Új Szó, 2015. június (68. évfolyam, 124-149. szám)
2015-06-27 / 147. szám, szombat
SZALON 9. évfolyam, 26. szám 2015. június 27., szombat A passzív és eredménytelen, cserébe konfliktusmentes szerepvállalásnak másfél évtizedes hagyománya van érdekképviseletünkben Létezik hatékony szlovákiai magyar politika? Szűk egy év múlva parlamenti választásokat tartanak Szlovákiában, a törvényhozás és a kormány összetétele is megváltozik. A Smer erős marad, de egyedül valószínűleg nem lesz képes kormányozni; pár leépülőfélben levő jobboldali alakulat eltűnik, mások felszínen maradnak és átgondolják, kik az új körülmények között a valódi szövetségeseik. A magyarság és a déli régiók szempontjából a választások tétje az érdemi változás. Jelen írásban azt próbálom áttekinteni, vajon milyen helyzetben van most a szlovákiai magyarság az érdekérvényesítés szempontjából, továbbá mi lehet a hatékony érdekképviselet kulcsa. TOKÁR GÉZA A tapasztalatok azt mutatják, hogy Dél- és Kelet-Szlovákia nemcsak a rendszerváltáson, hanem Szlovákia első húsz évén is rengeteget veszített. Az állami befektetések a főváros környékére, északra és a Vág- völgybe összpontosulnak, a régiós különbségek pedig idővel nem csökkennek, hanem egyenesen növekednek. A leszakadás összetett folyamat végeredménye: a rosszul működő érdekérvényesítésnek, a konstruktív elképzelések hiányának vagy éppen a szlovák politikai elitnek és a gazdasági törvényszerűségeknek a számlájára írható. Fontos, hogy a következő húsz évben ne ismétlődhessenek meg az előző húsz év hibái, mindehhez azonban tervekre, nyers erőre és aktív hozzáállásra van szükség a politikai elit és a szlovákiai magyar társadalom részéről is. Problémás feladat, ugyanis több területen is a leépülés felé haladunk. Nincs egység, nincsenek természetes szövetségesek, és hiányzik a társadalmi közmegegyezés arról, hogy saját magunk konkrétan mit szeretnénk. A káros folyamatok öngerjesztők További súlyosbító tényező, hogy a káros folyamatok öngerjesztők. Minél gyengébb a társadalmi összetartás, annál gyengébb a politikai érdekérvényesítésünk is. Annak, hogy a régiók közti szakadék nő, az a következménye, hogy fokozatosan növekszik a felvállalt érdekvédőinkből való kiábrándultság. Minél nagyobb a kiábrándultság, annál inkább csökken a választásokon való részvétel és a polgári aktivizmus mértéke. Minél kisebb a választási részvétel és az aktivizmus, annál kisebb az erőnk ahhoz, hogy a gyakorlatba is átültessünk a fontos célkitűzéseinket. Minél kevésbé vagyunk képesek érvényesíteni a követeléseinket, annál inkább súlyosbodik a leszakadó régiók helyzete. A folyamat önmagátjuttatja el egy kritikus pontig, és tegyük hozzá, a szlovákiai magyar társadalom már most is nagyon elkeserítő helyzetben van. A legkönnyebben a politikai jelenlét számosítható. A két, szlovákiai magyarokat megszólító párt egymás riválisa, kevés az esély a kiegyezésre. Emellett a legutóbbi választásokon az elitellenes hangulatban egyenesen erényként volt tálalva, hogy egyes levitézlett politikusok nem kerültek be a parlamentbe. Talán megteremtődik a lehetőség a vezetők részleges cseréjére, de - ha fennmarad ez a status quo - százezer olyan szavazat tűnik el a politikai rendszer süllyesztőjében, a- mely, legalábbis elméletben, a szlovákiai magyarság hangjának hallatását és pozícióinak erősítését szolgálná. Ennek még egyszer nem szabad megtörténnie. A magyar közösség annyira már érett, hogy csalódott a politikusaiban, ugyanakkor nincs kihez fordulnia és nincs normális alternatívája. A Smer nem képes teljesíteni a jobb élet ígéretét Szlovákiában, Kotleba nem képes és nem is akar rendet tenni Besztercebánya megyében, a szétesőjobboldal pártjai pedig nem szeretnének a kelleténél feltűnőbben barátkozni a magyarokkal. Még Andrej Kiska, a polgári és civilizált Szlovákia megtestesítője sem megy délre, hacsak kötelességből nem muszáj. Ez nem egy toleráns, hanem egy, a konfliktusait mélyre eltemető és elhallgató ország. Mindig csak a reaktív hozzáállás Amikor arról beszélünk, hogy a déli, magyarok lakta régiókban számos problémát kellene kezelni, hosszú listát állíthatnánk össze a kifogásokból és a megoldás előtt álló akadályokból. Az ellenállásnak és a tétlenségnek megvannak az okai. A nehézségek néha pusztán abból erednek, hogy a közeg, a hivatalok vagy a szlovák partnerek kevésbé nyitottak a változásokra, elutasítók az újításokkal szemben, noha alapvetően nincs rossz szándék bennük. Olykor viszont kimondottan ellenséges és visszahúzó a közeg, amelyben ténykedünk. A környezetet azonban elsősorban akkor tudjuk tesztelni, ha a megfelelő időben és a megfelelő helyen megjelennek a fontos kezdeményezések. A szlovákiai magyar politikai érdekképviselet legnagyobb problémája, hogy túlságosan Sokszor ígér homályos dolgokat vagy magyarázza visszamenőleg a sikertelenségét. A szlovákiai magyar közéletre mindez szintén igaz, csak átvitt értelemben: a közeg nem proaktív, hanem reaktív. A kezdeményezőkészség és a cselekvésre való hajlam csak akkor jelenik meg, mikor a baj házhoz jön. Példa erre az iskolaügyi reform alakulása: a 2013 decemberében, a kisiskolák érdekében tartott pozsonyi tüntetés idején a szlovákiai magyar közeg - polgármesterek, iskolák, szülők - nem tudatosította, mekkora a baj, a változásokjelentőségét és hozadékait pedig éveken keresztül kellett magyarázni. Magába a törvényalkotási és előkészítési folyamatba pedig késve vagy rosszul kapcsolódunk be, kevés a friss ötlet és a kezdeményezés, amíg nem jelentkezik látványosan az adott probléma. Tiltakozni valami ellen köny- nyű, bár nem kecsegtet sok sikerrel. Síkra szállni valami mellett ugyanakkor nehéz feladat (különösen, ha a politikába és a közügyekbe belefáradt társadalom nem áll látványosan egy ügy mögé), de azok a felvetések, amelyekkel sikerül megelőzni, hogy rólunk döntsenek a szlovák elit tagjai nélkülünk, sokkal eredményesebben valósíthatók meg. A reaktív hozzáállás a szlovákiai magyar politikai elit munkájára is érvényes. Az egységes MKP1998 és 2006 közötti kormányzati pozíciójából két konkrét, számonkérhető dolog maradt meg, amit azóta is előszeretettel emelnek ki a politikusok: a Párkányt és Esztergomot összekötő Mária Valéria híd mint régiós infrastrukturális beruházás, valamint a komáromi Selye János Egyetem létrehozása. Amennyiben viszont a Brian élete mintájára meg kellene válaszolni a kérdést, mit hozott nyolc év kormányzás a déli régióknak, nem lenne túl hosszú az eredménylista, kivéve a legutolsó pontot: a magyarok politikai szerepvállalása békét jelentett. A passzív és eredménytelen, cserébe konfliktusmentes szerepvállalásnak tehát másfél évtizedes hagyománya van. Hasonló konfliktuskerülésre és a csendes haladásra alapozott a 2010 után másfél évig tartó nyílt, majd a további egyéves rejtett kormányzati Hídszerepvállalás, és ha voltak is komoly tervek, azok megvalósulását a Radičová-kormány gyors széthullása, illetve a kormánybiztosi poszt erőtlensége megakadályozta. Jelenleg a szlovákiai magyar intézményesített érdekérvényesítés a tűzoltóállomások átadásában, a jobbára passzív parlamenti jelenlétben, valamint a megbízott kisebbségi kormánybiztossal való egyezkedésben merül ki. Marad még egy fórum, Magyarország, viszont az országhatáron túli esetleges infrastrukturális vagy gazdasági fejlesztések nem tudják kiváltani azokat a befektetéseket, amelyeket a szlovák félnek kellene ösztönöznie, és amelyeknek Szlovákiában kellene megvalósulniuk. Azért vannak a jó barátok Tételezzük fel, hogy az érdekképviseletünknek valóban van elképzelése arról, mivel tudja fellendíteni a déli régiókat, és ezt az üzenetet érthetően meg is fogalmazza a nyilvánosság felé. Mindez azonban nem elég: egy kezdeményezésnek akkor van értelme, ha azt át is lehet ültetni a gyakorlatba. A szervezett nyomásgyakorlás működhet régiós szinten, országosan azonban elveszik a magyarokhangja. Kik a lehetséges partnerek a dél jobbá, élhetőbbé tételében? Vajon hajlandó a Smer nemzetiségi engedményeket is tenni, miközben a baloldali párt végig az SNS-szel kokettál, és a déli infrastruktúra fejlesztéséről látványosan letett? Vajon képesek a jobboldali pártok arra, hogy nyílt és felvállalt gesztusokat tegyenek a magyar kisebbség felé, vagy legalábbis szimbolikusan állást foglaljanak a Híd vagy az MKP elképzelései mellett? Ebből a szempontból az utóbbi évek legkárosabb üzenete, hogy a rendszerváltás óta eltelt huszonöt év nem volt elég ahhoz, hogy egy szlovák párt felvállajon egy ilyesféle gesztust, miközben a szlovákiai magyar szavazók fele indirekt módon radikálisként és szélsőségesként lett elkönyvelve. A két, szlovákiai magyaro- - kát megszólító párt ugyanazzal a problémával küzd: ha van is tervük, abból nem látszik, milyen módon tudnak eljutni reálisan a megvalósításáig. A szavazók pedig ezt nehezen nyelik le. Korábban mindig létezett egy szent grálként kezelt ígéret, amiért cserébe el lehetett siklani a rövid távú eredménytelenség felett. 1998 előtt a hatalomra és a döntés-, hozói pozícióba kerülés jelentette a motivációt. Az egységes MKP kormányzása alatt az uniós csatlakozástól várta a közvélemény, hogy egy csapásra sikerül megoldani a mindennapi gondokat. Később az euró bevezetése vált fő céllá, az MKP széthullását követően pedig az „értelmes” szlovákokkal való együttműködés reménye igazolt minden kompromisszumot. Egyik stratégia sem hozott megoldást. A kiüresedést viszont el kell kerülni - mert ha ez nem sikerül, a választások után tovább zuhanunk lefelé abban a bizonyos spirálban, a- teljes passzivitás és az erőtlenség felé. A szerző a Szlovákiai Magyarok Kerékasztalának szóvivője
