Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-26 / 222. szám, szombat
101 SZOMBATI VENDÉG 2015. szeptember 26.1 www.ujszo.com Kortalan királynő a színpadon Soňa Červená: „Nekem ma is teljesen mindegy, hol ébredek, a lényeg az, hogy este játszhassak, énekelhessek..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Mindenütt sikere volt, ahol közönség elé lépett. Bécsben, Milánóban, Genfben, Párizsban, Chicagóban, San Franciscóban, Bayreuthban, Salzburgban. Robert Wilson 1914 című produkciójában a magyar közönséget is ámulatba ejtette. Művészi nagyságával, tartásával, vitalitásával és hihetetlen korával. Soňa Červená 1925 kilencedik hónapjának kilencedik napján született, tehát nemrég volt kilencvenéves. Kilencven év! S még mindig színpadon, közönség előtt, komoly szerepekben. Wilson rendezésében Prágában, Pozsonyban, Budapesten. Más szerepeivel Csehország több városában. New Yorkban. Nagy elánnal, alázattal, kiapadhatatlan adni akarással. Pályáját Brünnben kezdte, Kelet- Berlinből 1962-ben, észrevétlenül taxizott át Nyugat-Berlinbe, onnan pedig már a világ legrangosabb operaszínpadait is meghódította. Énekelt a három tenorral, Pavarottival, Do- mingóval, Carrerasszal, dolgozott Tom Waitsszel és Lou Reeddel, Herbert von Karaj annal, Pierre Boulez- zel és Ferencsik Jánossal. Emigrációs éveiből az utolsó tízet Hamburgban töltötte. Ott az Elba partján lakott, prágai lakása a Moldvára néz, Budapesten első útja mindig a Dunához vezet. Megnyugtatja, rendet tesz a lelkében a szelíden hömpölygő folyó. Robert Wilsonhoz, korunk legendás színházi mágusához több előadás köti. Előbb a hamburgi Thalia Theater- ben dolgoztak együtt, Prágában, 1989 után Leoš Janáček operájában, A végzetben, majd Čapek darabjában, a Makropulos ügyben léptek munka- kapcsolatba. Az 1914-ben ő az Idő. Fehér parókában, földig érő, fekete bársonyruhában úgy úszik át a színen, majd úgy szólal meg a mélyből kiemelkedve, hogy új tartalmat ad az időnek. A világszerte ünnepelt operadívából így lett jeles prózai színésznő, akinek még ma is tervei vannak, mert mint mondja: „Én még mindig el vagyok adva!” Nagy ívű pályája során több magyar művésszel találkozott. Elsőként róluk kérdezném, akik vagy karmesterként, vagy énekesként voltak a partnerei. Például Christoph von Dohnanyi. Nálam lakott Anja Silvával, a híres német operaénekesnővel Frankfurtban. Később én laktam náluk, Hamburgban, az ő házukban. Dohnanyi nagyon jó barátom volt. Rendkívüli muzikalitás, elegancia, minden helyzetben gentleman. Nem tudok mást mondani róla. Tisztelettel gondolok rá. Ferencsik Jánossal San Franciscóban és Los Angelesben is dolgozott. O valóban varázsos egyéniség volt. Geszti Szilviával Kelet-Berlin- ben énekelt. Barátnők voltunk. Az éj királynőjét énekelte csodálatosan. Fiatalok voltunk, pénzszűkében, mindig azon tanakodtunk, hogy mi az, amit megvehetünk, s miről kell lemondanunk. Hogy körömlakkra költsünk, vagy inkább egy kiló narancsra. Mindent megosztottunk egymással. Remek kolléganők voltunk. Marton Évával Frankfurtban lépett színpadra. Elképesztő karrier az övé. Micsoda Turandotvolt! Ligeti György? Gyönyörű a zenéje, imádom. Kodály? Münchenben, a televízióban énekeltem Kodályt. A zene olyan, mint a rébusz. Előbb meg kell fejteni. Van, amit könnyebb, van, amit nehezebb. Lou Reed vagy Tom Waits