Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-21 / 194. szám, péntek
201 SPORT 2015. augusztus 21. i www.ujszo.com Ironman mikrofonnal Peter Buček rádióriporterként megértő a sportolókkal, mert pontosan tudja, min mennek keresztül BŐDTITANILLA A legtöbb sportrajongó ismeri a hangját a szlovák közszolgálati rádió műsoraiból. Sosem kóri számon a sportolókon a sikertelenséget, a rosszabbul sikerült versenyek után is empatikus, mivel ő maga is pontosan tudja, mi minden keli egy jó eredményhez. Peter Buöek hatvan fölött is aktív triatlonos, háromszor teljesítette az Ironmant, a közelmúltban pedig Tibetben úszta át az erős sodrású Sárga-folyót. Mi volt előbb, a sport vagy a sportújságírás? Először sportoló voltam, kiskoromtól fogva kézilabdáztam. Mivel sok gólt lőttem, tizennégy éves koromban elvittek a pozsonyi ČH-ba, ahol 27 éves koromig maradtam. Az első ligában nem játszottam, mert voltak nálam jobbak, de a kézilabda azóta is a szívem csücske. Amikor tizennégy éves voltam, egyszer Dubnicára utaztunk bajnoki meccsre, és elromlott út közben a buszunk. Nagy késéssel értünk Dubnicára, de az ellenfél megvárt minket, holott nem lett volna kötelessége. A meccset végül egy góllal mi nyertük. Amikor hazaértem, vettem a tollat, és írtam erről egy kis cikket a Smenába, ami három nappal később meg is jelent a Fair play rovatban. Úgy éreztem, a dubnicaiak sportszerűen viselkedtek velünk, nem lett volna muszáj megvárniuk, ez inspirált arra, hogy újak róla. Nagy pillanat volt számomra, hogy megjelent az írás, akkor kezdtem először arra gondolni, hogy az újságírásban is kipróbálhatnám magam. Aztán ez lett a sorsom. A triatlonnal hogyan került kapcsolatba? Ott voltam a triatlonsport szlovákiai kezdeteinél, több mint harminc évvel ezelőtt. Emlékezetes nap számomra, amikor a csehszlovákiai szövetség Prágában felbomlott. Én olvastam fel a határozatot a szétválásról. Szét is váltunk, nekünk jutott egy írógép, a cseheknek ott maradt minden más. Akkor kezdődött a szlovák triatlon önálló fejezete. A csehek előttünk jártak, mert már ott volt a pilseni versenyük, de nálunk is akadtak fanatikusok, akik egyre több embert szólítottak meg. Általában egykori kerékpározók kezdtek el tri- atlonozni, mert abban az időben jött divatba a futás, a jogging, az úszáson meg valahogy már csak túlestek, az volt a lényeg, hogy ne fulladjanak meg. A legnagyobb múltra a szenei, a Stará Turá-i és az udvardi triatlon tekinthet vissza. A triatlon jelenleg óriási népszerűségnek örvend az egész világon, 2000-ben bekerült az olimpiai programba, a televízióban is sokan követik a versenyeket, akár az olimpiai távról, akár a híres hawaii Ironmanről van szó. Rengeteg ember űzi ezt a sportágat, egy-egy nagyobb presztízsű versenyre tizenöt-húsz perc alatt elfogynak a helyek az interneten. Melyik részét kedveli a legjobban a triatlonnak: az úszást, a biciklizést vagy a futást? Nehéz megmondani, mert egyikben sem vagyok igazán otthon. Mindegyiknek megvannak a nehézségei, nem voltam úszó, sem kerékpáros, sem futó, mindegyiket amatőr módon sajátítottam el. De talán a fü- tást kedvelem a legjobban. Az Ironman-távot, ami 3,8 kilométer úszásból, 180 kilométer kerékpározásból és 42 kilométer futásból áll, eddig háromszor teljesítette. Először négy évvel ezelőtt, Otro- kovicén, a közös cseh-szlovák bajnokságon. Nagyon jól megszervezett verseny volt, csodás triatlon. Boldog voltam, hogy egy doboz sörrel a kezemben beértem a célba. A végén ugyanis már adtak nekem egy sört, mert látták, hogy nagyon ki vagyok készülve. Pöstyénben még kétszer csináltam meg az Ironmant, a