Új Szó, 2015. október (68. évfolyam, 226-252. szám)

2015-10-12 / 235. szám, hétfő

www.ujszo.com | 2015. október 12. KULTÚRA I 7 Valami más, de izgalmas Magyarul is megjelent Emanuele Trevi, a neves olasz szerző Pasoliniről írt könyve SZABÓ G. LÁSZLÓ Negédes, beképzelt, hazug, fasiszta kis szotykának, jezsuitának és gyilkosnak nevezte Laura Betti a fiatal Emanuele Trevit, amint munkatársak lettek a rámái Pier Paolo Pasolini Archívumban. Gyűlölte őt is, mint mindenkit maga körül, aki közel akart kerülni imádott Pier Paolájához. Trevi, a kissé cinikus, ugyanak­kor naiv író sem fukarkodik a jel­zőkkel Laura Betti személyét ille­tően. „Dantei szörnyeteg... idomta- lan testével, a hajával, amelynek ret­tenetes színe a narancssárga és a rőt­vörös köztes árnyalata volt, s egy varkocsban összefogva hordta, amelyet ha megrázott, az embernek más nem is juthatott az eszébe róla, mint egy bálna, amikor a feje tetején kifújja a vizet, vagy őrült ananász levélrozettája.” A leggyakrabban azonban Őrültnek titulálta, máskor „mentális Csemobilnak”. Laura Betti színésznő volt és ma- níros énekesnő, akinek neves zene­szerzők komponáltak dalokat neves írók szövegeire. De nem volt elég le­vegője, és színésznőként is éppen csak meghaladta a jellemszínész szintjét. Páva- és strucctollakkal, ódivatú, bolhapiacon vásárolt kala­pokkal, leomló gyöngysorokkal de­korált lakásában Marlon Brando is megfordult, de nyitva volt az ajtó az éjszakai Róma legfurább fazonjai előtt is. , Abban a házban össze le­hetett fúrni - akár egy félmeztelen leszbikus hercegnővel is, de az volt a szabály, hogy nem szabad összeté­veszteni egy tengerésszel.” Jelmezé­ből fakadóan Laura Betti makacs és lázadó nő volt, aki rengeteg félté­keny ségi jelenetet produkált, imádott Pier Paolójánál több filmben is ját­szott. Szeszélyes dívaként tündökölt a Túróban, bajuszos angol turista­ként A Föld a Holdról nézve című kisfilmben, ő volt a Desdemona-bábu a Mik azok a felhők?-ben, az egyik férje temetéséről a következővel va­ló házasságára siető asszonyság a MOZIJEGY Mare a Marsról Látom az igyekezetei, a nagy pilla­natokat, a monumentális díszlete­ket, hogy egy stúdióban felépítet­tek egy komplett bolygót azért, hogy megmutassák, ilyen az isme­retlen égitest. Csak éppen a filmet nem látom, az nyilván valahol el­veszett a Föld és a Mars között. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy a Mentőexpedíció ne adná meg mindazt, amit az ember vár egy ilyesféle mozitól: hőst, akinek egyre borostásabb lesz az arca, és témát, amely a tudomány szem­pontjából sem érdektelen. Majd­nem minden jelentben ott virít a NASA lógója, ilyen poharakból isznak, ilyen pulóvert viselnek, szóval tekintsük úgy, a NASA megcsinálta a maga filmjét. Már ha film ez a film, mert Ridley Scott elsősorban maratoni isme­retterjesztő délutánt rendezett. Több mint két órán keresztül be­Canterbury mesékben és Emilia, a kortalan cselédlány a Teorémában. Ez utóbbi alakításáért díjazták Ve­lence 68-as mustráján. De dolgozott Fellinivel (Édes élet), Marco Bel- locchióval (Az atya nevében), Ber­nardo Bertoluccival (Huszadik szá­zad), a Taviaiji fivérekkel (Allonsan- fan), de még Jancsó Miklóssal is a Magánbűnök, közerkölcsök című olasz-jugoszláv koprodukciójában (ő adott szabad utat a Balázsovits La­jos megformálta trónörökös testi vá­gyainak). A legszorosabb