Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)

2015-08-01 / 177. szám, szombat

www.ujszo.com I 2015. augusztus 1. SZOMBATI VENDÉG 9 Bicska Maxit nem adja másnak Mészáros Máté: „Dühít, hogy nagyon sok energiámba kerül egy nap, és valahogy kevesebb marad a civil életemre..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Szórakoztatóan hirtelen haragú. Főiskolai osztály­főnöké, Mátó Gábor állítja ezt Mószáros Mátéról, aki most ment „szabadságra" a Vígszínházból. Eddig oszlopos tagja volt a társu­latnak, ősztől kát régebbi szerepét játssza csupán. Találónak tartja egykori tanára megállapítását. Valóban lobbané­kony, sőt robbanékony alkat. Színé­szetét is óriási belső energiák moz­gatják. „Van egy láncolat az agyam­ban, amit összekapcsolok, és ideges leszek, de aki hallja és látja, micsoda erő szabadul fel bennem, nem tudja, honnan az indulat - mondja. - Az előző pillanatban ugyanis még sem­mijele nem volt.” Higgadt, megfon­tolt, joviális természetű, de bivaly­erőt sugárzó ember, aki hirtelen be­lobban. Pedig, ha nem hergelik, nem fortyog, és nem pöfög, mert nem egy vulkanikus alkat. Két filmje futott párhuzamosan a mozikban. A Swing és a VAN va­lami furcsa és megmagyarázhatat­lan. Szigorú étteremigazgató az előbbiben, alkoholista földrajzta­nár az utóbbiban. Hogyan élte meg a két film hatalmas közönségsike­rét? Vadidegen emberek állítottak meg az utcán. A leggyakrabban kutyasé­táltatás közben. Megérintették a vállamat, hogy: „Milyen jó volt a filmben!” Engem ez meglepett. Új élmény volt. Könnyen közel engedi magához az embereket? Nem gondolom, hogy a szívembe kellene engednem például azokat, akikkel dolgozom. Nagyon jó társa­sági ember vagyok. Ha van egy jó munka, motorja tudok lenni a csa­patnak, különösen akkor, hajó a sze­repem. Kitűnően tudom érezni ma­gam azokkal, akikkel együtt próbá­lok, még bográcsozni is elmegyek, ha hívnak, de ahhoz, hogy a szívem­be engedjek valakit, ennyi nem elég. A főiskolán sem volt olyan osztály­társam, akit ma nem szeretnék, de olyan igen, aki közömbös számom­ra, vagy nem tartjuk a kapcsolatot, il­letve bőven elég az a két hét, amit az AlkalMáté Társulattal nyaranta együtt töltünk. Ha azon felül is ta­lálkoznánk, lehet, hogy idegesítene az illető. Vajda Milánnal bármikor tudnék egy színházban lenni, ő hi­ányzik is akár, mégsem hívogatjuk egymást, hogy találkozzunk. Kovács Patríciát kivéve egyszer mindenki annyira felidegesített a főiskolán, hogy ölni tudtam volna. De ezzel sem ' vagyok egyedül. Járó Zsuzsa egy­szer úgy becsapott egy ablakot, hogy betört. Szoros összezártságban min­denki tud ideges lenni. A végletek embere, hallom töb­bektől. Elképesztő nyugalom és izzó indulat. Beütöttem már én is úgy üveget, hogy utána mentővel vittek a kór­házba. Ideges lettem egy lány miatt. Kapcsolatban voltunk. Premierbuli, pia, hangulat, és megvolt a baj. De amit mi minden nyáron az osztállyal létrehozunk, ezek a rólunk szóló előadások Máté Gábor rendezésé­ben - ez tényleg különleges történet. Színházi, pedagógiai és emberi ér­telemben egyaránt. Az is lehetett volna, hogy állati jó közösségként indulunk, aztán a végére megutáljuk egymást. Ez a nyári előadássorozat természetesen Gáborról is szól. Hogy évad közben mennyire hiány­zik, hogy már nem néz minket úgy, mint régen, nem adhat instrukciókat, nem kritizálhat bennünket, hiszen különböző társulatokban játszunk. Ezért mondtam, hogy ez pedagógiai értelemben is siker. Csúcsteljesít­mény, hogy évente létrehozhatunk valamit. Másfél órán át folyamatosan tükörbe nézni, hallgatni mindazt, amit