Új Szó, 2015. július (68. évfolyam, 150-176. szám)
2015-07-14 / 161. szám, kedd
www.ujszo.com I 2015. július 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR En vagyok az SDKU A párt már rég nem létezik, mára csak egy névbitorló maradt T eleplakátolta az SDKÚ az országot, új kampányában teljesen ismeretlen arcokkal reklámozza a pártot, „Én vagyok az SDKÚ” szlogennel. A kampány lényege nagyjából az lenne, hogy az SDKÚ nemcsak Pavol Frešo, a pártelnök, és az ismert politikusok távozása után is sokan maradtak az SDKÚ-ban. A kampány célja talán még érthető is lenne, a megvalósítása azonban kontraproduktiv. Ezzel a kampánnyal az SDKÚ csak azt tudja elérni, hogy az ember úgy érzi, ebben a pártbaň Pavol Frešón kívül gyakorlatilag már csak teljesen ismeretlen emberek maradtak. Talán még azt is megkockáztatja, hogy a plakátokon szereplő emberek nem is politikusok, hiszen soha senki sem hallott róluk - elképzelhető, hogy valamilyen fotóalbumból válogatott reklámarcok csupán. A távozások után az SDKÚ-nak csak egyetlen parlamenti képviselője maradt, maga a pártelnök Frešo, (Ľudovít Kaníkot ne számoljuk, szerintem csak nosztalgiából maradt a pártban) és a pártnak teljesen befellegzett. Amikor Frešo belement Fico játékába, hogy az egész parlamenti ellenzékkel szembemenve maga állítson egy jelöltet a Számvevőszék élére, teljesen kiírta magát a játékból. A párt, mely háromszor adott miniszterelnököt az országnak és két cikluson keresztül ajobboldal vezető ereje volt, mára Ficóék trójai falovává züllött. A sokadik kegyelemdöfést nemrég Ivan Štefanec EP-képviselő adta meg, ős is kilépett a pártból, visszatért a KDH-ba, így már Brüsszelben is csak Eduard Kukán képviseli az SDKÚ-t (bár ő inkább annak ellenére, mintsem annak köszönhetően jutott be az EP- be, hogy az SDKÚ listáján indult). Tehát az SDKÚ-nak van egy (kettő) parlamenti képviselője, egy EP-képviselője, és szinte nulla támogatottsága. Nagyjából nyolc hónap van hátra a választásokig. Mi várható még? Ha a pártelnök racionálisan gondolkodna, szépen bezárná a bazárt, kezdeményezné a párt feloszlatását, és hagyná, hogy a volt szavazók gyorsan találják meg az alternatívát valamelyik másik jobboldali pártnál. Az SDKÚ regionális struktúrái is valami hasonlót tehetnének, ezzel legalább segítenének a többieknek. Ez rettenetesen fontos lenne, hiszen a jobboldalon most éppen ez hiányzik leginkább, a működő regionális struktúra, a helyi politikusok, aktivisták. Ha viszont létezik valamiféle paktum a Smer- rel, vagy Frešo egyszerűen megbolondult, vagy ennyire betegesen önimádó, akkor a tavaszi választásokig továbbra is úgy fog tenni, mintha egy működő pártot vezetne, az állami médiában gyakran fog szerepelni, teleszórja plakátokkal az országot, ám ezzel sem tudja megmenteni pártj át. Az SDKÚ már rég nem létezik, már csak egy névbitorló maradt, aki megpróbálja becsapni a szavazókat. Reméljük, hogy ez a történet mihamarabb végleg befejeződik. Pavol Frešo _ (Ľubomír Kotrha karikatúrája) LÖVÉSZÁROK Menekülés helyett Utazunk haza a feleségemmel a házassági évfordulónkra szervezett kirándulásról. Otthonról (Magyarország) haza (Csallóköz). A lányaink nélkül vagyunk, beszélgetünk. A menekültek befogadása forró téma: a közösségi hálón olvassuk, hogy a szülőfalunkkal szomszédos Bős lakosai nem akarnak újabb idegeneket (szír keresztény, muszlint, terrorista) községükbe fogadni. Manapság nem a bizalom idejét éljük. S közben egészen odáig jutunk a beszélgetésben, hogy mi (magyarok) nem csupán az idegennel, hanem egymással is (mosztos vagy emká- pés?) bizalmatlanná váltunk. Mi több, gyanakodva tekintünk magunkra is (mik vogymuk?). Nem hisszük, hogy jobban lehetne élnünk jogainkkal (nyelvhasználat, oktatás, önrendelkezés), inkább - csak hogy ne legyen zűr velünk - csendesen és önként oldódunk a többségbe. Pedig a menekültek ügye - nézzük akár ellenségesen, akár szánakozva— egy dolgunkra éles fényt vet: nevezetesen arra, hogy félteni kezdjük, amit a miénknek vélünk, és a bőrünkön érezzük veszélyét annak, hogy az idegen erő akár el is veheti a századok által ránk hagyományozott értékeket. Az életterünket, a közösségünket, a hagyományainkat. Ilyenkor bizonyosan tudjuk, hogy létezik a gyönyörű Kukkónia, a kies Zoboral- ja, a szorgos Mátyusföld, a kedvesen girbe-görbe Gömör, a mosolygós Bodrogköz... és érezzük, hogy mindez veszhet. Csakis ilyenkor fogunk össze, csakis ilyenkor tudatosul: valóban pusztulhat mindenünk. Talán nem is kell ezen csodálkoznunk, talán csak a történelem ismétli unottan magát: hiszen korábban is tatár, török, osztrák vagy muszka hadaknak kellett özönleni ahhoz, hogy öntudat és összefogás szülessék. Hogy végre ráébredjünk: a magyarságunk érték! Hogy nyelvünk, kultúránk, mindennapi életünk semmivé válhat, és beteljesülhetnek Márai Sándor szavai, hogy egyszer akár leletként tanulmányoznak bennünket is. Miért mindig csak az idegen veszély ébreszt és fog össze bennünket? Miért csak ilyenkor méljük fel, milyen értékekkel bírunk, és kik vagyunk? Kodály és Bartók gyűjtötték dalainkat, Balassitól a kortársakig kitűnő szerzők művelik nyelvünket, kiadóink, színházaink, iskoláink nevelnek a szó szeretetére; van focink (sárgakék), van zenénk, kiváló orvosokat, mérnököket, közgazdászokat, művészeket tudhatunk a felvidéki magyarok között. Van nyelvünk, vannak vidékeink, gyönyörű tájaink. Nincs hova hátrálnunk, nem kell máshova mennünk, nem kell másokká válnunk. Értékeinket végre ne másoktól féltve ismeijük fel, hanem magunktól becsüljük meg mindazt, amink van! Csak az számít igazi otthonnak, melyben hiszünk. Hagyjuk abba a menekülést. Itthon vagyunk! Menyhárt József, az MKP duna- szerdahelyi járási elnöke A munkácsi ütközet TOKÁR GÉZA M ég nem teljesen világos, miért is tört ki a lövöldözésig és egy falu evakuálásáig fajuló, több halálos áldozatot követelő munkácsi konfliktus. Állhat a háttérben maffiaharc, a csempészterületek újraleosztása, a rivális erők egymásnak feszülése, orosz aknamunka, vagy ezekhez kötődő személyes ellentét két erős ember között. Az viszont, hogy egy ilyen viszály nyílt utcai lövöldözésig fajul, s az állam mindehhez csak asszisztál, jelzi, hogy az ukrán hatalom semmilyen szinten nem képes kezelni a saját belső problémáit, és még a kiút sem látszik. Ukrajna Európa betege. Csak részben mentség, hogy a jelenlegi problémáit elsősorban külső tényezők fokozták az elviselhetetlenségig. Az ukrán állam a Szovjetunió felbomlása óta jól-rosszul működött egy többnemzetiségű, helyi kiskirályok által eligazgatott államként, érdemi reformok nélkül. Az üzleti érdekek és a hozzá kapcsolódó oligarcharendszer részévé vált a politikának, miközben Ukrajna sem a lelkűidében, sem pedig intézményeit tekintve nem demokratizálódott. Ezt a kétes status quót a kétezres évek narancsos forradalma sem borította fel alapjaiban. Égyik érdekcsoport váltotta a másikat, anélkül, hogy a, jól működő és bevált” államszerkezeti formát érdemben megváltoztatták volna. Az orosz-nyugati konfliktus erősödése és a direkt orosz katonai beavatkozás a keleti határokon ugyanakkor alapjaiban rengette meg az állam egységét. Egy normálisan működő államtól el lehet várni, hogy biztosítsa állampolgárai biztonságát, beszedje az adót, szociális szolgáltatásokat nyújtson, egyfajta keretet biztosítson a nyugodt élethez. Ezek