mekkora rébusz volt? Ok személyre szólóan írtak, azt nem volt nehéz megfejtenem. Szívéhez a legközelebb mégis Janáček áll. O klasszikus és egyben modem is. Minden zeneszerző átvett valamit az elődeitől. Janáček kivétel. O nem vett át semmit. Neki sem elődje, sem követője nincsen. Egyedülálló a zene- történetben. Lát valamiféle határvonalat a zenében, hogy eddig igen, innen tovább már nem, az nem nekem való? Nem érzek semmiféle határt. Ha mégis van, észrevétlenül átlépem. Az okos telefont is megtanultam. Tartom a lépést a korral, a világgal, a fejlődéssel. Az életben sem ismertem határokat. Mentem, amerre mennem kellett, amerre sodort a pálya, vagy hívott a szívem. New Yorkban járt nemrég, ahol a Josef Toufarról, az 1950-ben megkínzott cseh papról szóló kamaraoperával vendégeskedett. A koholt vádak alapján elítélt Milada Horákováról szóló Holnap lesz... című operát kilencvenszer adtuk elő a prágai Nemzeti Színházban. Toufar története hasonló tragédia, az elmúlt rendszer egyik nagy bűnténye. Elvisszük, ahová csak tudjuk. Jana Kánská, Horáková Washingtonban élő lánya látta a Toufart, megkeresett az előadás után, és azt mondta, mindent megtesz, hogy a darab kijusson Amerikába. Az ő közreműködésével vittük el New Yorkba, a Cseh Nemzeti Házba. Nem félt átrepülni az óceánt? Ugyan már! Nyolcórás repülés. Mi az nekem? Önfegyelem? Koncentráció. Egyedül lehettem, elmélyedhettem magamban. Nekem az mindig nagy kaland. Az utazás előtt két héttel jöttem haza éppen New Yorkból, de hajóval. Tizenegy nap a vízen. Jó volt nagyon. Kimondottan élveztem. Amikor hazajöttem, közölték velem, hogy megyünk New Yorkba a Toufarral. Örültem. Szeretek utazni. Minden erőmet, amit csodálnak bennem az emberek, a magányból merítem. Ahhoz, hogy egyenesen álljak a lábamon, hogy búj am a terhelést, szükségem van az egyedüllétre. Sokakat épp ez tesz tönkre. A magány. Én meg abból építkezem. Nekem az az energiaforrásom. Ha vége az előadásnak, megyek haza. Nincs büfé, beszélgetés. Sokaknak ez a legfontosabb. Iszogatnak. Én sose ittam. Fegyelmezett életet élek. Ez kell a pályához. Alázat és önfegyelem. Családját a náci és a kommunista rendszer egyformán sújtotta. Édesapja az első köztársaság idején kabarét alapított Prágában, a német megszállás idején börtönbe zárták. Ügyvédi irodája volt, írt és zenét szerzett. Imádtam a humorát. Ha például az időjárásra panaszkodott valaki, azt mondta: „Jobb a rossz idő, mint a „Én minden percemet megtervezem..." semmilyen.” Ő hívta fel a figyelme- met arra, hogy a zene és a próza egyenrangú partnerek. A mi családunkban egyébként mindenki jobboldali volt. Ezért tartóztatták le apá- : mát is. Amikor utoljára fogtam a ke- ■ zét, megkérdeztem tőle, mit tanácsol, : elhagyjam az országot, vagy ne? Azt ; felelte: „Éld az életedet, ahogy én is éltem, és válaszd a boldogságot.” Halálhíre Nyugat-Berlinben ért utol. A temetésére nem jöhettem haza. Kelet-Berlinben szabadnak érezte magát? Teljesen szabadnak nem. Az ottani Operaház társulata nemzetközi volt, nagyon sok nyugati énekes vendégeskedett a színházban, de amikor elkezdték építeni a falat, nagyon megijedtem, hogy továbblépni már nem tudok. A keletnémet titkosrendőrség engem is megfigyelés alatt tartott. Óvatosnak kellett lennem. Éjjel, az utcán fogtak el embereket, kocsiba dugták, és elhurcolták őket.,Nem