a többiek gondolnak rólam, nem lehet könnyű. Engem lelkileg biztosan megviselne. Semmit sem szégyelltem, bennem csak jó érzés maradt az előadás után. sebb táskák a szemem alatt, keve­sebb stressz az életemben. És mégis teljes mértékben ura a testének, rugalmas, hajlékony, a mozgása plasztikus. Színésznél ekkora különbség a külső forma és a belső tempó között ritkaság- számba megy. Ezzel lehet váratlan és érdekes pillanatokat szerezni a színpadon. Hogy elsőre úgy tűnik, meg sem tud mozdulni az illető, aztán kiderül: a reakciói ugyanolyan gyorsak, mint az észjárása. Ezért lehetett a két véglet: Mi­cimackó és Shylock. Nem kis küzdelem volt a színmű- vészetin, hogy ne manírhegyeket tanuljunk és ne eszközöket, hanem inkább gondolkodásmódot. Máté Gábornak az volt az alapvető pe­dagógiai koncepciója, hogy ne fő­mért apám, fiatalemberként, erősza­kosan próbált befolyást szerezni az életünkbe. Nagy kamaszként meg attól nyomorodtam össze, hogy annyira rám telepedett. Miközben már nem élt velünk. Ha velünk élt volna, lehet, hogy könnyebben en­ged el, nyugodtabban zajlik min­den. Közgazdászok a szüléink, na­gyon nyomtak valami felé. Aztán két közgazdásznak két színészgyereke lett, mert a húgom, Sára is az. Nagy­ban nehezitette a helyzetet az is, hogy anyagilag nem tudtam teljesen függetlenedni. Főiskolásként édes­anyámra voltam utalva. Nem volt bevételi forrásom. Pénz kellett az élethez, ettől irtó nagy feszültség volt bennem, lelkifurdalás. Ráadá­sul anyám mondta is, hogy huszon­éves fia van, akit nyáron el kell tar­tania. A húgom másodévesen már dolgozott. Bekerült A dzsungel könyvébe a Pesti Színházban, és volt „Sem az a szenvedő típus, sem önsorsrontó nem vagyok..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Érett, kiforrott fiatalemberként került Máté Gábor osztályába olyan társak mellé, mint Jordán Adél, Péter Kata, Száraz Dénes, Fenyő Iván, Máthé Zsolt, Dömö­tör András, Czukor Balázs. Nemcsak a leginkább kiforrott, hanem a legidősebb is én voltam köztük. Volt, akitől hat év válasz­tott el. Huszonnégy évesen kerül­tem be a színművészetire, előtte Pécsre jártam két tannyelvű, olasz­magyar tagozatos gimnáziumba. Egyébként székesfehérvári gyerek voltam. S már ott is ilyen testesebb, köp- cösebb fazon? Akkor még nem. A főiskolán is vékony voltam, utána alakult ki a testalkatom. A hajam megritkult, őszül is már, és sörhasam lett. Amit olyan bátran bevetett a Mester és Margaréta egyik dina­mikus jelenetében. Húsz évvel ezelőtt, gimnazista­ként vaságyastul voltam ötven kiló. Kevesebb pia volt az arcomon, ki­gásokat tanítson, hanem alapgon­dolkodást a szerepről. Első és má­sodik évben azt éreztem, én már mindent tudok a világról. Aztán huszonöt-huszonhat évesen rádöb­bentem, hogy Úristen, én semmit sem tudok! A világ újra bizonyta­lanná vált, pedig már kezdett biz­tossá válni. És épp akkor kerültem egy olyan szituációba, hogy le kel­lett menni az alapokig. Máté Gábor azt mondta: ha valaki bent van a színpadon, és csak a szemét akarja kinyitni, már akkor is tudnia kell, hogy kicsoda. Gyarlóságaival és értékeivel együtt. Ami nem is olyan egyszerű, hiszen az emberben él egy másik kép magáról, és nem az, amit a külvilág lát róla. Ezzel tudni kell bánni. Ezért volt olyan nehéz ne­kem az első két év. Szakmailag na­gyon sok prekoncepcióm volt, olyan dolgokon töprengtem mélyen, amelyeken nem kellett volna. Tízéves volt, amikor elváltak a szülei. Nyilván ez is megviselte. Kisgyerekként nehezen éltem meg ezt. De kamaszként sem volt könnyű, pénze. Most Kaposváron van. Jó