Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)
2015-10-17 / 240. szám, szombat
„Azt mondta az orosz, hogy amit leromboltatok, felépítitek” Közel öt év alatt több mint 200 beszélgetést - ezen belül 120 mélyinterjút - rögzített Kőrös Zoltán olyan idős dél-szlovákiai emberekkel (nagyobbrészt magyarokkal), akik a második világháború idején, illetve az utána következő időszakban a saját bőrükön tapasztalták a hadifogság, a táborok valóságát. A Fórum Kisebbség- kutató Intézet égisze alatt zajló munkának megvan az első kézzelfogható, összegző eredménye: a napokban megjelent a Muszkaföldön című kötet. ,A Szovjetunió európai részei a négy év háború után romokban hevertek, a katasztrofális gazdasági helyzet és a munkaerőhiány azt a megoldást eredményezte a szovjet állam részéről, hogy az ellenséges államok hadifoglyait és internált- jait használta az újraépítésben. A hadifoglyokkal végeztetett munka célja elsősorban a lerombolt vidékek gazdaságának talpra állítása volt, ezt bizonyítja az is, hogy a hadifoglyok részvételi aránya az építőiparban volt a legnagyobb. Az építőipar után (az 1946. évi kimutatás szerint) az energiaipar, hadiipar, építőanyag-gyártás, faipar, kohó- és gépipar, és a maradék egyéb ipari és mezőgazdasági ágazat következett” - vázolja fel könyvében a szélesebb történelmi keretet Kőrös Zoltán, hogy aztán ezt a keretet az elbeszélt történelem nyújtotta tartalommal töltse meg. Bár a kutatás során interjúalanyai között akadt holokauszt-túlélő, a nyugati szövetségesek fogságába esett egykori honvédek, málenkij robotra elhurcolt nagybalogi civilek és egy különös csoport (a háború végnapjaiban Hetényről, Virtről, Szentpéterről a nyilasok által Németországba hurcolt, s ott a légvédelmi egységekhez beosztott lányok) is, s a tervek szerint a jövőben az ő történeteik is megjelennek majd nyomtatásban, ebben a kötetben a szovjet hadifogságot, a szovjet munkatáborokat megjárt visszaemlékezőké a főszerep. Az adatközlők idősebb korosztályát a sorkatonák alkotják, akik rendesen be voltak sorozva a magyar honvédségbe, a fiatalabbak, az 1924 és 1930 között születettek pedig olyan egykori leventék, akiket a háború utolsó hónapjaiban Németországba hurcoltak, katonai feladatokra vagy munkára használtak, s ott vagy a hazaúton estek szovjet fogságba. Ez azt is jelenti, hogy ma már a legfiatalabb elbeszélő is legalább 85 éves. Nem véledenül emeli ki a Fórum Intézet, hogy ez az adatgyűjtés, ez az emlékmentés az utolsó órákban valósult meg. A Muszkaföldön anyaga két nagyobb egységből áll. Az elsőben a történelmi háttér felvázolása mellett 38 adatközlő szavait kölcsönvé- ve egyfajta általános érvényű történetet rajzol meg Kőrös Zoltán, úgy, hogy közben egyedi sorsokat is felvillant. Az interjúk során előbb vagy utóbb szinte minden alany megemlékezett a véletlenről, az előre nem látható, nem befolyásolható történések következményeiről: akadt, aki egy megmagyaráz- hatadan gesztusnak köszönhette, hogy néhány napos gyűjtőtábori tartózkodás után hazatérhetett, van, aki hirtelen döntéssel kilépett a sorból, és sikerült meghúznia magát, míg a transzport elvonult. Ok azok, akik itthon maradtak, akiket nem hurcoltak el a Szovjetunióba. Értelemszerűen a „nagyobb történet” azoké, akik megjárták ezt az utat: a munkaképesség felmérése után romániai tranzittáborokon keresztül, marhavagonokon szállították őket „Muszkaföldre”, hogy ott évekre eltűnjenek a mintegy 500 hadifogolytábor valamelyikében. A folyamatos éhezés, az orosz tél, a nehéz munkakörülmények, a rongyos ruházat, a betegségek, sérülések, élősködők, a táborvezetőknek, őröknek, orvosoknak való fizikai kiszolgáltatottság, a létfenntartás ösztöne közös pillére ezeknek a történeteknek. Ahogy közös az