barátság Pasolinihoz fűzte, akibe élete végéig szélnek a Marsról, mutatják a Mar- sot, próbálnak hazajutni a Marsról... Majdnem mindenkinek sikerül is, de Matt Damon kevésbé szerencsés: ő a főszereplő, így neki jut az a feladat, hogy két órán ke­resztül faragjon, ásson, krumplit termesszen, megfércelje a szka­fanderét, fóliával tapassza be a bá­zis kirobbant falát... Anézőnek pedig az volna a feladata, hogy el­higgye és élvezze ezt. Tulajdonképpen harminc percen keresztül működik is a dolog, még ha furcsálljuk is, hogy élelmet alig vittek magukkal az űrhajósok, de Matt Damon a legújabb sportcipő­ben termeszt krumplit. Aztán a harminc perc után jön még három­szor ennyi, miközben nem igazán sikerült érdemi történést a filmbe vinni; leginkább azon megy a vita, hogy sikerül-e megmenteni a Mar­son ragadt űrhajóst. Kérdés, mi szükség volt ehhez komoly színé­szekre, mert sem Matt Damonnak, reménytelenül szerelmes volt, ezért az író-költő-filmrendező halála után az ő kizárólagos szellemi örökösé­nek tekintette magát. így találkozik Laura Betti és Ema­nuele Trevi az Angyalvártól nem messze levő Pier Paolo Pasolini Ar­chívumban, ahol az ifjú irodalmár a bőrén érezhette „azt az állati gyű­löletet, azt az irányíthatatlan dühöt”, amely nyílzáporként hullott rá a „Ja­guár nő” nagy, négyszögletes nap­szemüvege mögül. Trevi feladata az volt, hogy kutassa fel és rendszerezze a Pasolinival készült összes interjút, a sem Sean Beannek nem tudtak ki­találni semmiféle érdemleges fel­adatot, mindössze asszisztálnak a fizika törvényeit hírből sem isme­rőknek szánt kvázi- ismeretterjesz­téshez. Számunkra kicsit illúzióromboló az is, hogy Budapesten vették fel a je­leneteket, így látjuk, hogy a Kínai Nemzeti Űrügynökség központja legelsőktől, amelyek még az Utca- kölykök miatti per idején készültek, egészen az utolsóig, amelyet néhány órával a halála előtt adott. A Kalligram Kiadó gondozásában Valami írás címmel most megjelent Trevi-kötet 210 oldalon erről is szól, de sok minden másról is. Elsősorban a megszállottságról, arról a kitartó, odaadó és alázattal teli munkáról, amelyet az író végez Pasolini lelki háza táján, de szól Laura Bettiről is, annak sajátos viszonyáról Pasolini­val, s mindemellett megidéz egy korszakot, a múlt század hatvanas­hetvenes olaszországi éveit, s beszél főleg Pasolini utolsó, befejezetlenül maradt regényéről, az 1992-ben, már P.P.P. halála után megjelent Olajról is. Arról a műről, amely szexuális töltete miatt tizenhét évvel a szerző halála után hatalmas botrányt kavart Itália-szerte. „Az Olaj egy hatalmas töredék, amely egy minden tekintet­ben szokatlan, revelációs erejű műből megmaradt - vélekedik Tre­vi. - Az Olaj egy vadállat. Egy meg­ismerési és egy átalakulási folyamat krónikáj a. A világra való eszmélés és Pasolini önmagán végzett kísérle­te.” Trevi a P.P.P. Archívumban végzett kutatásai során ráakadt azokra a felvételekre is, amelyeket Dino Pedriali készített a rendezőről két héttel a halála előtt. Pasolini ak­kor 53 éves volt, Pedriali harminccal kevesebb. Pasolini már nem is lát­hatta ezeket a fotókat, a sorozat utol­só darabjai nagyszerű aktképek, amelyeken a művész egy fehér ta­karóval leterített ágyon mezítelenül olvas. Aztán feláll, és megmutatja magát, és „testi valójában olyan, mint egy állat, egy isten, egy halálra ítélt”-írja Trevi. Emanuele Trevi az