magyarázkodtak. Nyugat-Berlinből már nem is mertem átjönni a keleti zónába vendégszerepelni. Elkaptak volna. Ha repültem, mindig azon izgultam, nehogy Kelet-Európábán kelljen kényszerleszállást végrehajtania a gépnek, mert azonnal letartóztatnak. Ki volt a kommunizmus első áldozata a családban? A féljem, akinek csokoládégyára volt. Egy éve voltam boldog felesége, amikor megtudta, mekkora veszély leselkedik rá. Valaki figyelmeztette, az volt a szerencséje. Idejében el tudta hagyni az országot. Mire érte jöttek, már átlépte a határt. Hívott, hogy menjek vele, de még élt az édesanyám, megjött a ravensbrücki koncentrációs táborból, nem hagyhattam magára. A féijemet többé sosem láttam, eltűnt az életemből, édesanyámat pedig a kommunisták rögtön a háború után börtönbe zárták. Gazdag özvegyasszony volt, el akarták kobozni a vagyonát, de nem adta oda, ez volt a bűne. Hat napig bírta a börtönben. Egy fiatal medikus hívott fel, aki a boncteremben tartott órát, hogy: „Az az érzésem, az édesanyját boncoltuk.” így tudtam meg, hogy meghalt a börtönben. Kocsit szereztem, s az éj leple alatt valósággal kiloptam a holttestét a kórházból. Ott is volt egy rendes ember, aki szólt, ha nem megyek érte, másnap elviszik, és névtelen sírba helyezik. Erős, határozott ember benyomását kelti. Pedig voltak helyzetek az életemben, amikor nagyon féltem. Például 1962-ben, amikor egy szál ridiküllel távozott Kelet-Ber- linből? De hiszen tudta, hogy a hangját nem vehetik el. Énekelni akartam. Nem tudtam, mi lesz, hogyan alakul a pályám, csak mentem. Másnap le is zárták az átjárót Kelet- és Nyugat-Berlin között. Az alatt a harmincvalahány év alatt, amit külföldön töltött, száz- ötvenhatszor énekelte Carment a világ legrangosabb operaszínpadain, aztán eljátszotta Kiara Za- chanassiant, Dürrenmatt Öreg hölgyét, majd Emilia Martát A Makropulos ügyben. Az 1914-gyel Európa nagyszínpadait járja. Mindig olyan helyen éltem a világban, ahol tanulhattam, énekelhettem. Nekem ma is teljesen mindegy, hol ébredek, a lényeg az, hogy este játszhassak. Soha nem turistáskodtam egyetlen városban sem. Ha láttam is valamit az adott helyből, az első utam mindig a próbaterembe vezetett. A Vígszínházban többször eljátszotta már az Idő szerepét Robert Wilson rendezésében. Tavasszal újra láthatja a magyar közönség. Milyen érzésekkel készül a budapesti útra? Ha érteném a nyelvet, szívesen laknék Budapesten. Gyönyörű város. Hasonlít Prágára, csak jóval nagyobb. A Duna is szélesebb, mint a Moldva. A múlt, a történelem, a Monarchia hagyománya összeköt bennünket. Otthonosan mozgok Budapesten. Magas kora ellenére sikerült megőriznie karcsúságát, fiatalosságát, optimizmusát. Az alakomat a génjeimnek is köszönhetem. Sosem voltam hízásra hajlamos. ínyencnek sem tartom magam, nem csinálok nagy ügyet az evésből. Ha éhes vagyok, megelégszem egy kis vajas kenyérrel. Főzni nem szoktam, és nem is tudnék. Húst sosem fogyasztottam. Énmiattam ne haljon meg állat. Ez nemcsak filozófia, önfegyelem is nálam. Hetente kétszer pedig tornázni járok. Szükségem van a jó kondícióra. Egyébként képtelen lennék százharminc százalékosan teljesíteni. Tervez még, vagy jöjjön, aminek jönnie kell? Én minden percemet megtervezem. Máshogy nem is menne. Én még mindig el vagyok adva. (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
