Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)
2015-05-23 / 117. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁJUS 23. Tristan Schwartz: „Sokan azért mennek el, mert másutt jobbak az életfeltételek. Ez nekem is fontos szempont volt, de vonzott az ismeretlen is..." Szakácsként él Berlinben, de az írást sem adta fel A végletek könyvét írta meg első regényével, A genovai méregkeverővei. Kilőtte, és magasra repítette olvasóját, aztán észrevétlenül visszahozta a földre. Tristan Schwartz 2002-ben, huszonkét évesen robbant be a magyar irodalmi életbe. Aztán írt még két regényt, és elhallgatott. SZABÓ G. LÁSZLÓ „Ne ringasd bele magad egy elképzelt világ illúzióiba, keresd meg a helyed a valódi világban!” - intette olvasóját A genovai méregkeverőben, amelyben a szerelem és a gyűlölet, a szenvedély és a bosszú szálai keverednek, ahogy Szepes Máriánál a vér, az arany és a méreg. Gratulált is ifjú kollégájának a Vörös oroszlán szerzője. „Csupa szikraeső, ígéret, sodró erejű izgalom.” Kell ennél több? Tristan Schwartznak, aki úgy szomjazta az írást, mint sivatagi vándor a kristálytiszta vizet, kellett. Második regénye, a Még a cow- boyok is már elrugaszkodott a valós események talajáról, színtiszta fikció lett, ám a romantika, az érzékiség, a látomások világa ebből sem maradt ki. Harmadikként pedig jött a nyírbátori lány cigányélete. Katinka a fiatalkorúak börtönéből szabadulva próbál újra utat vágni a sors sűrűjében. „Márquezi erényeket felvillantó történed’ - áll a könyv ajánlójában. És valóban. A kortárs magyar irodalom egyik leg- csodásabb regénye ez, amelyet hosszabb külföldi távoliét után írt az akkor még mindig csak huszonhat éves szerző. Azóta eltelt jó pár esztendő. Tristan Schwartz „nyomtalanul eltűnd’. Nem sokkal azután, hogy A genovai méregkeverő Trávič címmel szlovákul is megjelent, nekivágott a világnak. Kiváló szakácsként. Hajóra szállt, és elhagyta Magyarországot. Miért ment külföldre azok után, hogy párszor már hazajött, és itthon már sikeres író volt? Sokan azért mennek el, mert másutt jobbak az életfeltételek. Ez nekem is fontos szempont volt, de nagyobb hatással volt rám, hogy találkozhatok azzal a rendkívül intenzív érzéssel, hogy ismereden helyen kezdhetek el új életet. Szeretem ezt az érzést. Már vagy hatszor kipróbáltam. Ez persze nem mehet az idők végezetéig, de jelenleg úgy érzem, Berlinben maradéktalanul megvan minden, ami fontos. Tehát Berlinben ért révbe? Budapestet elhagyva előbb Roscommonban, majd Dublin- ban, Keswickben és Bécsben dolgoztam, Berlinben pedig nagy hasznát veszem a rengeteg tapasztalatnak. Valójában két részre tudnám osztani az utazásaim elmúlt tíz évét. Az első ötöt brit szigeteken töltöttem, a második öt esztendő német nyelvterülethez köt. Amikor hajóra szálltam, nagyjából azzal kezdődött a második öt év. Sajnos a hajó nem volt szerencsés választás. Hiányzott a talpa alól a szilárd talaj? Nem éreztem jól magam, ennek ellenére végig akartam csinálni. Két hónap szolgálat után összejött egy elég fájdalmas ínhüvelygyulladás, amivel nem lehetett szórakozni. A hajó meg én valószínűleg összerázódtunk volna, de egy fájdalmat nem lehet elhanyagolni. Nyár volt, amikor megváltam a hajótól, és nem zavart, hogy így