a keretek korábban is inkább az egyes érdekcsoportok kegyétől függtek, nem pedig a központi kormányzat szándékaitól, és a háborús viszonyok csak még jobban elmérgesítették a helyzetet. Ilyen körülmények között kapott erőre a félfasiszta Jobboldali Szektor, amelynek megerősödése nem a választási eredmények és a valós népszerűség függvénye, hanem annak is köszönhető, hogy ez a csoport képes kiállítani egy olyan militáns erőt, amely legalább részben pótolja az erőtlen ukrán hadsereget és a rendfenntartókat - Kelet- és Nyugat-Ukrajnában egyaránt. Morálisan a munkácsi összetűzés egyik főszereplője sem nő a másik fölé, Mihajlo Lanyo parlamenti képviselő és a Jobboldali Szektor helyi vezetője, Viktor Baloha is inkább csempészne és kiteijesztené a befolyását, mint háborúzna. Ha egymásnak feszülnek, a rendőrség csak fut az események után. A munkácsi indulatok lecsillapodása nem azt jelzi majd, hogy bármi megoldódott volna, legfeljebb kevésbé lesz látható. Mi lesz az ukrán történet vége? A Nyugat egy olyan rendszert támogat, amely éppen nem is működik. Lehet oligarcháldioz önteni a pénzt és abban reménykedni, hogy a „nagy emberek” egyik csoportja ki tud alakítani egy olyan, a demokráciára nyomokban sem emlékeztető status quót, amelynek egyetlen kívánatos mellékhatása az, hogy senki nem öl meg senkit, illetve megbízhatóan működnek a gázvezetékek. Amíg valaki össze nem rúgja a port valakivel. Magyar szempontból különösen elkeserítő a helyzet. Kárpátalja nem alakítója, hanem elszenvedője az eseményeknek, a magyar közösség semmilyen választ nem tud adni a kihívásokra - a túlélés helyett a menekülést választja. A magyaroknak még a status quo visszaállítása is segítene, lehetőleg az ukrán szélsőségesek befolyásának minimalizálásával. Erre viszont az állam semmilyen garanciát nem tud adni. FIGYELŐ Tömegesen jöhetnek ukrán menekültek is A Financial Times arra figyelmeztet, hogy Európa szinte kizárólag Görögországra összpontosít, pedig Ukrajna felől, jóformán észrevétlenül még nagyobb gond fenyeget. Ha a hatalmas adósságok folytán netán összeomlik az ukrán gazdaság, az akkora menekülthullámot válthat ki, amely mellett eltörpül a földközi-tengeri áradat - úja a lap. A bajok forrása az energia, de a megoldásnak sokkal szélesebb körűnek kell lennie. A szükséges szén és földgáz jelentős részét a belső helyzet miatt külföldről kell megvenni, ami csak növeli a tartozásokat, jóllehet az ukránok már most sem tudják törleszteni a részleteket. A kormány állítólag már közeljár ahhoz, hogy bejelentse a csődöt. Akkor pedig nincs újabb kölcsön. Ez ezreket kényszerítene arra, hogy átlépjék a hosszú és erősen áteresztő magyar, román, szlovák és lengyel határt. El lehet képzelni, milyen pánikot váltana ki ez Európában. (i68óra) Gyerekmenekültek Svédországban Havonta több múlt ezer gyerek kerül menekültként Svédországba, számuk idén elérte a 12 ezret - írta a Dagens Nyheter napilap. 20 százalékuk szülői kíséret nélkül érkezik. A gyerekek főleg Afganisztánból, Szomáliából és Eritreából indulnak útnak, jellemzően 13 és 17 év közöttiek. Az embercsempészek főleg ez utóbbi két afrikai országra összpontosítják tevékenységüket. Különösen a nyári hónapokban érkeznek tömegesen, mivel akkor könnyebb leküzdeni a hagyományos útvonalak nehézségeit. Helena Carlestam, a bevándorlási hivatal elemzője elmondta: a családok sokszor előre küldik gyermekeiket, nyilván azt gondolják, hogy a kiskorúakat könnyebben befogadják, ezután követi őket a család többi tagja. De az is lehet, hogy nem is mennek utánuk, csupán abban a reményben indítják útnak őket, hogy rájuk legalább szebb jövő vár - tette hozzá az elemző. (MTI)
