Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)
2015-12-23 / 296. szám, szerda
www.ujszo.com KARÁCSONY ■ 2015. DECEMBER 23. 171 A hozzánk 1170-ben telepített premontreiek jászói monostorába 1950-ben a kommunista hatalom szerzeteseket és apácákat internált. Huszonöt éve, 1991 óta vannak újra premontreiek Jászón. A nyolcvanharmadik életévében járó nyugalmazott apát is. Bartal Károly Tamás. a hanyatló idővel dacoló kolostor és templom évszázadok óta őrzi a történelmi kereszténység igazi arcát. Ön viszont épp az ötvenes évek Csehszlovákiájának semmi jóval nem kecsegtető, legkeményebb időszakában választotta a papi pályát. Karván egyszerű keresztény környezetben nevelkedtem. A szüleim sem lelkesedtek az elhatározásomért, hiszen egyeden fiú voltam a családban. De én csak mentem a célom után. Már akkor úgy éreztem, hogy valaki szólít, lélekben velem van. Azokban az időkben azonban a kommunista pártszervek beleegyezése kellett, hogy az ember a papi szemináriumba jelentkezhessen. Először 1953-ban próbálkoztam, de a fölvételire sem hívtak. Egy évvel később ismét jelentkeztem, akkor Szlovákiában nyolcvanan voltunk érdeklődők, huszonötén kaptuk meg a folvételivizsga-engedélyt, végül tizenkét kezdő kispap tanulmányait engedélyezte az állam. Ebbe a csoportba tartoztam én is. A szeminárium falain belül milyen volt a légköri Mi, diákok nem éreztünk különösebb nyomást. Viszont volt a szemináriumnak egy civil titkára, egy pártember, aki azzal riogatott, hogy ránk csak öt-hat évig lesz szükség, a párt utána felszámolja az egyházat. Ennek megfelelően mindenen rajta tartotta a szemét. A tanáraink zöme pap volt, velük egy zárt közösségre jellemző légkört teremtettünk. És egyre erősödött bennünk a meggyőződés, hogy Jézus velünk van. Ebben a hitben élek napjainkig, másként semmitmondó lett volna az egész életem. Önben sohasem merültek föl kételyek, hogy Jézus talán még sincs olyan közel hozzánk, mint azt a hívő ember remélné? Egy pap számára is akadnak próbatételek. Elég néha csalódni az emberekben, akár a rendtársaimban is... A mindennapok tele vannak hajtűkanyarokkal, az élet nem egy sima autópálya. Jó, ha ilyenkor eszünkbe jut a zsoltáros bibliai Dávid: „Miért vagy messze, Uram, miért nem mutatod meg arcodat?” A pap is imádkozik, hogy az Ür erősítse meg hitében. Kis híján nyolcvanhárom évesen is, csaknem hatvan esztendei papi szolgálat után? Akkor is. Egy pap örök életében pap marad. tűrten prédikált, vagy egyházi-hitéleti kérdésekben engedett a hívek „lázító” követeléseinek, akkor a következményeket is vállalnia kellett. Panaszkodhatott ugyan a püspökénél, de segíteni a püspökbot sem tudott rajta. Akkoriban az egyház beletörődött, hogy csakis a teológiával, a szertartásokkal, a Biblia olvasásával foglalkozhatott. Eszerint a papi életpálya legfőbb velejárója az önfegyelem? Papnak lenni egy életre kiható állapot és életstílus. Az egyházi hierarchiában pedig beosztás. Ezért hát máig a papi hivatásnak élek, és igyekszem teljesíteni küldetésemet. Ma is akadnak az életnek kihívásai Bartal Károly Tamás számára? Nyolcvanharmadik évemet taposva azt igyekszem még elvégezni becsülettel, amit apadó erőmmel elvállalhatok. Prédikációit gyűjti még? Nincs szívem eldobni őket. Igyekeztem mindig előre elkészített szövegre támaszkodni, hogy senki se tudjon semmit belemagyarázni, utólag kiforgatni a