Új Szó, 2015. november (68. évfolyam, 253-276. szám)
2015-11-28 / 275. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ 2015. NOVEMBER 28. INTERJÚ 17 A kassai Tháliában kezdte a pályát, játszott Nagyszombatban, a pozsonyi Astorkában, a Nemzetiben és a Radosnai Naiv Színházban, majd tíz éven át Budapesten, a Bárkában. Varga Anikót két éve megint hazafujta a szél. A znap, amikor találkoztunk, a GUnaGU színházban lépett fel, előadás után, késő este meg autóba ült, s indult Selmecbányára. Az Eva Nová című új szlovák film bemutatóját ugyan már nem érte el, de Milka Vášáryovának megígérte, hogy a szlovákiai színjátszás nagyasszonyának szülővárosában ott lesz a premier utáni partín. Tavaly tavasszal azzal fejeztél be egy beszélgetést, hogy pendlizel: hol Pesten játszol, hol Pozsonyban, oda mégy dolgozni, ahová hívnak. Közben a Bárka végleg bezárt Egy évvel ezelőtt szeptemberben nem indult be az évad, az előadások egyik napról a másikra megszűntek. Iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy már közben beugrottam a GUnaGU-ba, hogy az Új Színpadon szerepet kaptam az Üzlet a korzónban, mert nagyon nehéz helyzetbe kerültem volna. Az, hogy a színésznek repertoárja, öt-hat-hét élő előadása legyen, két-három évbe telik. Ezt kellett megteremtenem. Most any- nyi a különbség, hogy a magánéletem még mindig Budapesthez köt, dolgom meg csak itt van. S ez hogy működik? Eddig úgy volt, hogy hetente három-négy nap itt vagy ott. Az elmúlt három hónap húzós volt, de a párommal megbeszéltük, hogy neki is sok dolga van, nincs mese, el kell vállalni. Lett három lehetőségem is színházban, a GUnaGU-ban most volt bemutatóm, Szarvason egy operettben, a Lili bárónőben játszottam, s Kassai Csongiékkal készítettünk egy tájoló előadást, egy vígjátékot, ami a Rómeó és Júlia történetének utángondolása. Pont tegnap volt az én premierem Komáromban, ezzel lezárult a hármas. Megbeszéltük a párommal, hogy ez most így lesz, de hosszú távon nem szeretném és nem is lehet csinálni. Egy jó kapcsolat, mondják, sokat elbír. Egy ideig. Tartósan nem. Nem friss a kapcsolatunk, hat éve együtt vagyunk. A párom is színész, a StudióKában játszik, érdekes színházat csinálnak. Az a szerencse, hogy neki is sok dolga volt, így job- . ban elteltek a napok. Ha jól értem, te most szabadúszó vagy. Fölmondtám az Űj Színpadon, bár nem éreztem ott rosszul magam, de nagyon kevés pénzért, nagyon korlátozott, nem biztosította a megélhetésemet. Ahhoz, hogy biztosítsa, több színházban is játszanom kellett volna, s ezt logisztikailag nehéz megoldani, mert nincsenek művészeti titkárok, akik egyeztetnek, mint Magyarországon. Ezt nekem kellett megoldanom. Biztonságot jelent a szerződés, ugyanakkor köt is. Szerencsére, hogy átjöttem, lettek lehetőségeim, filmesek is: akkortájt jött az Eva Nová... Milyen volt Milka Vášáryovával dolgozni? Megvolt bennem a tisztelet meg a tartás is, mert számomra ugyanazt jelenti, mint minden halandó számára: tanított a főiskolán, egy karizmatikus nő, szeretem a művészetét, szeretem, ahogy játszik, ahogy gondolkozik, de nem ismertem előtte. Az volt a jó, hogy a rendező próbákat kért, volt idő kicsit ráhangolódni. Marko (Skop, a rendező - a szerz. megj.) nagyon jól ráérzett: ahhoz, hogy szinte dokumentarista eszközökkel tudja megcsinálni a filmet, szabadnak kell lenni mindenkinek. Sabinovban forgattunk, volt, hogy Milkával utaztunk, öt óra alatt nagyon sok mindenről beszélgettünk, bensőséges lett a kapcsolatunk. Meglepett a közvetlensége, nyitottsága, az érdeklődése, azt kell mondjam, tudott