információk hiánya, majd a végén a hazatérés bizonytalansága is: sokan megemlékeznek arról, hogy nem is sejtették, magyaroknak vagy csehszlovákoknak kellene-e nevezniük magukat, hiszen nem kaptak híreket a Trianon utáni határok visszaállításáról, mások pedig úgy emlékeznek, „Benešek állítólag azt mondtak, hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték”. így történhetett meg, hogy a dél-szlovákiai foglyok jelentős része csak 1948-ban térhetett haza a Szovjetunióból. A kötet második része három komplex, nagy elbeszélést közöl: az azóta elhunyt, vágkirályfai Tóth Károlyét, aki az orosz fronton esett hadifogságba, a muzslai Sulci Józsefét, akit a háború végén, a nyugati frontról hazafelé tartva fogtak el az oroszok, valamint a deáki Merva Ákos: „Szerelmes vagyok ebbe a lemezbe" 21. oldal 2015. október 17., szombat, 9. évfolyam, 41. szám Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra öriénelEM , rV;,:n SrténS rwa.«n<*-1 ! i L 1 ~ ÚjjÉ 1 1 ; .- j f Arnoldét, akit leventeként hurcoltak ki Németországba, s Berlinben esett szovjet hadifogságba. Ez a három (én-elbeszélés formájában tálalt) mélyinterjú tulajdonképpen egy évtized történetét öleli fel: az adatközlők mesélnek arról, hogyan élték meg a Felvidék 1938-as visz- szacsatolását, mi történt velük a háborús években, majd nagyon plasztikus, részletgazdag, mélyen emberi képet festenek a szovjet lágerek világáról. Olyan részleteket ismerhetünk meg közelnézetből, amelyeket a „nagy történelmi” szintézisek elintéznek néhány adattal és az „embertelen körülmények között” kifejezéssel. Végül is: erre jó az oral history műfája. Lakatos Krisztina Muszkafoldön. Felvidékiek vissza- emlékezésri a szovjet hadifogságra. Összeállította, szerkesztette, jegyzetekkel, bevezető tanulmánnyal és mutatókkal ellátta: Kőrös Zoltán. Történelemtanárok Társulása - Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2015. MERVA ARNOLD ELBESZÉLÉSE (RÉSZLET) Ma csak megvoltunk, de holnap leszünk-e? megismerkedtünk mindjárt a bolhával, tetűvel, poloskával, minden vérszívóval, ami létezik, és lehetetlen volt a védekezés ellene. Volt, aki a poloskától szenvedett, mert az egy átok féreg, az nem mindenkire megy rá. Én is ott voltam köztük, de engem soha nem csípett meg. Az a vércsoportok szerint válogat, úgy látszik. Ahova beveszi magát - azokba az öreg épületekbe, amik ott voltak onnan kiirtani nem lehet, csak esedeg kiégetni, de hát akkor felgyűl az egész mindenség. Volt, aki számolta, hogy egy lyukból mennyi jön ki - jöttek ki, és aztán nyomkodta össze őket, de háromszáznál abbahagyta. Akinek szerencséje volt, annak a vérét nem szerették a poloskák. Engem nem csípett meg poloska. Egy társam, a Kiss Pista, az villanyszerelő volt, ilyen kis termetű, Salgótarján környéki gyerek, kisterenyei, egymás mellett aludtunk, hát az szörnyűség volt, az végigkáromkodta az egész éjszakát. Szegény gyerek, nem volt képes pihenni ezek végett az állatok miatt. Ki volt vakarva mindenfelé. Aztán hogy rü- hesség lett belőle? Hát nyilvánvaló. Mert az, hogy tetű, bolha volt, azt már meg is szoktuk, hogy ez van. Undorodok tőle még beszéd közben is. Azóta is, pedig a hetven év elmúlt lassan, hogy ott voltam, és mégis az az undor bennem van. De akkor részesei voltunk ennek, nem lehetett attól megszabadulni. Szóval az az ősz rettenetes volt. Már karácsony előtt minket is áttettek ebből a lóbarakkból a másikba, mert ott már megfagytunk volna. Addigra úgy megcsappant a létszám, hogy minket is bepréseltek a többi közé. Igen ám, de ott a priccsek el voltak foglalva. Helyünk nem volt, ezért mindenki élelmes próbált lenni - a hosszú teremben két kályha volt, az ajtóhoz közeli kályhát körülfogtuk, és már nem is mozdulunk el onnan, ott feküdtünk