Új Szó, 2015. szeptember (68. évfolyam, 202-225. szám)
2015-09-12 / 211. szám, szombat
www.ujszo.com i 2015. szeptember 12. SZOMBATI VENDÉG 19 Elmúlt nyolcvan, de dolgozik Theodor Pišték: „Az Amadeust nem adhatták ki amerikai jelmeztervezőnek, ahhoz közép-európai ember kellett..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Két Theodor Pižték jegyezte be a nevét a cseh filmművészet nagykönyvébe. Az egyik ő, a másik az édesapja, aki jeles színész volt, háromszázhuszonöt filmben játszott, köztük a párizsi Gaumont produkcióiban. Élete utolsó évében, 1960-ban, az akkor huszonhét esztendős fia Frantiiek Vláčil Fehér galamb című filmjének kosztümtervezőjeként indult a pályán. Azóta Oscart nyert Milos Formán Amadeusának jelmezeiért, a Val- mont pedig César-díjas kosztümtervezővé avatta. Ez utóbbira sokkal büszkébb, mint az Amerikai Film- akadémia elismerésére. Césarral ugyanis egyedül ő dicsekedhetne Közép-Európában, ha dicsekvő ember lenne. De nem az. Oscar-díját sem találja a szemem prágai otthonában. Csak a fotót látom a falon, amely Los Angelesben készült abban a pillanatban, amikor a flashdance-es Jennifer Beals kezéből átveszi az aranyozott szobrocskát. Szereti „a papa moziját”? Háromszázhuszonöt filmjéből könnyű lehet választani. Szeretem, de még mindig nem láttam az összest. Vasárnaponként a tévé filmmúzeumában vetítik a filmjeit, így hetente egyszer biztosan találkozunk. Furcsa érzés. Egyébként lehet, hogy még több filmben szerepelt. Voltak rendezők, akik azzal is megelégedtek, ha csak átment a kamera előtt. Anyám sok filmben a lányát játszotta. Csak a kommunisták nem szerették apámat. Olyan hitelesen alakította a felsőbb réteg képviselőit, hogy ráfogták: az ő oldalukon áll. Az pedig szerintük büntetendő volt. 1948 februárjában félre is állították, de a közönség visszakövetelte őt. Milyen jelmezei voltak? A legtöbbször a saját ruháit viselte. Az otthoni sárga köntösében elég gyakran látom őt a filmekben. Gondolom, gyakran elkísérte a barrandovi forgatásokra. Igen, magával vitt párszor, de mindig elkeseredetten jöttem haza. Sértve éreztem magam, mert apámat, aki az én szememben az Úr földi helytartója volt, mindenki tegezte. Még a kellékes is. Enni nem tudtam otthon, annyira fájt, hogy haverkodva mindenki csak a becenevén szólította. Meg is fogadtam, hogy még egyszer nem megyek vele. De ha nem járt volna oda, stílusosan fogalmazva: nem száll a vállára Vláčil fehér galambja. Az igaz. A képzőművészeti akadémia elvégzése után, ifjú festőművészként nem sok lehetőséget kaptam. Szállodáknak terveztem koffermatricákat, utazási irodáknak plakátokat. Élni kellett valamiből. Vláčil felkérése pont akkor jött, amikor már untam mindezt. Ha ő nincs, egyetlen kosztümöt sem tervezek. S akkor ma minek tekinti magát? Festőnek vagy jelmeztervezőnek? Mindenképpen festőnek. Szűr- és hiperrealista vásznai csillagászati összegekért kelnek el. Állítólag ön a legdrágább élő cseh festő. Az egyik képe 3,24 millió koronáért kelt el nemrég. Sajnos nem a párizsi Pompidou Központ vette meg. Annak jobban örültem volna. Nem fáj a szíve, amikor meg kell válnia a művétől? Szörnyű érzés. Mintha férjhez adnám a lányomat, és örökre elköltözne itthonról. Nem is beszélve arról, hogy az ember sosem tudja, hova kerül a képe. Meghal a félj, aki megvette, a feleségnek nem tetszik, és leviszi a pincébe. A lomtalanítás során pedig kihajítja az utcára. Tébolyító! Jókora Picasso-albumot látok a könyvespolcán. Ő a kedvence? A