szavaimat. Legföljebb akkor, ha nem fogadok szót a püspöknek, aki a békességért többnyire azt tanácsolta, hogy papként az ember ne legyen rebellis. És hát engem mind otthon, mind a szemináriumban úgy neveltek, hogy a püspöknek illik szót fogadni. Bizonyos komolyabb lépések érdekében az egyháznak nem kellett volna keményebben kiállnia? Az sem segített volna. Az egyház életének társadalmi oldalát, annak gyakorlati elveit javarészt a párt szabta meg. Nemhogy egy segédpüspöknek, sok mindenben egy püspöknek sem volt döntő szava. Csehszlovákiában a nyolcvankilences rendszerváltás előtti évtizedek rengeteg ártalmat okoztak az egyházaknak. J Hol volt a mok határa? Ott, hogy a jelentős kérdésekben nem volt kompromisszum, csak a hallgass! Ha a pap vasárnaponként nem szőrmentén, a rezsim számára A szlovákiai magyar papság idősebb, így talán konzervatívabb nemzedékéhez tartozik. Rokonszenvesnek tartja a Vatikánból kiinduló és Ferenc pápa által sürgetett reformokat? A katolikus egyház sem él légüres térben, hanem mozgásban van, az élet forgatagában. Ezért a múltban is voltak bodásai és nyilván a jövőben is lesznek. A más felekezetű hagyományos egyházak szintén reformokra törekednek, miért pont a katolikusság lenne ez alól kivétel. Mi kell ahhoz, hogy valaki papként a lehető legjobban megállja a helyét? Legyen az illető állhatatos a napi imában és zsolozsmázásban; a liturgia és a szentmise szertartását pedig szíwel-lélekkel, a hívek iránti szeretettel mutassa be. Miért fontos ebben is a szeretet? Mert része az ember életének. Egy magányos karácsony, ha szomorú is, akkor is lehet szeretetteljes. Ez jézusi tanítás, de a hétköznapokra szintén vonatkozik. A karácsony „csak” a csodája révén más. Egy ünnep, amikor itt van, lélekben itt lehet mindenki velünk. Ez kivételes alkalom. Van-e nagyobb öröm és ünnep, mint elérkezni - angyaltól a mennyig - lelkünk békéjéhez?! Az úgyszintén a karácsony üzenete, hogy ha netán nem hiszünk is az Úrban, az ünnep hatása alól akkor sem tudjuk kivonni magunkat? Igen, az is. Békés, meghitt, áldott karácsonyt! Miklósi Péter meg A kereszténység kötelezően a szeretet vallása? Számomra az a természetes, ha valakinek őszinte kapcsolata van Istennel, és nem csak karácsonykor, az angyalok segítségével keresi a mennyek országát. Jézus intése, hogy ő minden nap velünk van, a világ végéig. Ebben hiszek, ennek élek. Papnak lenni a nyolcvankilences rendszerváltás előtt megalkuvást jelentett a kommunizmussal? Nem megalkuvást, inkább bölcsességet, türelmet igényelt, nemegyszer fortélyokat is. Például amikor 1977-től nyolc-kilenc évig Érsekújváron járási esperes voltam, s negyven plébánia tartozott hozzám. A pártszervektől számtalanszor még ahhoz is engedély kellett, ami a templom falain belül történt. Jó párszor feldúltan jött az egyházat felügyelő párttitkár, hogy induljunk rögvest, mert XY-t máris eltiltja a nyilvános papi működéstől. Ne siessünk, feleltem ilyenkor, először igyunk egy-két kupicával. A harmadik után rákérdeztem, mi az, ami ennyire halaszthatatlan. Amikor kiderült, azt javasoltam, hogy délután mégsem illik rohangálnunk, hirtelenkedés helyett halasszuk az ügyet máskorra. Ez a halogatás többnyire bevált. Még este fölhívtam telefonon az érintett kollégát, hogy fölkészülhessen, és találjon ki valami okos kifogást. Másnap, már a helyszínen - és persze egy üveg