Új Szó, 2015. május (68. évfolyam, 100-123. szám)

2015-05-16 / 111. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁJUS 16.

Szombati vendég 9

Frenák Pál: „Picasso mondta, hogy a művészet és az erotika egy és ugyanaz. Igaza van. Az erotika a legváratlanabb helyzetekben is utoléri az embert..."

Új táncosokkal frissítette fel saját társulatát

Birdie. Madárka. Ezt a címet kapta Frenák Pál legfrissebb koreográfiája, amelyben nem egy, hanem öt plusz egy madár(ember) emelkedik felül valós és képzeletbeli határokon, elhagyva kalitkáját, börtönét, visszanyerve szabadságát, a szárnyalás örömét, a realitás felül- nézetének lehetőségét.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Két kubai és három magyar ráncos, plusz egy amerikai DJ a izínpadon, mögöttük egy forgó, izabadon variálható, dinami- cusan változó, átlátható és át- árható fém vázrendszer, amely íorizontálisan és vertikálisan is különböző labirintusokat fórnál. Zárt is, nyitott is a rendszer, elhagyható és visszacsalogató, ílhagyva a határtalan szabadságot, visszahúzó erejével egyfajta nztonságot kínál.

Madarak vagyunk mindany- íyian, így vagy úgy sérült ma- lárkák, sugallja Frenák műve, a zabadság és bezártság váltako- :ó érzetét annak tragédiájával, >oétikájával és finom iróniájával negidézve.

Ahol kalitka van, ott kitörési ágy is.

A kalitka pedig sok minden ehet. Rendszer, intézet, börtön, létforma.

Minden egyes darabjának an erős érzelmi indíttatása is.

Igen, a lelki indíttatás na- ,yon fontos nálam, de kell egy :omoly inspiráció is. Illetve lem is egy, hiszen ahogy élem tz életem, fokozatosan érnek ülönböző hatások. Ezek mind nformációs források, amelyek ztán összeállnak, egymásba olynak. Aztán ez az egész már tern is annyira fontos. Mész a aagad útján, sodródsz a megélt Iményekkel.

A Birdie esetében mi volt az ndítógomb?

Öt-hat évvel ezelőtt elmentem gy színházi fesztiválra Olaszor- zágba. Cividale del Friuli nincs nessze Velencétől. Gondoltam, iá már ott vagyok, megnézem 'elencét is, a Lídót, a tengerparti. Visconti, Halál Velencében. Tonzott a film helyszíne. Miniig vadászom ezekre az élmé- tyekre. Más világ, más klíma, gy jutottam el aztán a közelben ;vő San Clemente szigetre, ahol gykor különböző traumákat télt, háborút megjárt betegek szichiátriai intézete működött. Így kórház, elmegyógyintézet, melyben nehéz eseteket, őriünket kezeltek. Az intézetből tára hotel lett, nagyon egysze- ű szobákkal. Semmi luxus, csak pp a legszükségesebb dolgok, lörbe is jártam a főépületet, hol a kezelések folytak. Az a két jszaka, amit a szigeten töltöt- ;m, fel is kavart rendesen. Ké- 5bb láttam Raymond Depardon okumentumfilmjét, amely az ítézet betegeit mutatta be, és z is nagyon megérintett, akárcsak a hely szelleme. Tanulmányozni kezdtem a témát.

Honnan indult el, melyik pontról?

Megfogott, hogy ebben a zárt körben, ezen a kis szigeten müyen szabadon élhettek a kezeltek. Jöhettek-mehettek, bárkivel szóba elegyedhettek, kifejezhették magukat. Feltűnt a filmben az is, hogy volt, aki félmeztelenül sétált az utcán. Volt, akit agyontömtek étellel a szülei. Volt, aki szabadon táncolt a kórtermekben. Egyfajta kontroll alatt teljes egészében övék volt a sziget. Még párkapcsolatokat is kialakíthattak. Észrevettem, hogy igen erős erotikus energia mozgatta őket. Amikor a szabadság átlépett egy bizonyos határt, bezárták az intézetet.

Siketnéma szülők szegény körülmények között tengődő gyerekeként ön is intézetben élt hosszú évekig.

Az az élmény is közelebb vitt a Birdie témájához. Mindehhez jött William Wharton regénye és Alan Parker filmje, a Madárka. Visszanyúlhattam a saját tapasztalataimhoz, rég megélt érzésekhez, amelyek aztán sokkal több információval szolgáltak, mint a regény és a belőle készült film. Ez a három forrás vezetett vissza végül is a saját belső világomhoz, amelyet nekem kellett megteremtenem ahhoz, hogy túléljem az intézetet, a bezártság okozta traumát, hogy elválasz tottak a családomtól, a külvilágtól.