legnagyobb. Négymilliárdért kit árusítanak még? Itthon, a vászon előtt senki nem dumál bele, mit hogyan csinál. Ha kosztümöt tervez, többszörösen meg kell felelnie. Elsősorban a rendező elvárásainak, de nem lehet könnyű annyi színész ízlését sem kielégíteni. Volt már példa arra is, hogy párhuzamosan három filmben dolgoztam. El tudja képzelni? De már a fotók is magukért beszélnek! A Markéta Lazarová, a Három mogyoró Hamupipőkének vagy a Sörgyári capriccio jelmezei láttán csak sóhajtozni tud az ember. A Markéta Lazarová volt talán a legérdekesebb munkám. Ott mindent én állítottam össze. Nemcsak a kellékeket, még a halcsontból készült tűket is én szereztem be. A kellékesek egyenesen a vágóhídról hordták az alapanyagot. Szarvas- marha lapockacsontjából készítettem a páncélmellényt, szarvakból a lándzsafejeket, koponyából pedig a sisakokat. Ebben nem a könyvek segítettek, mindent kikövetkeztettem. Rengeteget beszélgettünk Vláčillal, hogy a középkorban bizonyos vise- letek miből készülhettek. A hiteles dolgokat nagyon szeretik a színészek. Jobban megmozgatják a fantáziájukat. De amikor először öltik magukra a jelmezüket, nemegyszer kiselőadást kell tartanom arról, hogy mi miért olyan, amilyen. Woody Harrelson a Larry Flyntben nem akarta felvenni a hosszú szárú bőrcipőjét. Meggyőződéses vegetáriánusként semmit nem visel el magán, ami állati eredetű. Én ezt tudtam, mégsem fogadtam el az érveit. Addig-addig győzködtem őt, hogy ha csak harisnya lesz rajta, az nem lesz szép, hogy a végén beadta a derekát. A többiek csak néztek, hogyan voltam erre képes. Amerikában milyen anyagi keretek között mozgott? Figyeltek minden centre? Nem tettek elém mindent, amit szerettem volna. A kommunisták sosem voltak a líblingjeim, de ezen a téren összehasonlíthatatlanul megértőbbek voltak. Minden művészeti ág közül a film a legfontosabb, mondta Lenin. S mint tudjuk, az ő szava egyenlő volt a szentírással. Amerikában mindenen spórolni akarnak. A Larry Flintben gombokat kellett vennem. 1 gomb 60 cent volt. Túl drága, figyelmeztettek. Fél Amerikát beutaztam, míg megtaláltam a célra megfelelőt, 40 centért. De a benzinre ezreket költöttünk. Előfordult akár csak egyszer, hogy azt mondta, idegileg nem bírja tovább? Amadeus, Mozart parókáit próbálgattuk. Nehéz jelenet volt. De amíg mi ezzel voltunk elfoglalva, a producer kitalálta, hogy rögtön ezután arra a képre állnak, amelyben Constance fején ott a hattyú. Ami még nem készült el! De ezzel is csak engem dühítettek fel, Formán legyintett, és annyit mondott: „Megoldod.” És elvonult. Ott állt az egész stáb, több mint száz ember, és kíváncsian nézték, mit lépek. Mivel megszokták, hogy nincs az a helyzet, amelyből ne tudnám kivágni magam, sejtették, hogy ezt sem fogom feladni. El is kezdtem azonnal ra- gasztgatni a tollat arra a hülye hattyúra. Hogy mennyit idegeskedtem közben, az senkit sem érdekelt. Másvalaki lehet, hogy szó nélkül felakasztotta volna magát. Ideális feltételek ebben a szakmában nem is léteznek? Hogy az első forgatási nap előtt minden készen áll? Olyan nincs. A helyszínen is dolgozni kell. Mindennap történik valami váratlan. Az Amadeus két évembe került. A kosztümtervező az első, aki a film képi világán elkezd dolgozni, mégis ő dolgozik a legtovább. Mozart szeretőjét eredetileg Meg Tilly játszotta volna. Magas, karcsú színésznő volt. Minden ruhája készen állt, de a forgatás előtti napon eltörte a lábát. Focizott a kellékesekkel. Kit kaptam helyette? Egy alacsony, egészen más alkatú színésznőt. Elizabeth Berridge a neve. „Majd megoldod!” - mondta Formán. Azt hitte, levágok a szoknyából és derékban szűkítem. Csakhogy ez nem így megy. Más szín, más anyag, más stílus illett az új színésznőhöz. Még a mozgása sem egyezett meg Tillyével. A Salierit alakító F. Murray Abraham mesélte pár évvel ezelőtt Karlovy Varyban, hogy elsőre majdnem a torkának esett, amikor meglátta, milyen szoros, testhez álló kosztümöt tett elé. Az adott tartást neki, nem mondta? De igen. Hogy később mindent megértett. Később. Addig viszont fulladozott a méregtől. Hiába magyaráztam neki, hogy egy rokokó stílusú zakóban nem érezheti magát olyan lazán, mint egy mai mackófelsőben, nem akarta felfogni. A szabásmintát egy enciklopédiából vettem ki, ami persze egyáltalán nem érdekelte őt. „Megfulladok, nem bírom!” - kiabálta. Vele volt a legnagyobb konfliktusom. Előbb én győztem, mert nem kapott másik zakót, aztán ő, mert Oscar-díjjal jutalmazták az alakítását. Én is beszéltem vele Karlovy Varyban. Azt mondta: élete végéig hálás marad nekem. Biztos, hogy másképpen formálta volna meg a figurát, ha másvalaki tervezi a kosztümjét. Milos Formán nyilatkozta egy róla szóló könyvben, hogy: „Ezt a kopasz, atlétatermetű férfit - vagyis önt - csak hallásból ismertem, de már amikor először találkoztunk, intelligenciájával, szellemességével, egyéniségével nagyon kellemes benyomást tett rám. Csak úgy feszült az energiától, és tetszett benne az a gyermeki játékosság is, ami egy forgatás során mindig kapóra jön.” Hogyan kerültek munkakapcsolatba? Miroslav Ondnček, Formán udvari operatőre ajánlott be neki, akivel már több filmben dolgoztak együtt. Az Amadeus kosztümjeit nem adhatták ki amerikai jelmeztervezőnek, ahhoz közép-európai ember kellett, aki behatóan ismeri a rokokó világát. Éjjel kettőkor hívott fel Formán, hogy: „Szevasz, volna kedved egy nagyjátékfilmhez?” Igen, feleltem. „Rendben. Hívni fognak.” És hívtak. Négy cseh filmesnek hozott Oscar-jelölést az Amadeus. Formánnak, Karéi Černý díszlettervezőnek, Ondŕíčeknek és önnek. Hárman végül meg is kapták, csak a nemrég elhunyt Ondnček nem. Hogyan viselte az Amerikai Film- akadémia döntését? Mi hárman nagyon elkeseredtünk. Nemcsak azért, mert megérdemelte volna az elismerést, hanem mert mi is őt tartottuk a legnagyobb favoritnak. Nincs rá szó, hogy mennyire csalódottak voltunk. Hozzáteszem: Formán egész idő alatt azt sulykolta belénk, hogy nincs esélyünk, de egyikünknek sem. Én sem reménykedtem, mégis azt mondtam, legalább gondolatban újuk meg a köszönőbeszédet. „Eszetekbe se jusson!” - intett le bennünket Formán. Ondŕíčeknek ma már teljesen mindegy, mi volt és hogy volt. Több és nagyobb elismerésben, mint neki, egyetlen cseh operatőrnek sem volt része. S ön hogyan élte meg a döntő pillanatot Los Angelesben? Amikor bemondták, hogy én nyertem, úgy mentem fel a színpadra, hogy a cipőm sem volt bekötve. Zavaromban összevissza beszéltem inglisül. Az est házigazdái jobbnak látták, ha gyorsan levezetnek a színről. Kínos lehettem nagyon, bár Formán azzal nyugtatott, hogy: „Jó voltál, remek, mindenki azt hitte, a meg- hatódottságtól nem vagy magadnál.” Formán évek óta nem forgatott, egészségi állapota közben le is romlott. Ön folyamatosan dolgozik, pedig már nyolcvankét éves. Musicalekben dolgozom a fiammal. Legutóbb a Ruszalka és a Monte Cristo kosztümjeit terveztük. Párosban természetesen könnyebb. Sokkal könnyebb. „A cipőm sem volt bekötve a színpadon..." (Zuzana Mináčová felvétele)