feleekkora távot pedig nagyjából húszszor. Az olimpiai távon körülbelül száz versenyt teljesítettem. Az Ironman kőkemény próbatétel a fiataloknak is. Hogyan lehet ezt bírni hatvan felett? Nagyon fontos a fokozatos felkészülés, és ha a rendszeresség elvét követi valaki, akkor nem kellene, hogy gond legyen. Az én koromban már nem a gyorsaság a legfontosabb, nem is vehetném fel a versenyt a fiatalokkal, de a rendszeres, szisz- tematikus edzéssel ezt meg lehet csinálni. Mi vonzotta az Ironmanben, mi volt a fő motivációja? Azt mondják, hogy ez az egyik legkeményebb próbatétel, és vonzott a gondolat, hogy kipróbáljam a saját bőrömön. Tudtam, hogy fájni fog, de kihívásnak tekintettem, hogy beérjek a célba. A saját szememmel láttam, hogy valaki mezítláb, vérző lábbal gyalogolt, futni már nem bírt, de akkor sem adta fel. Amikor ilyen hősöket látok, az számomra is inspiráló. Ezek a versenyek sok órán át tartanak, min gondolkozik közben? A profi sportolók ilyenkor azt mondják, a technikájukra, a pulzusukra, légzésükre figyelnek, így van ez önnel is? Természetesen én is rá-rápillantok a kijelzőre, hogy milyen a pulzusom, de mindig szem előtt tartom, hogy még nincs vége a versenynek. Az úszás után figyelmeztetem magam: hopp, rád még vár 180 km biciklizés. A biciklin pedig arra gondolok: hopp, rád még vár egy maratón. Nem az a cél, hogy az ember a célba úgy essen be, hogy a nevét se tudja, hogy infúziót kelljen neki bekötni. Sok sportoló teljesen a végletekig kihajtja magát, ez velem még nem történt meg szerencsére. Nyilván a verseny után az ember fázik, remeg kicsit a kimerültségtől, de ennél súlyosabb tüneteim még nem voltak. Vigyázok magamra. Hány helyen járt a triatlonnak köszönhetően, és hol érezte magát a legjobban? A hatvanadik születésnapomra csodálatos ajándékot kaptam a fiamtól: elmentünk együtt versenyezni Thaiföldre, Phűket szigetére, ahol világhírű triatlonfesztivált rendeznek, melynek utolsó versenyszáma a fél-Ironman. Három és fél ezer résztvevő érkezik az egész világból, fantasztikus a hangulat. Ez volt életem legszebb versenye. Decemberben rendezték, 32 fok volt, elég nagy volt a különbség az itthoni hőmérséklethez képest. Remekül meg volt szervezve, csodálatos természetben versenyeztünk, a célban pedig elefántok fogadtak. A korosztályában vélhetően általában győzni szokott. Nem művészet az én korosztályomban nyerni. Phuketen második voltam, egy francia versenyző előzött meg, aki már négy éve Thaiföl- dön él. A második helyért egy elefántszobrocskát kaptam, amit nagyon sokra tartok, mert ahhoz képest komoly mezőny jött össze, tízen versenyeztünk. De egyébként kevés az olyan bolond, mint én, aki hatvan felett is ezt csinálja, úgyhogy sokszor nincs ellenfelem. Mi motiválja arra, hogy még mindig versenyezzen? Vagy ha az ember egyszer elkezdi, sosem tudja abbahagyni? Ez is benne van, de főleg az, hogy Peter Buček ► 1952. november 23-án született Nyitrán.de kiskora óta Pozsonyban él. Már középiskolás korában rendszeresen publikált a Smená, a Šport és a Večerník hasábjain. Évtizedeken át a Večerník szerkesztője volt, 1993 óta dolgozik a Szlovák Rádiónál. Riporterként kilencolimpián, hét paralimpián és hat speciális világjátékokon vett részt. ► Ott volt a szlovákiai triatlonsport kezdeteinél, részt vállalt a Szlovák Paralimpiai Bizottságésa speciális olimpiák szlovákiai mozgalmának megalapításában. A sportszerűség propagálásáért 2003-ban megkapta a Szlovák Olimpiai Bizottság fair play díját. ► Gyermekei is sportolnak, kisebbikfia, Michal sikeres triatlonosés erőnléti edző Hongkongban, teljesítette a hawaii