Új Szó, 2015. augusztus (68. évfolyam, 177-201. szám)
2015-08-08 / 183. szám, szombat
www.ujszo.com | 2015. augusztus 8. SZOMBATI VENDÉG 19 Már angol filmekbe is hívják Péter Hilda: „Megszerettem Londont, de nem biztos, hogy huzamosabb ideig képes lennék ott élni..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Rögtön az első filmjével, a Peter Strickland rendezésében készült Varga Katalin balladájával a világ harminc fesztiváljára kapott meghívást Péter Hilda. Az angol-román-magyar koprodukcióban született alkotás címbeli főhőse egy otthonából elzavart székely asszony, aki éveken át elhallgatta, hogy fiát nem a férjétől szülte, hanem egy idegentől, aki megerőszakolta. Varga Katalin, miután titkára fény derül, félje pedig durván ellöki magától, elindul bosszút állni, fel a hegyekbe, bár annak idején megfogadta: soha nem tér vissza arra a helyre. Péter Hilda nagy ívű alakításával a film 2009-ben Berlinben Ezüstmedve díjat kapott, de kitüntette az Európai Filmakadémia is, az akkor még Kolozsváron játszó Jászai Mari-díjas színésznő pedig Brüsszelben, Anta- lyában, Észak-Karolinában és Aradon nyerte el a legjobb női alakítás díját. 2010-ben neki ítélték oda a legjobb női alakításért a legrangosabb román filmes elismerést, a Gopót és a román filmszövetség díját is, ugyanakkor jelölték a British Independent Film Awardsra. Fényesebb filmes startról színész nem is álmodhat. Péter Hilda 2011 óta Londonban építgeti pályáját, legújabb filmjét mégsem ott, hanem Bukarestben forgatta Florin Serban- nal, a jeles román rendezővel. A Boksz, amelyben egy fiatal ökölvívó vonzáskörébe került magyar színésznőt játszik, Karlovy Vary idei fesztiválján öregbítette a 2000-es évek román filmgyártásának jó hírét, és megkapta a filmkritikusok nemzetközi szövetségének díját. Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet, utána öt évet töltött a sepsiszentgyörgyi, majd ötöt a kolozsvári társulatnál. Milyen hatással volt a pályájára a Varga Katalin balladája elsöprő sikere? Elkezdtem máshogy gondolkodni, mint addig. Persze ez nem hirtelen, hanem fokozatosan történt. Berlinből még visszamentem Kolozsvárra, és leszerződtem még egy évre. Az volt a negyedik évadom Tompa Gábor társulatában. Az azt követő évadban már szabadúszóként játszottam. Nagyra értékelem a Kolozsváron töltött időt, de a mai napig ott motoszkál a fejemben, hogy talán egyből váltanom kellett volna a berlini filmfesztivál után. Néha nem vagyunk lélekben készek ekkora változásokra, idő kell hozzá. Mivel erős színházi struktúrákról van itt szó, mind a kolozsvári, mind a sepsiszentgyörgyi színház esetében, és fontos feladatokkal bíztak meg, nehéz volt mindezt elengedni és elindulni a bizonytalanba, abba, hogy nem tudom mi lesz holnap, egy hét múlva, egy év múlva. Mert nem egy előre átlátható, biztos helyre léptem, ahol támpontok voltak. A támpont én voltam magamnak és az, amit szeretnék. Ennyi váltás után most már tudom, hogy az a fajta biztonság csakis belül van, és lehet bízni abban, hogy ha meg tudod tenni az első nehéz lépést egyedül, a másodiknál már továbblendít az élet. A bizonytalanságtól való félelemmel valahol limitáljuk saját magunkat. A Varga Katalin balladájáért kapott sok elismerés után kezdtem elhinni magamról, hogy képes vagyok filmmel foglalkozni. Ebben az is segített, hogy ezek a díjak a világ különböző pontjairól érkeztek. így valahogy olyan „nemzetközidnek éreztem magam. Meghívtak egy csomó helyre a világba, de csak négy vagy öt fesztiválra jutottam el. A Berlinale záró ceremóniáján sem lehettem már ott, mert előadásom volt Kolozsváron. Azt hiszem, könnyebb erre az útra lépni annak, aki Budapesten vagy Bukarestben színész. Erdélyben nem jellemző a kilépés. Zártabb a rendszer. Színházcentrikus. Az emberek sem igazán értették, mit akarok. Talán mert nem volt elődöm ebben, akit megemlíthettem volna magyarázatképpen. Persze a zárt színházi rendszer a színházi előadások előnyére válik, egy ideig. De én mást is szerettem