körülötte. Ez így tartott olyan két-három hétig. Közben megint vittek el betegeket, aztán akkor nekünk is jutott hely a priccseken. Négy prices volt egymás fölött, és mi a legfelsőre jutottunk, de az rettentő meleg volt. Oda nem ment senki, az ember felült, és a plafon rögtön felette volt. Ott aztán, azt lehet mondani, hogy meztelenen lehetett aludni, levethettünk mindent magunkról. De akit bántottak a poloskák, az megbolondult. És ezzel kapcsolatban van egy olyan rossz emlékem még mindig. Volt ott egy német srác, olyan nagyon helyes arcú gyerek volt, nem lehetett nagyon idősebb. Ő volt egyedül, aki a legalsó priccsen aludt, ahol viszont nagyon hideg volt. Ahogy bejöttünk, bemászott oda, a csajkája fel volt kötve egy madzagra. De az csak begubózott, összehúzta magát. Ha ütötték is, az csak elfordult. Szóval így elhagyta magát. A németek is lemondtak róla, úgyhogy amikor már komoly hidegek voltak, egyik reggel már nem mászott ki. Aztán már úgy húzták ki, holtan. Ilyen apróságokból épült fel a fogságunk, és az ember soha nem tudta, mi lesz. Ma csak megvoltunk, de holnap leszünk-e? De talán nem is gondolt senki a jövőre. Ma te, holnap én, és akkor vége, nincs tovább. És hogy minek köszönhette az, aki megmaradt? Akin nem fogtak ki a betegségek, az megint olyan titok marad. Ki milyen kondícióban került ebbe bele, egyiknek erősebb volt a szervezete, másiknak kevésbé. De a legjobb kondícióban levő ember is, aki azelőtt bőségben élt, annak valószínűleg annál keservesebb volt a lemondás, és lehet, hogy aztán hamarabb elpusztult. Mert ott aztán hozzájutni valami többlethez nem lehetett. Csak az volt, amit kaptunk. Nem csoda, hogy annyira hullottak közülünk az emberek. Még mielőtt áthelyeztek bennünket a másik barakkba, fakommandóra kellett mennünk, ez olyan december közepén lehetett. Ott nem toborozták a népet, hanem leszámolták, öt, tíz, tizenöt, húsz, ötven, és kész, akkor az az ötven megy. Tekintet nélkül, nem kérdezték, hogy mi a szakmád - fakommandóra kell menni. Gondoltam magamban, hogy mi a fene lesz az a fakommandó? Legalább innen kiszabadulunk, így gondoltuk. Ügy jártunk aztán, hogy raktuk fel a fát a vagonokba. A vasút észak-déli irányban szeli át a Pripjaty mocsarat, úgyhogy a mocsárnak az egyik oldalán is, másik oldalán is olyan száz méter szélességben kivágták a fákat, hogy a vasúthoz ne lehessen hozzáférkőzni a partizánoknak. Még amikor odamentünk, akkor is csak bozót volt ottan, száz méter szélességben. A iát, amit lehetett, kitermeltek, és oda hordták a vasút mellé, nem az állomásra. Mikor nem jött vonat, kitolták a szerelvényt, és aztán gyorsan meg kellett a fával pakolni néhány vagont. És mikor tíz nap alatt majdnem az egész szerelvényt telepakoltuk, kiderült, hogy nincs engedély, a iát úgy lopjuk! Akkor behúztak az állomásra bennünket, és le kellett dobálni a rengeteg fát, hát ez szörnyű volt! De nekünk ebből nem lett semmi bajunk. És kint dolgoztunk, mégis szabadabban voltunk, kicsit szabadabb levegőt szívtunk, mert ott nem volt fölöttünk közvedenül az őrség. De ott meglépni? Lehetett volna, ezer alkalom lett volna meglógásra, de nem volt bátorsága az embernek. Hogyan? Itt a mocsár közepén, mostan hova, merre menjek? Kihez fordulhatok? Ott ráadásul enge- met elkapott a fogfájás. Fogorvos nem volt, ahhoz csak esztendővel később kerültem. Egyik oldalamra megduzzadt a fejem, úgyhogy még a farakodásban se vettem részt valami három napig. De aztán átment rajtam, lelappadt egy kicsit. Merva Arnold 1925-ben született Deákin. 1945januárjában leventeként elhurcolták Németországba. A háború végén Berlinben hadifogságba esett, így került a Szovjetunióba. 1948 tavaszán térhetett haza. Merva Arnold 1942-ben és napjainkban (Fotó: Fórum Intézet)