itóka kíséretében - aztán „rájöttünk”, hogy az egész csak „félreértés” volt, és az ügy ezzel elsimult. Azok olyan idők voltak, hogy járási szintű engedély nélkül az ember a szomszéd plébániára sem mehetett esketni. Vagy minden évben, a ferencesek búcsúján megtartottuk a porcinkulákat. Arra a távolabbi környékről is sokan, néha tömegesen jöttek az emberek, de az egyházfelügyeleti hatóság hivatalosan csak három gyóntatót engedélyezett. Másnap sietett is hozzám a párttitkár, hogy kik gyóntattak még. Megkerültem a választ, mondván, honnan tudjam, ha én reggeltől estig a bűnbánattartás szentségét osztottam. Ön három évig, 1986-tól, Pozsonyban Szlovákia egyetlen papi szemináriumának rektora lett. Erre a korszakra miként emlékezik? E tisztség a gyakorlatban főként azt jelentette, hogy az ott tanuló kispa- pok plébánosa voltam. És ha bármi történt, máris jött a számonkérés. Általában a prefektussal együtt hivattak a minisztériumba. Ersekújvári esperesplébánosként vágyott erre a tisztségre? Nem éppen. A szemináriumban ez a poszt már másfél éve betöltetlen volt, ami nem vetett jó fényt az egyházra. Paptársaim biztattak, hogy vállaljam el. Egy hosszú levélben erre kért a besztercebányai püspök is, de mert én a Nagyszombati egyházmegyéhez tartoztam, így sorait a fiókba süllyesztettem. Röviddel később az illetékes miniszterhelyettes levelével ugyanezt tettem. Végül csak az egyházilag közvetlen felettesemnek, a nagyszombati püspök akaratának engedelmeskedve vettem át a kinevezést. António atya, azaz Anton Srholec a kommunista hatalom önkényéből a csehországi uránbányákat is megjárt lelkipásztor, már egy másfél évtizede megjelent interjúban emlékeztetett arra - Sokol érsek StB-dossziéjára utalva -, hogy a papság egészét titkosszolgálati együttműködésbe akarták belekényszeríteni. A sarokba szorítás vagy annak szándéka sűrűn előfordult. Még olyasmi is megtörtént, akár zsarolásképpen, hogy egy-egy egyházi főméltóság ministránsa sem lehetett kispap, mert a neve nem szerepelt az államilag engedélyezett, így a szemináriumi fölvételre jogosultak listáján. Esperesplébános koromban Érsekújvárban azt is el kellett tűmi, hogy nemcsak az egyházi ügyekben illetékes párttitkár ült a nyakunkon, hanem egy titkosrendőr is, aki havonta egyszer végiglátogatta a plébániákat. Ilyenkor nemigen volt más mód, mint leültetni, koccintani vele; aztán azt mondani: üljön csak nyugodtan, nekem másutt van dolgom - és egy-két órára faképnél hagyni őt. Amikor megunta az „inspekciót”, a közben megírt jelentéssel a zsebében, mint aki jól végezte dolgát, elment. Ezekhez a jelentésekhez csak 1989 után lehetett hozzáférni. Ön visszakérte ezeket a dokumentumokat? Nem. Amit évek hosszú során le kellett nyelni, azt lenyeltem. Az sohasem érdekelt, miket irkáit ösz- sze a titkos. Ki lehetett volna bújni a sorozatos zaklatások alól? ...Még most is csodálattal gondolok áldott szüléimre. Olyan rejtélyesen készítették a karácsonyfát meg az ajándékokat, hogy gyerekként azt soha nem sikerült meglesni. Lelki szememmel látom, ahogy édesapám aztán beosont a szobába, kezében két pohárral „csöngetett", majd újra a konyhába lépve bejelentette, hogy most repült ki az angyalka, amely meghozta a karácsonyfát. Mi beléphettünk a szobába és csodáltuk azt! Erre idős fejjel is csak könnyel a szememben tudok visszaemlékezni... Angyaltól a mennyig