is rólam, tudta, miket csinálok, hol vagyok. Nagyon szeret minket, magyarokat. És szereti a téliszalámit, azt kellett neki hoznom Magyarországról. Az a kedvence, mert visszaidézi a gyermekkorát. A film forgatása kapcsán felmerült a szabadság kérdése. Menynyire fontos neked a szabadság? Nagyon fontos. Most jöttem rá, hogy a Bárka utolsó időszaka, az a nagy súly, ami ránk nehezedett, egzisztenciálisan annyira korlátozott, annyira lefoglalta a gondolatainkat, annyira nagy terhet hordoztunk magunkon, hogy sokáig fog tartani, amíg feldolgozzuk. Amikor eljöttem, úgy éreztem magam, mint amikor a vízből kidugja a fejét az ember, s levegőhöz jut. Fontos, hogy a bázis ne szűnjön meg Nem csak a szabadság hiánya emészti az embert, szörnyű a bizonytalanság is. Minden, minden bizonytalan. Elmenjen az ember, vagy maradjon? Lépni kellene, vagy mit kéne csinálni? Mindez iszonyatosan lefoglalt minket. Csak amikor eljöttem, fogtam föl, hogy miben voltunk benne. Tényleg, mint egy rossz házasság, olyan volt. Pedig olyan előadásokat csináltunk, amelyek - biztos vagyok benne - nem voltak kellőképpen értékelve. Hogy miért nem jutottak el a rendeltetési helyre, nem tudom pontosan az okát, csak azt láttam, hogy nagyon belső- ségesen dolgoztunk, a társulatunk nagyon összeszokott, a tíz év alatt szinte baráti viszonyban voltunk, szerettük egymást. Nagyon a munkára koncentráltunk, s furcsa mód az utóbbi időben nem lettek nagy sikereink, miközben tényleg mindenki beleadott mindent az utolsó csepp vérig. A színész próbál igényes lenni, tudja, hogy mit szeretne, az értékekből sem akar engedni, de élnie is kell. Ebben az a lényeg, hogy az arányokat megtartsuk. Ez nem köny- nyű. A Bárkában eléggé a színházi munkára fókuszáltunk, aminek most aratom a gyümölcsét. Több zsánerben, többféle dologban - most lekopogom, mert babonás vagyok - sikereim vannak, ami nagyon jó érzés. Nagyon széles a skála: Moliere, Dürrenmatt, Csehov, Osztrovsz- kij, Shakespeare, Brecht, számos kortárs szerző. Ez egy törekvés volt már a főiskolán. A tanárom azt mondta nekem, hogy csak én döntöm el, milyen színésznő leszek, mennyire nyitom meg magam a lehetőségeknek, mert önmagunknak vagyunk a legnagyobb akadálya. Ha elhiszem magamról, hogy cserfes, tenyerestalpas valaki vagyok, akkor az vagyok Ha megengedem magamnak a gondolatot, hogy játsszak egy királynőt, akkor az leszek. Szerintem itt kezdődik A főiskolán nagyon vágytam rá, hogy típusommal ellentétes szerepbe bújjak Már akkor tudtam, hogy Antigonét soha nem fogom egyetlen színházban sem eljátszani, viszont a tapasztalások ahogy önmagamat felfedeztem ebben a szerepben, azok megmaradtak Tudatosan építettem fel a szerepet, úgy tágítottam, hogy a dráma és a komikum harmóniában legyen. A ziccerkomikus szerepnek kerestem a női oldalát, a finomságát, tehát ellenpontoztam. S később jólesett, amikor azt mondták, hogy jé, milyen nőies volt, és nemcsak azt, hogy milyen komikus. Melyik közönség ismer jobban: a magyar vagy a szlovák? Most, hogy szerepelek a markízás Kukucskában, meg az egyik bank reklámjában, azt érzem, a szlovák Érdekes, mert a Szeress, vagy menj el című film sem hozott ekkora ismertséget. Értem én, hogy a reklámban és a Kukucskában mindennap megjelensz a képernyőn, de mégis. Én ezt komplexebben látom. A kettő együtt van. Van egy tervem, színházi neveléssel szeretnék foglalkozni. Dolgozom gyerekekkel, itt az Új Színpadon. Magyarországon Meseladik címmel zajlott a foglalkozás, s ez egy interaktív program, ahol a hat-tizenkét éves gyerekek a két hónapi színházi