Új Szó, 2015. december (68. évfolyam, 277-300. szám)

2015-12-23 / 296. szám, szerda

[12 KARÁCSONY ■ 2015. DECEMBER 23. www.ujszo.com Budapest by Christ­mas. Mintha kará­csonyi városnézésre indultunk volna. Csúcsforgalom a belvárosban. Andrássy út, Bajcsy-Zsilinszky út, Révay utca. A ne­gyedik autós kört tesszük röpke fél óra alatt, amikor Kováts Adél felkiált a volán mögött: „Ott egy szabad hely!” És ügye­sen beáll két kocsi közé a Bazilika előtt. J ótékonysági szeretetkoncert résztvevője ugyanis a Bazi­likában. Michelle, a rákbe­tegségből felgyógyult gim­nazista indította útjára a rendezvényt hat évvel ezelőtt, hogy segítsen sorstársain. Nem folynak be nagy összegek, de amit sikerül összegyűjteni, azzal családokat, konkrét személyeket támogatnak. Kováts Adél számára ez a koncert a karácsony kezdete. Tizenhat éves kislányával, Laurával második éve vesznek részt a rendezvényen. La­ura verset mond, édesanyja zsoltárt olvas fel, zenészek is jönnek, gyer­mekkórus énekel. Várta ezeket a napokat, át tudja adni magát az ünnepek hangu­latának? Nagyon szeretem a karácsonyt. Egyrészt azért, mert összejön a család, másrészt megvannak a rí­tusaink. Nálunk mindig nagyon meghitt ez az ünnep. Nemcsak a feldíszített karácsonyfáról és az ajándékozásról szól. Van egy mé­lyebb üzenete is, amelyben szívesen merülök el. Az ajándékozást már évekkel ezelőtt redukáltuk. Csalá­dunk egyik felét színházba visszük. A Radnótiban már majdnem min­dent láttak, azt is, amiben játszom, azt is, amiben nem, ezért dön­töttünk egy szórakoztató előadás mellett a Centrálban. Tizenegyen megyünk majd, s mivel délutáni előadás lesz, utána be is ülhetünk valahova. De majd februárban. Utókarácsony? Előkarácsonyt is tartottunk. Győr­ben, az unokanővéreméknél. On­nan jövök vissza játszani a Lear királyba, aztán újra Győr, majd megyünk anyukámhoz Csapodra, onnan este vissza, Pestre, 26-án pedig a férjem családját látogatjuk meg. Lelassul az élete erre a pár napra? Attól a pillanattól fogva, ahogy megérkezem valahova, ott vagyok. Csak on. De meg kell érkezni. Ez a hétfő még nagyon zsúfolt volt. Bent jártam a főpolgármesteri hi­vatalban, találkoznom kellett egy fiatal rendezővel, aki jövőre dolgo­zik nálunk, a Radnóti Színházban, este előadásom volt, a karácsony­fát pedig még a győri indulásunk előtt, hétfőn feldíszítettük. Laura már az iskolában elkészítette a kézművesajándékait. Süt, ragaszt, kerámiázik, képeket fóliáz. Egész kicsi kora óta minden évben a két keze munkáját ajándékozza a csa­ládnak. Neki ez nagyon fontos. Karácsonykor az ő kezében van az irányítás. Felveszi az angyalszár­nyakat, csenget az ebédhez, kivá­lasztja, milyen dal szóljon. Tizenéves korában Kováts Adél hol töltötte a karácsonyokat? Mi mindig kédaki életet éltünk. A szüleimmel Sopronban, a nagyszü- leimmel Csapodon. A szentestét a nagyszülőknél töltöttük. Ott éjféli misére is elmentünk. A karácsonyi készülődés általában olasz módra zajlott. A főzés és a tálalás körül mindig volt egy kis vita, hangos szó, a koncentrált energiának rend­szerint ki kellett sülnie. Olyankor aztán mindig megszólalt valaki, hogy: „Na, elég legyen, karácsony van!” Édesanyám már a szülői há­zában él. Csapodon családi disz­nótorokra is összejött a család ka­rácsony előtt. A keresztmamámnál most is volt. Gyerekként kifejezet­ten irtóztam ettől a naptól. Nem szerettem hallani, ahogy visított a malac, vagy nézni, ahogy két lábánál fogva felakasztották Én a halat sem tudom megpucolni, pedig idén is