olasz irodalom és müvészetkritika legújabb nemze­dékének jeles képviselője. Több rangos lap kulturális rovatának ál­landó munkatársa, nyolc esszé- és riportkötet szerzője. Valami írás című munkájával közelebb viszi az olvasót Pasolini alakjához, akit nem szeretett, aztán mégis „magához en­gedett”. Sőt mi több: addig kutatott, amíg az írói alárendeltség lángja fel nem lobbantotta. A többi már az ex- tázis tüze. valójában a Művészetek Palotája. És a Mars sem a Mars, ahogy a Mentő­expedíció sem igazi film. Gera Márton Mentőexpedíció (The Martian). Amerikai sci-fi, 136 perc, 2015. Rendezte: Ridley Scott. Szerep­lők: Matt Damon, Sean Bean, Michael Pena, Jeff Daniels. RÖVIDEN Nagy siker volt a Fehér éjszaka Pozsony. A szervezők becslése szerint mintegy százezren vol­tak kíváncsiak a Fehér éjszaka nevet viselő kortárs képző- művészeti fesztiválra, amely szombaton 19 órától hajnali kettőig zajlott a fővárosban Az önkéntesek már az első órában 40 ezer kis térképet osztottak szét a járókelők között, akik ennek segítségével vonulhattak végig az ajánlott útvonalon. Összesen 50 művészeti projek­tet, installációt láthattak közte­reken, parkokban, galériákban, valamint szokatlan helyszíne­ken, például színházi alagsor­ban, egy bankszékház tetején, piacon, temetőben, egy tó fel­színén. A hideg, esős időjárás ellenére hatalmas volt az ér­deklődés, a rendezvény hon­lapja túlterheltség miatt egy időre összeomlott, a városi tö­megközlekedés akadozott, és forgalmi dugók is kialakultak. A rendkívül pozitív fogadtatás a szervezők szerint azt bizonyít­ja, hogy a hatásosan prezentált kortárs képzőművészet utat ta­lál a tömegekhez. (k) Whistler-kép egy raktárból Hága. James Abort Whistler ne­ves amerikai festő (1834-1903) egyik képét találták meg egy kis hollandiai múzeum raktárában porosodva. A szignó nélküli, Symphony in White, Girl in muslin dress (Szimfónia fehér­ben, Muszlinruhás lány) című alkotást 1956-ban már kiállítot­ták Hollandiában, az amerikai impresszionista festővel foglal­kozó egyik brit szakértő azonban utóbb kétségbe vonta hitelessé­gét, így a festményt a raktárba száműzték. Most azonban sike­rült tisztázni a portré eredetét. Eltüntették róla a 20. század eleji restaurálásokat, és alattuk azon­nal felismerhetővé váltak Whist­ler ecsetvonásai. A kép értékét félmillió euróra becsülik. (MTI) Spiró írta az óvad legjobb drámáját Budapest. Ma adják át Spiró Györgynek az évad legjobb ma­gyar drámájáért odaítélt díjat Helló, dr. Mengele! című darab­jáért. A Színházi Dramaturgok Céhe évente, titkos szavazással választja ki az évad legjobb ma­gyar drámáját. A Rózsavölgyi Szalonban Marton László ren­dező köszönti a Kossuth-díjas írót. A darab az idei könyvhétre jelent meg a szerző Scolar Ki­adónál fűtó drámai életmű­sorozatának hatodik kötetében. Ősbemutatóként a a Szatmárné­meti Északi Színház Harag György Társulata vitte színre idén májusban. Lénárd Sándor, a darab főszereplője létező sze­mély volt, polihisztor, zsidó or­vos, aki a II. világháború előtt és alatt Rómában élt, majd az ötve­nes években Brazíliában telepe­dett le. Pénz- és szenzációéhes, felelőtlen újságírók azzal vádol­ták meg, hogy ő Josef Mengele, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosa. (MTI) Matt Damon vándorol és krumplittermeszt (TASR/AP-feivétei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents