Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-30 / 251. szám, péntek
www.ujszo.com | 2015. október 30. NAGYÍTÁS I 9 r Utón a személytelenbe Az elmúlást idéző napok mindenütt a holtakra való emlékezés halk és évente visszatérő ünnepei MIKLÓSI PÉTER Előttünk a mindenszentek és a halottak napja. Jóérzósű ember nem tud kitérni előle. A gyászról, a bánatról, a halállal való szembesülésről Mészáros András filozófussal, egyetemi professzorral társalogtunk. Weöres Sándor mélabús verssorai az elmúlás könyörtelen valóságára utalnak: „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, /.../ ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk / mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, / ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” Professzor úr, a költő intelme tényleg az élet egyetlen módosíthatatlan igazsága? Kérdés, hogy magát az életet faggatjuk, vagy azokról beszélünk, akik az életről üzennek valamit. így más választ ad a filozófus és mást az irodalom, amely végül is, alapvetően szintén a halálról szól. De az a közhelyszerű feltevés is népszerű, hogy a halál a filozófia múzsája. Ezt úgy szokták értelmezni, hogy az élet végességének tudata késztet elgondolkodni azon, hogy értelme annak van, ami az időn belül történik. Ezt tudatosítva merülnek föl bennünk a különböző kérdések és kételyek - már az ókori görögök korától egészen a huszadik századig. Például Martin Heidegger német filozófus egyik fontos tantétele volt, hogy a valóságos létezés egyben a halálba irányuló létezés is. Egy hazai pszichológus megítélése szerint éppen a gyász segíthet felismerni magunkban hibáinkat, és szembesülni azon árnyoldalainkkal, melyekkel eddig kevésbé tudtunk mit kezdeni. Filozófusként is egyetért ezzel? Szerintem ebben a megközelítésben kissé összemosódik a halál tudata fölötti bánat, illetve a tényleges gyász. A kettő ugyanis nem ugyanaz. A gyász mindig a halottak iránti tisztelet kifejezése, a különböző kultúrákban akár más-más formában. És gyászolni többnyire „csak” bizonyos ideig szoktunk. Viszont a bánat annak rövidebb-hosszabb idejű tudatosítása, hogy elvesztettem valakit, esetleg valamit, ami így nincs már többé, pedig számomra igaz és felejthetetlen emberi értéket vagy kincset jelentett. Ebben a bánkódásom- ban megpróbálom megfogalmazni magamban, hogy a történtek után miként tudom folytami az életemet. Fontos szempont még, hogy mind a gyászmunka, mind a bánat fájdalma személyiségfuggő lelki állapot. Eszerint a halottaink fölötti gyászban és bánatban a temető az a hely, ahol ugyan ritkán fogadjuk el az elfogadhatatlant, de legalább gondolatban tudunk megkapaszkodni valamiben? Még ha az, akit keresünk, úgy van ott, hogy lényében még sincs jelen? Személyes példát mondok. Nagyon sokáig nem szívesen jártam ki a temetőbe; bár előzőleg, még gyerekként, ha az édesanyámmal kimentünk oda, őt kérdezgettem: a református vagy a katolikus oldalon melyik sírban ki nyugszik. Nekem a temető akkoriban amolyan „lerakata” volt a családunk s egyben a falu múltjának. Később valami megtört bennem, és rá nem vett volna soha senki, hogy este, sötétedés után kimenjek a temetőbe! De amióta korán elhunyt édesapám után sok évvel az édesanyám szintén meghalt, gond és félsz nélkül bármikor kilátogatok a sírhelyükhöz. Nyilván felébredt bennem az a tudat, hogy itthon, a szülői házban csak én maradtam, akik énelőt- tem éltek ugyanitt, az őseim, ők már odakünn a temetőben pihennek. Valójában nincs hát