kaptunk egy adagot. Majd az unokatestvérem! Ö imád halazni. Sokat főz karácsonyra? Szinte semmit. Én ezt szépen meg­úszom, hiszen jövünk-megyünk Szilveszter napján viszont igen, akkor lencsét és korhelylevest is főzök. Tavaly sült cékla és sült sava­nyú káposzta volt a malachoz. Három hónappal ezelőtt vette át igazgatói kinevezését. Eszenyi Enikő mellett ön lett a másik színházi direktor asszony Buda­pesten. Kérdezte is tőlem valaki, hogy ak­kor most az egyetemes történelem nagy alakjai közül kivel ülnék va­csoraasztalhoz. Az első ember, ak eszembe jutott: I. Erzsébet. Most néztem meg újra a róla szóló filmet Cate Blanchettel. A végén, ami­kor felrakja a maszkot, azt mond­ja: „Férjhez mentem Angliához.” Hátborzongató jelenet. Szívesen megkérdezném őt az uralkodás­ról, elvégre csúcsvezető volt. Az én történetem több fázisból tevődik össze. Először elkezdtem barátkoz­ni a gondolattal, hogy mi lenne, ha... aztán döntöttem, hogy meg­próbálom, majd megint jött egy hosszabb töprengés, hogy miért is akarom, mi ezzel a célom, közben vigyáztam, nehogy befolyásoljon, ki mennyire kapacitál. Aztán már csak meg kellett írnom a pályáza­tot, s onnantól fogva ment min­den a maga útján. Jött a hiheteden megkönnyebbülés, hogy én ezt meg mertem lépni, beadtam egy önazonos, szuper pályázatot, és azt mondtam, minden úgy lesz, ahogy a sorsigazgatóság akarja. Egyeden napom volt csupán, amikor össze­szorult gyomorral keltem. A köz­gyűlés napja. Akkor meg is kérdez­tem magamtól, hogy voltaképpen mit szeretnék? Hogy ennyi volt, és elég volt, vagy megyek tovább az úton? S akkor azt mondtam: Úris­ten, nekem ezt meg kell nyernem! A szakmai bizottsági ülés jól végző­dött. Mindenki rám szavazott. Az már bizakodásra adott okot. De a közgyűlés napján ott vibrált ben­nem, hogy én ezt igazán akarom, ennek sikerülnie kell. S azzal a tudattal, hogy ez sike­rült, hogyan telt az elmúlt három hónapja? Az évad elején elkezdtem próbálni Alföldi Róberttel a Lear királyban, közben elkezdtem forgatni Ka­mondi Zoltán új filmjében. Regge­lente fél négykor, fél ötkor keltem, hol a kamera előtt álltam, hol a színpadon, tehát az agyam is, a tes­tem is olyan mértékben volt foglal­koztatva, hogy az igazgatói kineve­zésemet már csak puszta tényként kezeltem. A stratégiát csak később gondolhattam tovább. Mekkora csalódás érte volna, ha máshogy alakulnak a dolgok? Fogalmam sincs. Nem tudom,' mi lett volna. Nem töprengtem ezen. Nem vitt volna előre. Győz­nöm kellett, mert győzni akartam. Megsérült a fülem, beütöttem egy négerbe a színházban. Eltört benne a porc, vérömleny keletkezett a fü­lem mögött. Nagyon fájt, rossz volt, a kezelés hosszan elhúzódott. Min­denki azzal jött, hogy mikor veszik már le a kötést? Én meg azt kérdez­tem az orr-fül-gégészemtől, hogy doktor úr, csütörtökön már játszha­tok? Azt felelte: „Adél, majd ha ott leszünk a folyónál, eldöntjük, átme- gyünk-e. Most még nem vagyunk ott.” Ezt egy életre megjegyeztem. Miközben egy igazgatónak előre meg kell terveznie sok mindent. Ép bőrrel, teljes vértezetben kell eljut­nia a folyóig, hogy aztán átkeljen rajta, ha éppen ez a célja. Dédelgetett magában egyálta­lán igazgatói ambíciókat? Annyi nagy szerep és rangos szakmai elismerés után a színészet mellett voltak ilyen jellegű tervei? Nem vágytam vezetői posztra. A színészet tökéletesen fedi az ön­kifejezési vágyaimat. Huszonhá­rom éve vagyok a Radnóti tagja. A gyerekemmé vált ez a színház. Hogy szívesen állnék az élére, az akkor jött, amikor