alakultak a dolgok. Ha maradtam volna pár szezonra, talán egy életre szóló egzisztenciát is megteremthettem volna, a körülmények viszont kis híján embertelenek voltak. Szálljunk vissza most mégis a hajóra. Milyen képek villannak be a képzeletében? Elsőként a gyönyörű esztergomi bazilika a Dunáról. Illatos májusi éjszakán mágikus fényekkel, ahogy ott ül a maga monumentalitásával. Elvileg még nagyobbra építették volna, ha annak idején az illetékes pápa oda nem szól, hogy ugyan, ne tervezzenek már nagyobbat, mint a vatikáni Szent Péter-szé- kesegyház. Aztán az ausztriai dumsteini kastély a völgyben, alkonyatkor! Az is mesebeli látvány. Illatok és fények olyan játéka, amely minden rosszat elfelejtet az emberrel. Vagy a vadvizek Pozsony előtt. Titkos szigetek, gémek, kócsagok birodalma kora reggel. Bajorország döbbenetes erőt sugárzó vidéke. Ez mind örökre bennem marad. Nyár volt, kora nyár, amikor leszálltam a vonatról Pesten, de ősszel már Bécsben voltam, egy nem éppen szerencsés kapcsolatban, amelynek hamar vége lett, de maradtam a városban, évekig az lett az otthonom. Nehéz volt, sok küzdelem, aztán talált rám egy új, nagy szerelem, és ezért költöztem Berlinbe. Ugorjunk vissza az időben ahhoz a naphoz, amikor először vágott neki a világnak. Voltak kölöncök, amelyeket csak így tudott lerázni magáról? Semmi ilyet nem éreztem. Szomorú kimondani, de sajnos nem volt erős a családi kötelék. Mostohám volt, aki gyűlölt, és az anyám sem szeretett, mert nem olyannak látott, amüyennek látni akart. Amíg fiatal az ember, minden képlékeny körülötte, és én is az voltam. Akkor még a családom is szeretetet mímelt. Leginkább abban az időben, amikor egyszerű szakácsként valahogy összehoztam egy komoly könyv- bemutatót. Hatszáz fő egy belvárosi bevásárlóközpont teraszán. A genovai méregkeverő Visconti grófkisasszonyát Hegyi Barbara szólaltatta meg. Emlékezetes nap volt. Aztán jött a második könyvem, amelyet nem tartok annyira sikeresnek, a harmadik munkám viszont a legelsőnél is jobb volt. De azon a napon, amikor elhagytam az országot, nem fájt a szívem. Még a családom miatt sem. Nagy valószínűséggel anyámnak sem fájt, hogy elmegyek, mert amikor az utazásom napjának késő estéjén hívni próbáltam telefonon, ki volt kapcsolva, és később sem jelentkezett. Talán hetekkel ezután is csak egy SMS-re válaszolt, de megértem őt, hiszen éppen akkor úgy gondolhatta, kettőnk kapcsolatából nem profitálhat többet. Hiányzott egyáltalán valaki az itthoni életéből, amikor már Írországban dolgozott? Csak a barátaim. Velük óriási szerencsém volt. Hálát is adok a sorsnak ezért. Tíz év után is, ha visszatérek Magyarországra, nem a családom fogad szállással, kényelmes ággyal, meleg étellel, mindig a barátaimhoz megyek. Vagy Skorpió Ladyhez, a pótanyámhoz, aki éppen olyan, mintha ő szült volna a világra. Akivel szórend szerint ugyanazokat a mondatokat ejtjük ki a szánkon. Roscommon és Dublin milyen helyet foglalnak el az emlékei között? Írországban eleinte nagyon erős honvágyat éreztem, de a helybeliektől minden segítséget megkaptam, hogy be tudjak illeszkedni. Az írek nagyon magabiztosak, és nagyképűség nélkül. Vidámak és őszinték. A köztudatban olyan kép él róluk, hogy isznak, ami nem igaz. Vedelnek! Valójában