szűk 20 évvel később, az új Fradi-stadionban pedig 40 év után harcoltuk ki az Ebrészvételt, egy ugyancsak 2-1-es győzelemmel. * Az év pozitívuma: Bernd Storck. Minden jóérzésű magyar férfiember Dárdai Pált mondaná, elsőre nekem is ő ugrott be, de Bernd Storck sokkal mélyebbről jött vissza. Ha őszinte akarok lenni, én is azok közé tartoztam, akik (nem jó értelemben véve) őrültnek nézték, megkockáztatom, még kóklernek is gondoltam, hiszen korábbi állomáshelyein a felnőttek között nem voltak eredményei. Utólag azonban meg kell követnem, hiszen egyszerűen minden egyes döntése, minden váradan, és abban a pillanatban fájónak tűnő húzása ült. A belterjes magyar edzői szakmába úgy rongyolt bele, hogy a vérig sértett szakemberek nem győztek a különböző sajtótermékekhez fordulni, hogy elsírják, hogy mit művelt velük ez a nyers német diktátor. Storckot azonban nem tudta bedarálni ez a közeg, olyannyira nem, hogy ma már nem győznek bocsánatot kérni tőle, hogy neki elhiszik azt is, amiért Pintér Attilát máglyára vetették, hogy igenis kellenek összetartások. De Storck is próbált alkalmazkodni, előbújt rejtekéből, elkezdett kommunikálni a sajtóval, így közelebb került a magyar szurkolókhoz, egyre jobban megismerték őt, és ma már egy emberként áll mögötte az ország. • Az év negatívuma: AC Milan. Szeretett klubom évek óta vergődik, sajnos már csak az olasz porondon, hiszen a nemzetközi kupákba már ki sem jut. Minden egyes nyáron (de még a téli mercato alatt is) füstöl az F5 a Müan-szurkolók ujjai alatt, hátha sikerül végre igazi világsztárt igazolni a pályára és a kispadra is. Ehhez persze pénz is kell, ami az idén nyáron úgy tűnt, hogy meg is érkezik Bee Taechaubol jóvoltából, de a thaiföldi állítólagos milliárdos üzletember szerepvállalása egyelőre csak lufi volt. Silvio Berlusconi ugyan végre költött egy kis pénzt a játékszerére, de egyedül Carlos Bacca vált be a 2015-ös igazolások közül. Pedig 20 millió eurót költött a klub egy másik játékosra is, de nem kérdés, hogy Andrea Bertolaccinál jobb focistát is lehetett volna találni ennyiért. Eközben az egykori interista Szinisa Mihajlovicsot ültette le Berlusconi a padra, amit még meg is bocsátottunk volna neki, de a szerb sem váltotta meg a világot, így ő már a harmadik edző, akit jelenleg is fizet a Milan (Clarence Seedorfot és Filippo Inzaghit is szerződése lejárta előtt rúgták ki). Marad a reménykedés, hogy a világ egyik legeredményesebb klubja talán megtetszik egy arab vagy ázsiai milliárdosnak, és végre ismét Maldini, Nesta, Seedorf, Kaká vagy Sevcsenko kaliberű palikat láthatunk Milánó szebbik felében focizni. ■ Az év film- vagy olvasmányélménye: A Guttmann Béla - A világfut- ball edzőlegendája nem egy tipikus életrajzi könyv. Nem feltétlenül azt tudjuk meg belőle, hogy hogyan teltek a mindennapjai a foci első magyar világsztárjának, annál inkább azt, hogy hogyan változtatta meg a világ focijának hőskorát. Az edzőként a Milant is irányító Guttmann Béla számára nem létezett más a pályán, csak a támadás, a könyv ehhez hűen rendkívül mozgalmas és kötelező darab minden fociőrült könyvespolcára. Kálnoki Kis Attila a 24.hu sportrpvatának vezetője ■ Az év játékosa: Kleinheisler László - „Matekhoz, magyarhoz egyeden neuronja volt, ha azt kiveszik a fejéből, leesik a füle, de a labdához már elsősként úgy ért hozzá, olyan játékintelligenciával bírt, amilyet azóta sem láttam, száz évben ha egyszer születik ilyen”- így jellemezte a csobánkai testnevelő tanár egy kihagyhatadan riportban egykori diákját, és lám, igaza lett. Kleinheislernek ölébe pottyant az élettől egy esély, amit ballal, elemi erővel ragadott meg. Norvégia-Ma- gyarország 0-1. Élni a sansszal a legnagyobbak kiváltsága. ■ Az év csapata: A magyar labdarúgó-válogatott - Egy csapat, amely két év alatt három edző- és stábváltást élt túl. Az első reményt vesztett. A második reményt adott. A harmadik majdnem eljátszott mindent. Iszonyatosan összekuszálta a szálakat, de a csapat a hajánál fogva kihúzta őt és önmagát is a mindent ellepni készülő médiaáradatból. Olyan egységbe kovácsolódott, amilyet évtizedek óta nem látott magyar szurkoló. Remélem nem csak két meccs erejéig! ■ Az év meccse: Magyarország-Norvégia 2—1. Jegyezzük fel ezt a napot: 2015. november 15-, vasárnap. Magyarország harminc éve nem látott annyi önfeledten ugráló, ismeredenül is ölelkező, a szomszéd nyakába boruló kipirult arcot, mint ekkor. Ilyen össznépi katarzisélményre semmi más nem képes, csak a labdarúgás. ■ Az év pozitívuma: Meg sem tudom mondani, mikor volt utoljára olyan, hogy a két ősi rivális az első és a második helyen telel az NB I-ben. Ezért Thomas Doll és Nebojsza Vignjevics. A Fradi és az Újpest. Kettő a tíz ellen. Az európai mintájú támadófutball diadala a „magyarfocit” negyven éve egyre mélyebbre süppesztő turista magyar edzők, az alibizés felett. Még több ilyet! ■ Az év negatívuma: A magyar fociban idén is megtelt velük egy újabb zsák és az év végi rég áhított sikertől sem szabadult fel benne egyetlen hely sem. De abban az évben, amikor a magyar labdarúgóválogatott 44 év után kijutott a 2016-os Európa-bajnokságra, mégsem lehet negatívumként kiemelni semmit és senkit. (Folytatás a következő oldalön)