Bálint And­rás elmondta, hogy igazgatóként nem folytatja. Én meg aggódtam, mi lesz a társulattal, ha kintről lép valaki a helyébe, milyen irányt vesz fel a színház. Nem akartam elen­gedni a sorsát. Komoly felelősséget érzek iránta. ,A mai világban kevés ember akar felelősséget vállalni. Akinek van munkája és dolgozik, nem akar még egy terhet magára ven­ni.” Ezt pár nappal a kinevezése után nyilatkozta. És most itt áll egy elég nagy teherrel a vállán. Vannak emberek, akik szeretik, ha rajtuk a felelősség. Ha nincs, csi­nálnak maguknak. Átgondolom, ödetet adok, megoldom, felhívom, elintézem, megkeresem - ez alkati kérdés. Én akkor élek igazán, ha érzem, hogy felelős vagyok valami­ért. Ha kezemben tudom tartani az ügyeket. Az egyéni ambíciókat egyáltalán nem zárja ki, ha máso­kért tudsz élni, ha odaadó vagy, ha irányítani tudod a dolgokat. Van egy neves kolléganőm, akit annak idején felkértek, hogy álljon a Bár­ka Színház élére. Hogy pályázza meg. „Nem őrültem meg, eszembe sincs!” - mondta. Határozottság, keménység, hajt- hatadanság is kell ehhez a pozí­cióhoz. Olyan helyzetekben kell majd döntenie, mint eddig soha. Nem izgul emiatt? Ez okozza számomra a legtöbb di­lemmát. A keménység. Aminek a leghalványabb jelét sem látom az egyéniségében. Én ezt sosem alakítgattam magam­ban, egyszerűen éltem az életemet. Szeretetet, tiszteletet, elfogadást su­gároznak felém az emberek. Nyil­ván azt kapom vissza, amit adok. Egy vezetőnek azonban olyan dön­téseket is kell hoznia, amelyek nem biztos, hogy mindenkinek tetsze­nek. Egyvalami védhet meg ebben: mindig a szakmaiság alapján fogok dönteni, és emberi módon kom­munikálva. Akkor leszek jó vezető, márpedig ide tettem fel a lécet, ha a maximumot hozom ki a Radnóti társulatából. Ezt még azoknak is meg kell érteniük, akiket esedeg ez kellemedenül fog érinteni. Eddig nem voltam vezető, mindig csak magamért feleltem. Gondolkoz­tam persze, hogy ezek a muníciók is megvannak bennem, ám ez csak egy kiélezettebb, drámai helyzet­ben fog igazán kiderülni. De van egy idevágó történetem. Egyszer leesett a vércukra a jelenlegi igaz­gatómnak, Bálint Andrásnak. Elájult a színházi büfében. Sokan álltak körülötte teljesen lemereved­ve. Senki nem mozdult. Én szinte rávetettem magam, és közöltem vele, hogy Andris, velünk vagy, és elkezdtem nyomkodni a mell­kasát. Tudtam, mit kell csinálni. Persze, az is lehet, hogy csak azért, mert akkoriban szinkronizáltuk a Vészhelyzetet, s egy ilyen kórházi sorozat sok mindenre felkészíti az embert. Egyszerűen kaptam egy le­hetőséget, s mivel képben voltam, élni tudtam vele. Érzékenységét igazgatóként majd háttérbe kell szorítania. Ez lesz a legnehezebb. Vannak dolgok, amelyeken változtathat az ember, a lelki alkata azonban adott. Egyébként van bennem kemény­ség is. A családom figyelmeztet is olykor, hogy ha én nem mondok ki valamit, azt akkor is mindenki­nek éreznie kell, és csak azt lehet csinálni, amit én jónak tartok. Néha meg is lepődöm magamon, hogy milyen egyenesen tudok fo­galmazni. Olyankor természetesen nem vagyok szimpatikus magam­nak, és érzem is, hogy kicsit erő­sebb voltam a kelleténél. Tehát mindenre felkészült. Mindenre nem. Lesznek majd vá- radan helyzetek. Tiborral, a fér­jemmel tegnap éppen arról beszél­gettünk, hogy a következő öt évben milyen stratégia szerint fogjuk élni az életünket. Szabó G. László Náluk mindig meghitt az ünnep Kováts Adél: „Az ajándékozást már évekkel ezelőtt redukáltuk”

Next

/
Thumbnails
Contents