Új Szó, 2015. június (68. évfolyam, 124-149. szám)
2015-06-10 / 132. szám, szerda
8 Visszhang ÚJ SZÓ 2015. JÚNIUS 10. www.ujszo.com VISSZHANG Egy Esterházy Jánost ért alaptalan vádról Az Új Szó 2015. április 4-i és 10-i számában közölt interjúban Miklósi Péter interjúja jelent meg Simon Attila történésszel. Simon Attila az egyik kérdésre a következő választ adta Esterházy tevékenységével kapcsolatban: „Az pedig, hogy segítette a zsidókat, önmagában nem mentesíti őt annak felelőssége alól, hogy a korabeli politikai elit tagjaként részese volt a rendszernek, amely a halálba küldte a szlovákiai zsidóságot.” Simon Attila e mondatát nem lehet másként értékelni, mint azon szlovák álláspont átvételét, amely Esterházyt felelőssé teszi a szlovákiai zsidóság „halálba küldéséért”. Ezt a véleményt a leghatározottabban vissza kell utasítani, mivel a lényegét tekintve helybenhagyja a néhai politikus ellen 1947-ben lefolytatott koncepciós per halálos ítéletét, és ezzel egyúttal Esterházy János rehabilitációjának eddigi elutasítását is, ugyanis Esterhá- zyról társadalmi pozíciója, nem pedig konkrét tettei alapján mond ítéletet. Ez az álláspont Esterházyt gyakorlatilag a Tiso-féle állam végrehajtó hatalmi ágába sorolja be - ami hamis és elfogadhatadan állítás. Ellenzéki volt A szlovák bábkormány, mint ahogy ez a szóban lévő interjúban is elhangzik, saját hatáskörébe tartozóan kezelte a „zsidókérdést”, s ehhez nem volt szüksége a szlovák parlamentjóváhagyására. Mindez a szlovák kormány nemzetiszocialista programjának részét képezte, amivel kapcsolatban Esterházy már 1939 áprilisában, tehát alig egy hónappal a Szlovák Állam megalakulása után kijelentette: „A nemzetiszocialista programmal semmi közösségünk nincs és nem is lesz”. Ezen álláspontján a tisói állam fennállásának végéig egy jottányit sem változtatott. E magatartásával a közismerten antifasiszta író, Fábry Zoltán szavával: „a fasizmus egyetlen ellenlábasává” vált, hisz ideológiai szembenállása önmagában is a rendszer ellenzékévé tette őt. Politikai szereplése pedig jószerével a szlovákiai magyarság érdek- védelmére korlátozódott. Ezért (és csak ezért) vállalt parlamenti képviselői szerepet is. Erre mutat rá Dušan Kováč tekintélyes szlovák történész is a Dejiny Slovenska című, magyarul is megjelent népszerű könyvében, ahol azt írja, hogy a Magyar Párt vezetője, Esterházy János „a politikai életbe érdemben nem tudott beleavatkozni”, ellentétben azzal a Franz Karmasinnal, aki a szlovákiai németek vezetőjeként igen nagy súllyal bírt. (Dejiny Slovenska, 1998,212.0.) Meghaladta korábbi megnyilatkozásait Önmagában a parlamenti képviselőség még nem tette őt a rendszer tagjává, mint ahogy pl. a vele együtt képviselőséget vállaló Emil Boleslav Lukáčról, a legsztálinistább lexikon szócikke sem írta le, hogy felelős lenne a szlovákiai zsidóság halálba küldéséért. Nyomatékosan le kell tehát szögeznünk: Esterházy János nem volt tagja a szlovák végrehajtói hatalomnak, mivel nem vállalt semmilyen tisztséget a szlovák kormányban. Esterházy a törvényhozói hatalmi ág egyik tagja volt - ott viszont épp azt cselekedte, ami a Simon Attila által hivatkozott politikai elit tagjai fölé emelte őt: nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Azt a törvényt, amely a Szlovák Holocaust Intézet véleménye szerint (lásd: http://www.uzzno. sk/dsh/zakladne-pojmy - Ústavný zákon o vysťahovaní Židov) nemcsak a zsidóság deportálásáról szólt, hanem magában foglalta az összes addigi szlovákiai zsidóellenes rendelkezést, megerősítvén azok érvényességét. Ebben az összefüggésben Esterházy 1942. május 15-i kiállásával tehát meghaladta a zsidósággal kapcsolatos minden korábbi megnyilatkozását. Semmiképp sem tehető tehát felelőssé a szlovák kormány tetteiért, még annak okán sem, ha