színésznő. Az Egerben töltött nyolc év alatt negyven szerepet játszott. A víg­színházi öt évnek milyen a mér­lege? Jó. Nem voltam várakozólistán. Jó embert keresünk, Vízke­reszt, Két úr szolgája, Koldusope­ra, Mester és Margaréta... érté­kes előadásokban játszott fontos szerepeket. És most lazít a kötelé­ken. Szabaddá tette magát. Vakugrás ez bizonyos értelem­ben, hiszen nem tudom, mi fog tör­ténni velem. Mégsem félek. Teszek majd azért, hogy történjen velem ez, az, amaz. Nem tudom, hogyan vise­lem majd, ha kevesebbet fogok ját­szani, mint eddig. Jól fog esni, vagy megrémülök? Hiányozni fog? Ti- zenvalahány év társulati létforma után mit fogok megélni? Közben jó lesz, hogy egy másik rendszerben kell kipróbálni magam. A Vígszín­házban minden hónapban 25 fölött játszottam. Bár a kollégáim nem pa­naszkodtak rám, de az utóbbi időben már elkezdtem puffogni magamban. A színházban? Igen. Imádom, és mégis elégedet­lenkedtem. Két szerepemet tartot­tam meg, és most körülnézek, aztán eldöntőm, hogy visszajövök-e, vagy végleg elmegyek. Nagyvonalúság a színház részéről, hogy megadták ezt a választási lehetőséget. Maradjunk még a színházban. Milyen közérzettel jár be a dél­előtti próbákra, s az esti előadá­sokra? Nem vagyok az a típus, aki regge­lente jól ébred, vagy jókedvűen megy be játszani. Nem olyan állapotban indulok el otthonról, mint aki a sze­relméhez megy. Nem látszik rajtam semmi. De hétkor, amint belépek a színpadra, igen. Addig viszont kö­szönni sem szeretek. Ütálom, hogy minden áldott nap ugyanazokkal az emberekkel hosszasan üdvözöljük egymást, kezet fogunk, lapogatjuk egymás hátát. Délelőtt, délután, este, mindig. Engem ez idegesít, fáraszt. Dühít, hogy sok energiámba kerül egy nap, és kevés marad a civil éle­temre. Többet adok a színháznak, mint az életemnek. Előadás előtt ke­veset kommunikálok. Ez a szerelem nálam héttől tízig tart. Hat óra öt­venötkor még nem érzek semmit. Lazább napokon, vagy előadás után? Alapvetően szeretek élni. Enni, inni, feküdni, aludni. Bár ez utóbbi nem mindig megy, a stressz, az ideg- rendszerem nem engedi. Zsinórok futnak az ágyamból, onnan nézek nagyon jó minőségű filmeket. Vagy tévézek. A kényelem az igazi nagy szenvedélyem, ami a művészetre nézve veszélyes. Ha nem lenne ku­tyám, le se mennék az utcára. Fel se öltöznék a pizsamából, vagy jó idő­ben a meztelenségből. Csak rohan­gálnék a lakásban. Imádok főzni, fő- zögetni, főzőcskézni. Kirándulni a kutyámmal járok. Előadás után, ké­ső este is szívesen sétálgatok vele. Amióta kutyám van, szociálisabb lettem. Beszélgetek, idegenekkel is szóba elegyedek. Egyébként jól el­vagyok magammal. Negyvenéves leszek, most kellene Ványa bácsit játszanom, aki az életét kilátástalan­nak tartja. Rengeteg szerepet megformált, korosztálya egyik legjelesebb szí­nésze, remekül zenél, kiválóan énekel, a mozgáskultúrája egy­szerűen lenyűgöző, humora van, drámai vénája. Sokszor úgy érzem magam, mint­ha semmit nem csináltam volna. Van is emiatt egy kis pánik bennem. De nem akarok félni. Sem igazgatóktól, sem rendezőktől, sem kollégáktól, sem parkolóőröktől, sem ellenőrök­től, de még a nőktől sem. Tudatosan próbálok nem félni. Egyébként fél­nék. Sok esetben. Könnyen felhúzza magát? Könnyen. És sok mindenen. Azon is, hogy milyen idő van. Leállítom a tévét, és ordibálok a képernyőnek. Főleg a hírműsoroknál. De sem az a szenvedő típus, sem önsorsrontó nem vagyok. Hosszú hetekig elvagyok nyugodtan, kényelmesen. Kevés is elég nekem. Sör, kanapé, jó műsor. Ilyen vagyok. Egy kicsit se más.

Next

/
Thumbnails
Contents