mitől tartanom, hiszen a sírkertben őhozzájuk megyek. A fdozófus feladata az élet dolgainak összefüggésein gondolkodni. így hát a mély gyász időszakát is könnyebben képes földolgozni, mint az, aki „csupán” a köznapok egyhangú taposómalmában küszködik a sorssal? A gyász sohasem foglalkozás- függő. Mindenkinek önmagában kell megbékélnie a szerettei halála utáni új valósággal. A gyászmunka egyéni feladvány, ezt nem lehet általánosítani. Engem például fölszabadított: elmélyült gyászomban megváltozott számomra az élők és holtak közötti viszony. Lehetséges „időben” rákészülni a halál elkerülhetetlenségére? Újra csak az édesanyámat említeném. Ő meggyőződéssel hitte, hogy a halála után ismét találkozhat az apámmal. És amikor komolyan megbetegedett, hogy már azt is tudta, nincs esélye a gyógyulásra, akkor hónapokkal a halála előtt tisztázta a lelkésszel meg az előénekesekkel, milyen zsoltárokat énekeljenek a sírja fölött. A kórházi szekrényébe pedig még maga odakészítette a majd „akkor” ráadandó ruhát... Sokkal racionálisabban kezelte tehát a sors elkerülhetetlenségének közeledtét, mint akár én, aki még azt is feladatul kaptam tőle, hogy a temetésén ellenőrizzem, tényleg az előre megbeszélt zsoltárokat éneklik-e. Az ő távozásával döbbentem rá, hogy a halál egy óriási határ; másrészt viszont - ha őszinte szálak és tiszta lelkiismeret fűzi az embert az elhunythoz -, még sincs határ: gondolatainkban az illető továbbra is ott van mellettünk. Döntő bibliai sarkigazság, hogy porból lettünk és porrá leszünk? A halállal kapcsolatos legalaposabb filozófiai és irodalmi művek, a bibliai s teológiai tanokra épülően, a középkorban születtek. Aki belemélyed mondjuk e korszak gazdag irodalmába, az ráébred, hogy az ember életében két könyörtelen erő dominál, amelyek nem ismernek sem kíméletet, sem kivételt. Egyik a halál, a Mészáros András másik a szerelem. A halál színe előtt, a koldustól a császáron át egészen a pápáig, egyenlők vagyunk. Valójában a halál tesz igazságot a Földön. A porból vétettünk és porrá válunk értelme épp az, hogy az életben van valami, amire nem érvényesek a társadalmi hierarchia szabályai. Félni kell a haláltól, vagy pusztán tartani tőle, aggódni, hogy úton-útfélen a sarkunkban jár? Emlékeztetésként a memento mori — az emlékezz, a készülj a halálra megtalálható a középkori irodalomban is, de biblikusán szólva ez nem azt jelenti, hogy féld a halált! A görög szinpadi tragédiákra jellemző kórusok leggyakoribb üzenete is az, hogy a haláláig senki ember nem igazán boldog, hiszen nem tudja, mi vár még rá. Általában azok tartanak leginkább a haláltól, akik egyébként kizátják azt a gondolkodásukból. Aki viszont az emberi sors részeként kezeli, annak a halál az élet logikus betetőzése és lezárása. Kérdésére, szerintem, az a rövid válasz, hogy sokan azért félnek a haláltól, mert ezt a különböző élet- utakat lezáró, legutolsó lépést végül is mindenkinek saját magának kell megtennie. Erre pedig csak az képes kétségek meg aggódás nélkül, aki az életét is őszinte felelősséggel élte. Könnyű szavakkal beszélni a halálról? Kimondhatatlanul nehéz, akárcsak a szerelemről. Elvégre a halál és a szerelem a világ két legigazságosabb, de legmakacsabb dolga. Egyik sem enged a karmai közül. Olyan, mintha valaki egyetlen cémaszálon lógna a semmi fölött. Erről hogyan lehet szavakkal beszélni? Mert ki tudja precízen kifejezni azt a megrendülést, amelyet akkor érzünk, ha hozzánk igazán közelálló személy halt meg? Vagy a