azt állítják róla, hogy tagja volt a korabeli szlovákiai politikai elitnek. Ha átlapozzuk Simon Attila legújabb kötetét, az „Esterházy János és a szlovenszkói magyar párt” című dokumentum- gyűjteményt, érdekes következtetésekre juthatunk. A kötetben közölt eredeti dokumentumok tanúságai szerint a szlovák rendőri és állambiztonsági szervek kezdetektől fogva szoros ellenőrzés alatt tartották Esterházyt, tevékenységéről, kapcsolatairól, de még elképzeléseiről is folyamatos jelentések születtek. Mozgásában korlátozták, írásait cenzúrázták, parlamenti képviselői munkájában akadályozták, s parlamenti mandátumától végül meg is fosztották, majd bíróság elé állították és elítélték. Az ellene saját pártjában szélsőjobboldali irányból szervezkedő jelentéktelen csoport feljelentése pedig Esterházy leváltása egyik fő indokául azt hozza fel, hogy „zsidókat csempész át a határon Magyarországra.” Valóban ezek lennének a korabeli szlovákiai elithez való tartozás kritériumai? És valóban ez a Simon Attila által idézett felelősség alapja? Mielőtt ítélkeznénk Ilyen alapon minden ellenzéki felelősségre vonható lenne azon kormány törvényeiért is, amelyek ellen ők maguk szavaztak. Mert ugyebár az ellenzék is része a (parlamentáris) rendszernek. Esterházy pedig az akkori politikai gyakorlatban ellenzéki volt, és úgy is kezelték. A szlovák kormány által 1941. szeptember 9-én kiadott ún. „zsidó kódex”, szigorú büntetést helyez kilátásba mindazon személyekkel szemben is, akik a rendelkezések életbe lépését gátolva bármilyen segítséget nyújtanak a zsidó állampolgároknak. Mielőtt könnyelműen ítélkezünk elődeink felett, érdemes végiggondolni azt is, mennyi kockázatot rejtett minden becsületes tettük abban a becstelen világban, amely körülvette őket. Kövesdy Károly írta egy korábbi cikkében: „Gondoljunk bele: ez az ember, aki arisztokrata volt, elegánsan kivonulhatott volna a színtérről, mondván: megtettem, ami embertől elvárható volt. Ó azonban mindent egy lapra feltéve itt maradt.” S vannak, akik ezt róják fel bűnéül? Ezek szerint ez azt jelenti, hogy ha valaki politikai szerepet vállalt a kisebbségi magyarság érdekében, az ab ovo felelős volt a rendszerért, amelyben élt, tehát bűnös? Helyesebb lett volna eleve feladni a politikai érdekérvényesítésnek még a kísérletét is és tétlenül nézni a maradék kisebbségi magyar népcsoport felmorzsolódását? Messze hangzó és súlyos kérdések ezek, melyekről csak megfontoltan, minden szót alaposan mérlegelve szabad nyilatkozni, mivel egy ember becsületéről van szó, egy olyan ember becsületéről, aki - mint ez az interjúban is szerepel - egy egész népcsoport sorsának és tragédiájának szimbólumává vált saját személyében. Az Esterházy János Emlékbizottság nevében: Mar- tényi Árpád elnök OLVASÓI LEVEL Összefogás - megmaradás Teljes mértében egyetértek Zászlós Gábor Új Szóban megjelent felvetésével, hogy a következő parlamenti választásokon az összes magyar vagy magyar-szlovák vegyes pártnak össze kellene fognia, és együtt indulni a hazai magyar vagy magyar érzelmű-kötődésű választók bizalmának elnyeréséért. Csak így lehetnénk képesek súlyunkat növelni, érdekeinket érvényesíteni. Gondolom, huszonöt évvel a rendszerváltás után már igen kevesen vannak azok, akik a szlovák-magyar összefogásban, ne adj' isten egy tiszta, önzetlen szlovák támogatásban hisznek. Szerintem csak hatalmi tényezőként vagyunk képesek úgy-ahogy megvédeni jogainkat. Amivel szeretném Zászlós úr cikkét kiegészíteni, a következő: Zászlós úr baloldali, konzervatív liberálisként írta cikkét - én elsősorban kisebbségi magyarként (ha úgy tetszik, felvidéki vagy szlovákiai magyarként). E mögé lehet tenni akármilyen címkét - konzervatív, baloldali, jobboldali, liberális, vagy ezek akármilyen szövevényes kombinációját - nem lényeges. Ezzel nem akarom és nem is merem senki meggyőződését, beállítottságát megkérdőjelezni. Azt mindenki maga dönti el. De ami a lényeg, a hazai magyarság képviselőinek meg kell tudni egyezniük minimum 3-5 alapvető dologban, amivel a megmaradásunk érdekében össze tudnak fogni. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy elveszik-e 100-120 ezer szavazat, vagy sem. Ezzel reagálni szeretnék az Új Szó főszerkesztőjének fejtegetésére is, amivel a hazai magyar pártok kudarcba fulladt megbeszéléseit kommentálta. Most megengedhetetlen, hogy egyetlen olyan szavazat is elvesszen, amely a hazai magyar megmaradást támogatja. Ezzel senkinek nem szabad hazardírozni, mert vészhelyzetben vagyunk. Ezt ma minden józan, magyar érzelmű embernek észre kell vennie. Az asszimiláció brutális méreteket öltött. A félsz, a nemtörődömség, a globalizáció, a megélhetési gondok oda vezettek, hogy iskoláink töpörödnek, megszűnnek. A megoldás csak az összes magyar, illetve magyar érzelmű ember összefogásával érhető el. Ez meg kell, hogy tanítson minket a kompromisszumokra, a közös nevező keresésére! Csak így érhető el, hogy pár év múlva ne csak néhány díszmagyar legyen valami állami rezervátumban, hanem a magyar közösség jelentős politikai és társadalmi tényező maradjon. Pósa Lajos Falfirka és felirat a Tiso-féle szlovák állam idején (Képarchívum) Egy szabad társadalomban senki nem válhat tabutémává, mindenről szabad és kell is vitázni Gondolatok az emlékbizottság reakciója kapcsán Mivel magam is tisztelem azt a kitartást, ahogy az Esterházy János Emlékbizottság az igazságtalanul meghurcolt Esterházy János rehabilitációjáért küzd, eleinte nem is szándékoztam válaszolni az Új Szóba küldött reakciójukra, ám úgy döntöttem, nem megyek el szó nélkül mellette. Vitatkozni viszont nem kívánok vele, hiszen Esterházy János magatartásának a megítélése a történészek feladata, nem pedig emlékbizottságoké. A vita pedig nem egyoldalú kinyilatkoztatásokat jelent (az az idő már elmúlt), hanem konstruktív diskurzust, amelynek a feltárt történelmi források, nem pedig a személyes szimpátiák talaján kell történnie. Egy ilyen szakmai vitának - amelynek egy napilap nem lehet megfelelő tere - mindig szívesen állok elébe, mint ahogy eddig is többször volt alkalmam szlovák és magyar történészekkel véleményt cserélni ebben a kérdésben. Válaszom innentől fogva nem is Esterházyról szól, és nem is válasz, csupán néhány gondolat arról a jelenségről, amit az emlékbizottság közleménye jelképez. Arról a gondolkodásról, amit még a pártállamból ismerhetünk, s amelynek lényege, hogy sokan máig központilag szeretnék meghatározni, mi az igaz és mi nem, s minden más véleményt a saját igazságuk elleni támadás. „Négy láb jó, két láb rossz” - olvashatjuk a klasszikus műben, de mára az ilyen rigmusok ideje lejárt, nincs szükség gondolatrendőrségre se, amely előírja, mit gondoljunk a világról. Egy szabad társadalomban senki és semmi nem válhat tabutémává, mindenről szabad és kell is vitázni, ha a vita megfelelő mederben folyik. Esterházy János tevékenysége kétségkívül ilyen téma, és nem is az egyedüli történelmünkben. A történész feladata nem az idealizálás és az elhallgatás, hanem a múltnak a források alapján leszűrhető rekonstrukciója, egyfajta segítség- nyújtás a múlt értelmezéséhez. A konklúziót azonban az olvasónak kel leszűrnie. A szlovákiai magyar közösségnek (de nem csupán annak) nem parlamenti határozatokkal gyártott szentekre van szüksége, hanem történelmi múltunk minél árnyaltabb feltárására. Olyan képre, amely a maga összetettségében ábrázolja a világot. Az így kiformálódó történelmi panteonban Esterházy Jánosnak - minden jó és rossz döntésével egyetemben - az én véleményem szerint is kiemelt helyet kell kapnia. Simon Attila, történész