Ironmantis. ez a sportolói szellem, mert soha nem lép fel támadólag a versenyzőkkel szemben, amikor más riporterek talán kritikusabbak, szemrehányóbbak. így van, mert pontosan tudom, mennyi minden van egy teljesítmény mögött. Egyik sportoló sem gép, emberek vagyunk, előfordul, hogy valami nem jön össze. Sokszor magam is átéltem ezt, éppen ezért bele tudom képzelni magam a helyzetébe. Sosem szoktam számonké- rően kérdezni: „Hát hogyhogy nem nyert? Hát hogyhogy nem sikerült?” Sokat jelent, ha az ember maga is sportol, mert pontosabban tudja, min megy keresztül az adott versenyző. A közelmúltban Tibetben versenyzett egy különleges viadalon. Mi volt ez pontosan? Tibet egy gyönyörű kihívás volt. Ez a legmagasabban fekvő nyílt vízi úszóverseny, 2300 méter magasan kell átúszni a Sárga-folyót, kb. 800 méteres távon. Ki van jelölve két bójával, hogy hová kell betalálni, hol kell célba érni. Háromszázötven versenyző vett részt 18 különböző országból. A folyó elég erős sodrású, olyasmi, mint nálunk a Dunajec, és körülbelül egy harmadával szélesebb, mint a Duna. A víz tízfokos volt, nekünk pedig át kellett úszni. Át is úsztuk, a fiam, Mišo negyedik lett. A koromra való tekintettel csak versenyen kívül úszhattam, mert egyébként 55 év a felső korhatár. Nekem nem igazán jött össze az úszás, nem találtam be abba a húszméteres folyosóba, ahol célba kellett volna érni, 20-30 méterrel lejjebb vitt a folyó, de sokakat még jobban elsodort. Büszke voltam, hogy átúsztam a folyót, mert többeket ki kellett menteni a vízből. Csak sajnos hoztam magammal egy szuvenírt tüdőgyulladás formájában, Hongkongból repültem, ott hőség volt, a repülőben meg hideg, a kimerült szervezet pedig lerobbant. Szerencsére már jól vagyok. Hogyan került egyébként erre a tibeti versenyre? Mišo, a fiam az első szlovák, aki átúszta a Sárga-folyót, négy évvel ezelőtt. Hongkongban él, és egy interjúban elmondta a kínai tévének, hogy az apja is triatlonozik, nem hívnák-e meg erre a versenyre. Az csak helyben derült ki, hogy már túl idős vagyok, hogy versenyezzek is. De ha már ott voltam, és a szervezők mindent kifizettek, én is átúszhattam a folyót. A fiából ön nevelt triatlonost, vagy magától talált rá erre a sportra? Mindkét fiam kajakozott, a bátyámra ütöttek, mert ő is kajakos volt. Ä fiaim hülyének néztek a triatlon miatt, jártakvelünkaversenyekre, de Mišo például kövekkel dobált minket, amikor úsztunk, és hasonló csínyeket csinált... Viszont amikor 15 éves volt, kipróbálta a szenei triat- lont, és harmadik lett az ifik között. Akkor rájött, hogy ez talán nem a bolondok sportja, hanem egy tényleg szép sport. Immár 14 éve ebből él, Hongkongban edző és menedzser, háromszor jutott ki a hawaii világbajnokságra, kétszer Las Ve- gasba a fél-Ironmanre, közben készíti fel a többi sportolót. Most már nincs számára szebb sport a triatlon- nál. Jelenleg ő a menedzserem, a szponzorom és az edzőm is. Peter Bučekfiával, Michallal a phuketi versenyen (P b archívuma) nagyszerűen érzi magát az ember verseny után. Lehet, hogy első nap még mindene fáj, de másnap már azon spekulál, mikor versenyezhetne újra. Az újságírói szakma sok stresszeljár, a sport jót tesz. Kiszellőztetem a fejem, ez nem csak frázis, tényleg jót tesz az embernek. A tri- atlonosok között sok barátot is szereztem, jól elbeszélgetünk, ez is na- gyonjó érzés. A munkája során érzékeli, hogy a sportolók másképpen beszélnek önnel, jobban megnyílnak, mert tudják, hogy ön is sportol? Azt hiszem, igen. Közelebb engednek magukhoz, mert tudj ák, hogy sportolok, még ha csak amatőr szinten is. Az interjúiban is visszaköszön