ezt is meg lehet érteni, mert a vidéki Írországban nincs túl sok szórakozási lehetőség vagy kulturális esemény. Este nyitva a pub, élő zenével vagy focimeccsel. Roscommon nem valami szellemi közeg, mégsem éreztem ott magam rosszul. Ahogy telt az idő, úgy tompult a honvágyam. Egy hotelben dolgoztam, ahol elsőre bizalmat szavaztak. Külföldön ez úgy van, hogy ha már szerződést adnak, feltételezik, hogy el tudod végezni a feladatod, utána pedig időt kapsz, hogy ezt bebizonyíthasd. Nálunk rengeteget le kell tenni az asztalra, hogy aztán egyenrangú félként kezeljenek, addig viszont úgy viselkednek, mintha szívességet tennének azzal, hogy te ott dolgozhatsz. Bár nem élek otthon, nekem úgy tűnik, Magyarország, erős kifejezéssel élve, mostanában kezd gyűlöletgyárrá változni. Sokan folyamatosan ellenséget keresnek, vagy politikai, vagy származási, vagy identitási szempontok alapján, ami elég veszélyes dolog. Visz- szatérve Roscommonhoz: egy idő után kicsit unalmassá vált a hely. Meg nekem olyan a szakmám, hogy életem végéig tanulnom kell, hajó akarok lenni benne, és én szeretem, hajó vagyok. Szakácsként is lehet úgy dolgozni, hogy csak bejárok egy helyre húsz évig, és „leiskolázom”, csak én azt szakmai öngyilkosságnak hívom, és az elég sivár élet. Én pedig egyre jobban szeretem a szakmámat. Berlinben, ahol tavaly november óta élek, folyamatosan megújuló, nagyon igényes menüvel foglalkozhatok egy rendkívül jó csapat tagjaként. Jó a lakásom, az időbeosztásom, elkezdhetem írni az új könyvem. Roscommonban élve temettem volna el magam, ha tovább maradok. Egy vidéki hotelből elég egy év. Ezért ment tovább, Dub- linba? Dublinban hirtelen nagy mozgásterem lett. Hatalmas sétákat tehettem a Phoenix parkban, Bray is megfogott, a hegyoldal, a tengerpart. Dublinhoz nem köt sok érzelmi szál, csak a természeti szépségeiért szerettem. Sem stílusa, sem eleganciája nincs a városnak, de barátságos. Esténként a lakosság fele részegen rikoltozik az utcákon. Semmi sem inspirált egy ilyen közegben. Elég magányos voltam Dublinban. Félig éltem csupán. Dunsztba voltam téve, bár bizonyos szempontból több élvezetet találtam ott, mint előtte vidéken. Barátaim viszont nemigen voltak. Roscommonban mindig esett az eső, Dublin azonban még ennél is szomorúbb látvány volt. Az utcákat valósággal ellepte a szemét. A sok ázott chips, a félig evett hamburgerek, az üres sörösdobozok, kóláspoharak. S hozzá a nyirkos sötétség! Roscommonban munka után beültünk a kandallóhoz, zenéltünk és énekeltünk. Dublinban üresek voltak az esték. Keswicket hol keressem a térképen? Északnyugat-Angliában a Skót-tóvidéktől délre, Loch Ness közelében. Dublin után Budapesten töltöttem némi időt, így mentem Keswickbe, ami azért volt keserves, mert az ott töltött tíz hónap alatt távkapcsolatban éltem. A nagy élmény az volt, hogy kenyai szakácsokkal dolgozhattam, a konyhafőnök pedig egy középkorú asszony volt, szakasztott mása Whoopi Gold- bergnek, csak éppen humor nélkül. Csupa kemény ember fűzős cipőben. A pocsék időjárás miatt forró vizet ittak minden ízesítés nélkül, és rendre keresztény zsoltárokat énekeltek. Engem nem kedveltek különösebben, mint ahogyan sajnos egyeden fehér embert sem. Mindazonáltal elláttam a dolgomat, még ha egy kicsit Hamupipőke is voltam azon a konyhán, mert nem a jelenben éltem, hanem a jövőben. Tanulni sajnos nem sokat tanulhattam, mert a főnökasszony úgy intézte, hogy én kapjam például a sültburgo- nya-készítést, ami együtt jár a krumplipucolással is, az pedig nem annyira vidám dolog, ha naponta hetven küó burgonya ment ki a vendégeknek. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy én is megmutathassam, mit tudok. A kenyai srácok szüntelen panaszkodtak a körülmények miatt, és Afrika után sóhajtoztak. A szemükben én voltam a szerencse fia, mert az EU-ból érkeztem. Az angolokkal nagyjából jól kijöttem, bár hidegebbek, kimértebbek, mint az írek. Arra keresnek pénzt, hogy minél többet költhessenek a pubban, és néhanap fel tudjanak mutatni egy presztízs értékű dolgot. Keswickben nagy kirándulásokat tettem, hegyet másztam, természetfotóztam. A végén olyan örömmel hagytam ott Angliát, hogy azt gondoltam, ez a boldogság kezdete. De nem! Az már maga volt a boldogság. Aztán elutaztunk a kedvesemmel Barcelonába, haza viszont már úgy repültünk, hogy nem is szóltunk többé egymáshoz. Berlin előtt Bécsben élt, méghozzá évekig. Bécsben, bár építészeti szempontból ékszerdoboz a város, ritkán éreztem igazán jól magam. Ennek az volt az oka, hogy nem és nem tudok jól megtanulni németül. Talán mert jóformán anyanyelvi szinten beszélem az angolt, és többnyire úgy is gondolkodom. Bécsben egyébként háromszor annyi bevándorló keres munkát, mint amennyire szükség lenne. Egy takarítóállásért is képesek ölni egymást az emberek. Nekem volt munkám, mégis tíz körömmel kellett harcolnom minden napért. Berlinbe a szerelem vitt. Már nem egy sodródó srác vagyok, hanem felnőtt férfi, aki egy életre tervez. Minden, amit szeretnék a boldogságomhoz, az Berlinben megnyilvánul és megsimogat. Nagyjából egy hónapig talpaltam, míg minden papírom meglett, hogy dolgozhassak, de már egy olyan étteremben dolgozom a Spree folyó pariján, ahol a vendégek szabadon bejárhatnak a konyhára. Faltól falig ablakok, kilátás a Dómra, a folyó túloldalán a Múzeum-sziget, Frau Merkel kőhajításnyira lakik egy társasház 60 négyzetméteres lakásában. Mindig odalesek, hány rendőr áll a ház előtt. Ha csak egy, akkor nincs otthon, ha kettő, akkor igen. Egy egyszerű lakás a vüág legbefolyásosabb asszonyának, az ötödik legbefolyásosabb embernek a földön. Nálunk, Magyarországon meg be akarnak költözni a Sándor-palotába! Berlin multikulti. Ausztrál, grúz, albán, olasz, spanyol, görög, svájci, szenegáli kollégáim vannak, a konyhafőnököm arab-francia, a menedzserünk Isztambulból jött. Bármilyen apró konfliktus adódik, azonnal megoldjuk. Szeretjük egymást, családként működünk együtt. Áprilisban, amikor harminchat éves lettem, pezsgővel és ajándékkal vártak a munkahelyemen. Van valami a hátizsákjában, amit sosem venne ki, és régóta dpelgeti? Egy könyv, amelyben van egy fontos mondat. „A lótuszvirág a sárból kel ki. A reménytelen szennyből. De mivel különös okokból igen nagy százalékban tartalmaz vizet úgy a virág, mint a levél, a mocsok nem érinti meg, lepereg róla. Ezt hívják lótuszeffektusnak.” Igen, vannak terveim. Az írást is folytatom. De mivel leéltem az életem felét, a másik felét szeretném tökélyre vinni.