próbafolyamatot két óra alatt kipróbálják. Történetet írunk, próbálunk, jelmezt készítünk, és bemutatót tanunk. Izgalmas játék, nagyon szeretik a gyerekek. S van egy olyan csavar és szabadság, hogy mindenki a kedvenc mesehősét játssza el. Több mint tíz évem van benne, s nagyon kellenek hasonló interaktív programok, amelyek fejlesztik a gyerekeket, a kreatív gondolkodást, az együttműködést. A MUSE- alapítvánnyal is dolgozom Budapesten, most Győrben van egy kis osztályom alapszinten hátrányos helyzetű gyerekekkel, akik nehezen szocializálódnak. Heti egy órát töltünk szabad művészetekkel: képző- művészettel, zenével, színházzal, én Sokat dolgoztam a magyar nyelven is, J U mert én palóc nyelvközegböl származom, a nyelvjárást is le kellett gyűrni. színházi foglalkozásokat tartok. Elképesztő, hogy tíz hónap alatt heti egy órában mit lehet csinálni. Sőt, már három hónap után megmutatkozik az igazán látható eredmény. Ezzel itt, Pozsonyban is komoly terveim vannak amikor két éve megjelentem, láttam, hogy nagyon kevés az ilyen program. S őszintén megmondom, mivel én nem vagyok ismert, illetve aki ismer, az a szűk szakma, ezért úgy döntöttem, szükségem van népszerűségre, hogy a minisztériumban előrukkolhassak egy pályázattal, hogy be tudjanak azonosítani. Mondod, hogy nem ismernek. Ez is furcsa, hogy most a tévésorozatban „fedeztek fel”, pedig eddig is játszottál sorozatokban, s a Bárkában éveken át vitted el a közönség legjobb színészi teljesítményért járó díját. Nem is ez a lényeg, ez múlandó dolog. Ugyanakkor én sem könnyítettem meg a rajongóim helyzetét. Ha főiskola után tovább maradok Pozsonyban, nem négy évig, akkor nyilván másként alakulnak a dolgok. Tíz évre elmentem Budapestre, ott mindent újrakezdtem, mert senki nem tudott semmit rólam. Szó, ami szó, nem a könnyebb utat választottad. Mert kétnyelvű színészből nincs sok. A szlovák kollégáid közül, akik Prágában vendégszerepeinek, a legtöbben maradnak az anyanyelvűknél, pedig a szlovák és a cseh azért közelebbi. Szerencsére van hozzá fülem, de nagyon sokat dolgozom rajta. Sokat dolgoztam a magyar nyelven is, mert én palóc nyelvközegből származom, azt is le kellett gyűrni, aztán a szlovák akcentust a magyarban, most a magyart a szlovákban. Minden probléma nélkül tudsz váltani? Nem mondanám, hogy probléma nélkül. Az nagyon nehéz, amikor nincs időm, s beesek Pozsonyba, ilyenkor a kocsiban már mondom a szöveget, be kell magam járatni. Az a szerencse, hogy nem improvizáljuk az előadásokat, hanem megvan a kötött szöveg, s azt be lehet rakni a szájba. Próba közben ezt én nagyon tudatosan fölépítem. Vannak apró trükkök, hogy az ember hallgatja saját magát. Ha hazamész Gömörbe? Ott váltok. Mert ha hazamegyek, akkor az az Anikó vagyok, aki ott, Felsőkálosán felnőtt. Tapasztaltam, hogy mikor másképp kezdtem el beszélni, lehetett érezni rajtam, hogy művelem a nyelvemet, a faluban zavarba jöttek az emberek, kicsit feszélyezetten érezték magukat. Ezt nem akartam, mert nekem nagyon fontos, hogy az a bázis ne szűnjön meg, mert én ugyanaz vagyok, aki voltam. Apukám meghalt hét évvel ezelőtt, anyukám egyedül él, havonta azért egyszer igyekszem hazamenni. Nem vágysz vissza a magyar színpadra? De, de! A jövő félévben elkezdek egy monodrámát, amit még a Bárkában akartunk, csak nem volt rá pénz. Ezt egy jó barátnőm, a nagymegyeri Kardos Tünde írta interjúk alapján. Még tovább akarunk rajta dolgozni, szeretném magyarul és szlovákul is megcsinálni, így a bemutatót nem akarjuk sürgetni, akkor lesz, amikor elkészülünk vele. Urbán Klára