formális részvétnyilvánításon kívül hogyan lehet más fájdalmának átérzésében osztozni - szavakban? Európában a filozófia és az irodalom két és fél ezer éve törekszik erre, mindig mond is valamit, de soha nem jut szándékai végére. Professzor úr, a filozófus mit gondol az elmúlás megkönnyítéséről: az eutanáziáról? Jogos valakit életben tartani, ha az súlyos állapotában már nem kívánja? Ez rendkívül fontos téma, azonban bonyolult és érzékeny is. Ez erkölcsi kérdés. Ez teológiai kérdés. Ez filozófiai kérdés. Ez jogi kérdés. Ez orvostudományi kérdés. E dilemma komolysága láttán igyekszem egyetlen ókori példából kiindulni. Szók- ratészt azzal állították bíróság elé, hogy állítólag nem fogadja el a régi isteneket. Mert hogy egy démonion lakozik benne, aki a morális előírások nélkül is megsúgja neki, mikor cselekszik erkölcsösen. Ez tehát az autonóm erkölcs; de az egész görög filozófia is akár egyetlen kulcsmondatba sűríthető: az emberi élet célja és értelme a boldogság. És ha azt is elfogadom, hogy a keresztény tanok szerint az Úr szabad akaratot adott az embernek, válasszon a jó meg a rossz között, akkor az én szabad akaratom arra is irányul, hogy magam döntsem el, számomra mi a jó és mi nem az. Ha mindezt az erkölcsi keretek közé helyezve valaki olyan szituációba kerül, rrlely szerint szabad akarata és tiszta elméje révén rádöbben: ez az élet már méltatlan s megalázó számára, ráadásul kibírhatatlan fájdalmak gyötrik, akkor kinek van joga megakadályozni őt felelős döntésében, hogy beszüntesse a saját életét... Tudom, a keresztény teológia szerint ez helytelen, mert az én életem nem az enyém, hanem az Úr adta, és amit ő adott, nincs jogom elvenni. Ugyanakkor profán ésszel gondolkodva: ha én vagyok felelős az életemért, akkor az én időm szintén felelősségteljesen az enyém, ami följogosíthatarra, hogy ezt az időt megszüntessem. Laikusként nagyon is sejtem, hogy mind a páciens, mind az orvos pontosan tudja, hol és mikor van az a határ, amelyet át kell/kellene lépni. De azt is éppúgy tudják, hogy társadalmi elvárások, megítélések meg szabályok vannak, ezért a törvény adta humánum védelmében nem hozzák meg azt a bizonyos humánus döntést. Ünnepeink hangulatát szemlélve, miért tiszteljük őszintébben a mindenszentek és a halottak napja rövidke időközét, mint a karácsonyt? Valószínűleg azért, mert a karácsony már erősen üzleti jelleget kapott. Halottak napjára gondolva nemszokás szeptembertől az üzleteket járni, mint karácsonyra készülődve. Mindenszentek ünnepén és a halottak napján őszintébbek vagyunk. A temetőkben azokhoz látogatunk, akik fölneveltek bennünket, akik megsimogattak bennünket, akikhez a családban és a rokonságban emberi viszonyunk van. De kinek van itt a Földön közvetlen emberi viszonya Istenhez és az ő egyszülött fiához? Ezért meghitt a halottak napja és magasztos a karácsony. Mennyiben volt igaza a művészetében halhatatlan énekesnőnek, Marlene Dietrichnek, hogy nem a haláltól - az élettől kell tartani?! Teljes mértékben. Egy görög filozófus bölcseleté szerint: A haláltól fölösleges félnem, amíg itt vagyok; akkor kell majd félnem, ha találkozunk. De amíg én itt vagyok, a halál még nincs itt; és amikor itt lesz, én már nem vagyok itt! Tehát nincs találkozási pont, miért kellene hát félni a haláltól?... Weöres Sándor: Boleró Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan Így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomukba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