volna kipróbálni, hisz mindenki azt az utat kell, hogy megkeresse magának, amelyiken a legjobb formáját tudja hozni, nem veszti el a hitét és boldog. Nekem fontos, hogy szeressem, amivel foglalkozom, és ne keseredjek bele. Könnyebb levágni magamról a valahová tartozás kényelmét és melegét, mint hogy benne legyek egy olyan rendszerben, ami egy idő után nem enged lélegezni, és együtt kell mennem dolgokkal, amelyekkel nem értek egyet. Elindult hát Kolozsvárról Londonba. A British Independent Film Awards gáláján ülve és figyelve az eseményeket egyszer csak az jutott eszembe, mi lenne, ha Londonban próbálkoznék. Fél évvel korábban Avignonban vendégszerepeltünk egy hónapig a kolozsvári társulattal, és nem mehettem el Brüsszelbe átvenni a legjobb női alakítás díját, pedig csak egy próbáról hiányoztam volna. Akkor kezdtem el foglalkozni azzal a gondolattal, hogy talán nem jó helyen vagyok. Megviselt a helyzet, és valami megtört bennem. Onnantól már csak időre volt szükségem és még hasonló helyzetekre, hogy biztos legyek abban, mennem kell. Érdekes különben, ha el tudtam volna menni a díjaimat átvenni, és legalább még egypár fesztiválra, valószínűleg még ma is Kolozsváron lennék. Tehát ez sem véletlen, mert akkor nem tudtam volna kipróbálni ezt az új életszemléletet és életformát, amelyben éppen most vagyok, és ez nagy kár lett volna. Van valami a szívemben, amit keresek, ami hasonlatos ahhoz a paradicsomi állapothoz, amit az első két évben a sepsiszentgyörgyi társulatban éltem meg. Csak mivel minden múlandó, az is elmúlt. Persze azóta elfogadóbb is lettem, felnőttem, látom, mit lehet és mit nem, és mi az, ami nem a dolgok természetes állapota, hanem ajándék. Szentgyörgyön egyébként nagyon sok perifériára szorult figurát játszottam, és úgy éreztem, meg szeretnék újulni, hogy majd esetleg egy ilyen nőt is el tudjak játszani, mint amilyet a Bokszban. Életem egyik legjobb döntése, hogy Kolozsvárra szerződtem, aztán egy másik, hogy eljöttem onnan. Van, aki képes ugyanazon a helyen megújulni, nekem ehhez el kell mennem máshová. Londonnak Berlin az előzménye. Sajnos, nem vagyok gyors ember. Másvalaki rögtön a Berlinale után azt mondta volna, hogy oké, ami volt, annak vége, irány az új élet! Én valahogy szeretem elvarmi a szálakat. Még akkor is, ha nekem ez nagyon sokba kerül. Ezt tettem Sepsiszent- györgyön is, amikor Kolozsvárra szerződtem. Nem akartam, hogy ott, ahol olyan sokat kaptam, bárki vagy bármi sérüljön amiatt, hogy elmentem. Nekem az lelkifurdalást okozott volna. Kolozsvár kemény iskola volt, minden este más előadást játszottunk, délelőtt pedig az újat próbáltuk. Szerettem azt a fajta profizmust, ami ott van, nehéz volt az elején, de megtanított arra törekedni, hogy minden helyzetben a legjobb formámat tudjam hozni. Nincs olyan, hogy nagyon jól éreztem magam a csapatban. Boldog voltam, hogy végre Ascher Tamással dolgozhattam. És Bukarest? Onnan sem érez erős vonzást? Ha román anyanyelvű lennék, valószínűleg ott élnék. Tetszik Bukarest. De így, hogy akcentussal beszélem a nyelvet! Végül is én minden nyelvet akcentussal beszélek, így csak azt kellett eldöntenem, melyik akcentussal szeretnék dolgozni. Hallottam angolul beszélni. Nagyon szép a kiejtése. Köszönöm szépen. Törekszem. Angol nyelvosztályba jártam a líceumban. A Varga Katalin balladája után gondolkodtam, hogy esetleg Berlinbe költözöm egy időre, de a .Szeretem a színészetet, de elsősorban ember vagyok..." (Zuzana Mináčova felvétele) nekem ez csak így megy jól, vagy én csak este tudok jól próbálni. Tehát adva van egy helyzet, mindig valami más, neked pedig azt kell a legjobb tudásod szerint megoldanod. Ez más jelenlétet igényel, így nem igazán lehet elkényelmesedni. Minden porci- kádat próbára teszi. Szentgyörgyön is azt éreztem, profizmus van, de ez abból adódott, hogy ott volt idő, és nagyon mélyeket lehetett búvárkodni egy-egy szerep kapcsán. Bocsárdi László teret biztosított a színházában a keresgélésre, és én ezt imádtam. Valahol most is ezt keresem, hogy két-három munkám legyen egy évben, de abban igazán meg tudjak mártózni. Pesti színésznő nem szeretne lenni? Egyetemista koromban átsuhant az agyamon a gondolat, de komolyabban sosem izgatott. Holott a nyelv nagyjából ugyanaz. De vendégszerepeltem az Örkény Színházban, ahol Mimi szerepébe ugrottam be a Bohéméletbe Hámori Gabi helyett, és német nyelv nem fed le akkora területet, és közelebb is áll hozzám az angol. Londonban nagyon sok a bevándorló, de azért még lehet tiszta angolt hallani. Ennek a vérfrissítésnek van előnye és hátránya is, az én esetemben az előnye az, hogy különböző országokból érkező filmesekkel dolgozhatok, akik nyitottak a máshonnan jöttékre. Nagy megtiszteltetés volt ugyanakkor, hogy Florin Serban filmrendező engem választott ki a Boksz női főszerepére. Ő nem a nyelvi különbözőséget nézte, hanem azt kereste, ki tudná leginkább eljátszani, amit ő megálmodott. Tisztelem a bátorságát, boldog vagyok, hogy létezik ilyen ember. Rengeteget tanultam tőle. Nekem egyébként az alázat tetszik a leginkább a román rendezőkben. Nincs bennük gőg, fölény, és állandóan keresgélnek. És most már London a fő bázisa? Sokat vagyok Londonban, de ott sincs állandó bázisom. Mindig máshol lakom. De már kint is kapott filmszerepeket. A Becserkészni Robert Barkert nemrég készült el. Még nem láttam. Elsőfilmes brazil rendező munkája, az operatőr is brazil, a színészek zöme angol, a főszereplő izlandi, a nő, akit játszom, glamourmodell akar lenni. Egy lesifotóssal tartja a kapcsolatot, hogy végre helyzetbe kerüljön. Nagyon jó munka volt. A glamourmodellről és a Bokszban játszott vonzó színésznőről jut eszembe: nővé válásának állomásait miképpen élte meg? Életem egyik leglényegesebb kérdése ez. Tizennégy éves koromban elkezdtem lázadozni, de hogy mi ellen, arra még nem jöttem rá. Tanárcsaládból származom. Apum főleg magyar irodalmat és történelmet tanított, rövid ideig franciát, anyum matematikát. A nővéremből is matematikatanár lett, Szegeden él. Tele volt könyvvel a lakásunk, rengeteget olvastunk. Rendben és nagyon erős struktúrában nőttem fel. De tizennégy évesen már kettős életet éltem. Nagyon jól tanultam, és sokat kocsmáztam. Persze nem a jó tanulókkal, vagyis a líceumbeliekkel, hanem a szakiskolásokkal! Apu méltóságteljes, szigorú tanár volt, a diákjai felfogni sem tudták, hogy én ott kocsmázom velük. Borotvaélen táncoltam. Nagyon könnyen elcsúszhattam volna. Volt, aki el is csúszott. Engem vitt tovább az utam. Borzas voltam, fiúsán öltözködtem, rockzenét hallgattam. Erős burok, álca volt ez nálam, valamit nagyon védtem. Rengeteg harc, lázadás dúlt bennem. Tele voltam világfájdalommal, de hogy mitől, nem tudom. Kimentem a kutyámmal a természetbe, és verseket mondtam a réten, hangosan. Mikor jött el a lelki megnyugvás? Egy éve lehet. Több fázisa volt annak, ahogy elkezdtem magamra találni. A sok helyváltoztatás is erről szól az életemben. Önmagam kereséséről. De boldog vagyok és hálás mindazért, ami eddig történt velem. Tíz éven keresztül egyik szerepből mentem a másikba, már azt sem tudtam, ki vagyok. Újra meg kellett találnom magamat. Szeretem a színészetet, de elsősorban ember vagyok. A filmszínészi lét valahogy normálisabbnak tűnik, így vagyok erősebb kapcsolatban az élettel. Nem elrugaszkodott figurák vagyunk, csak vannak elrugaszkodott pillanataink. És én fókuszáltan szeretem művelni ezt a szakmát, nem állandóan. Szeretek kilépni belőle, újra megtalálni az egyensúlyomat, aztán megint jöhet egy újabb munka. Ezt keresem. Ezt az állapotot. Akkor marad London türelemmel, kitartással? Megszerettem Londont, de nem biztos, hogy huzamosabb ideig tudnék ott élni. Hiányozna a balkáni életérzés. Pedig most ez a kérdés. Hol fogok letelepedni? Ha gazdag lennék, mert London drága hely, hat hónapot töltenék ott, hatot meg valahol máshol. De van egy következő tervem is, amiről egyelőre nem akarok beszélni. Ugyanis van még valami, amit szeretnék kipróbálni.