Ugyanezt a témát, a szociális rendszert, az izoláltságot, a másság kérdéskörét, a kivetettséget, a gyermekkori gondokat többször is körbejártam már, ez vissza-visszatérő motívum nálam. Nem biztos, hogy be kell zárni azokat, akik pszichés problémával küzdenek. Nem kell komplett őrültnek tekinteni őket. Sokszor úgy bánunk velük, mint a madarakkal. Ha nem oda szállnak, ahová mások szerint szállniuk kellene, bezárjuk őket. Gyerekként, az intézetben én is gyakran gubbasztottam a háromemeletes vaságyon. Mint egy madár a kalitkában. De ahhoz, hogy felkerüljek a legfelső szintre, meg kellett küzdenem. Volt egy borzasztó hierarchia a szobában. Erővel vagy értelemmel lehetett feljutni. Engem mindig az intelligenciám segített fel, mert nem én voltam a legerősebb. Ott gubbasztottam a magasban, és bámultam kifelé a rácsos ablakon. Vágyakoztam, gondolkoztam és megterveztem egy álomvilágot. Tulajdonképpen nem is nagyon volt szükségem Alan Parker filmjére vagy az ólasz szigeten megélt élményre, hiszen hurcolok magamban éppen elég emléket, amelyek a Birdie-hez kapóra jöttek. Lelki és mozgássérült betegekkel is dolgoztam. Mindez valahogy összeért bennem. Distancia kellett hozzá, hogy a sok élményből, információból csak a lényeget vegyem ki. Az emberi magatartásformákat,

a jól ábrázolható viszonyokat. Egy érzést, egy lelki klímát, egy különös univerzumot akartam létrehozni, ehhez kerestem az eszközöket, hogy miképpen tudom ezt megmutatni.

Madárbőrben az embert.

Nincs olyan ember, aki ne vágyna repülni. Ez közös bennünk. Valamit el akarunk hagyni. Valamitől meg akarunk szabadulni. Közben felsejlik az igazi arcunk, a valós karakterünk. Már csak egy tér kellett hozzá, egy zárt tér, amely élhez. Ha gondolatban tényleg madárrá válunk, és elképzeljük, hogy repülünk, akkor kitisztul a látásunk, egyben a belsőnket is tisztába tesszük.

Ahány táncos, annyiféle madár jelenik meg a színen. Úgy kezdte a próbákat, hogy mindenkinek pontosan megmondta, milyen madár lesz?

Dokumentum- és természet- filmeket néztünk, és igen, mindenki tudta, milyen madár bőrébe fog bújni. Sólyom, flamingó, holló, sas, bagoly, gólya... mind

hagyható, de visszahúzó ereje is van. Lakos Dániel geometriai formákból összeállított csodás vázrendszere destabilizálja a táncosok mozgását. Ebben a díszletben minden rész külön életet él, mert önállóan egy másik belső teret alkot. Egy fedetlen építmény gerincét látja a néző, egy szétbontható rendszert, amelynek egysége van. Átjárható és átlátható. Egyszer úgy világítom meg, hogy zárt térnek tűnjön, máskor meg úgy, hogy nyitottnak. A madárvilág pedig lehetővé teszi, hogy eljussunk a legfontosabb emberi érzésekmáshogy mozog. Van egy duó, amelyben az egyik táncos a tenyerébe zárva tartja a madarat, de nem tudja ott tartani. Szereti, mégsem tudja magához édesgetni. Miféle szerelem ez? Ha én akarom őt, ő miért nem akar engem? Ez így nagyon banálisán hangzik, de a színpadon nagyon szépen megvalósul. A csaknem két méter magas New York-i DeeJay Mahogany gólyaként vonul át a színen, miközben a nála jóval alacsonyabb Nelson hollóként járja körbe, de vajon képes-e kapcsolatba kerülni vele? Mindenesetre

bátor, hiszen odamegy hozzá. Előbb a külső eszközeit veti be, aztán a leikével próbál hatni rá. Nem tudjuk, mi lesz. A fehér gólya szerepét fekete nő kapta. Az üzenet itt is nagyon fontos. Elfogadjuk őt? Vagyis elfogadjuk egymást? Milyen hatással van ránk mindaz, amit a társadalom ránk pakol? Megalkuszunk, megtörünk, vagy hitelesek maradunk?

Ketten szerepelnek a Bir- die-ben a korábbi Frenák- táncosok közül. Állandó alkotótársa, Nelson Reguera és Bukta Gergő, aki korábbi koreográfiájában, a Tricks and Tracks 2-ben mutatkozott be.

Eljött az idő, hogy lezárjak egy korszakot. Abban a mozgásrendszerben, abban a gondolkodási módban eljött a stop! Változtatni akarok. Azt vettem észre ugyanis, hogy bizonyos helyzetekben már rutinból próbáltunk. A nyitás, a továbblépés vágya sokkal erősebb volt bennem, mint egy húszhuszonöt vagy harminc feletti táncosomban, és azt nem tartottam normálisnak. Abban a pillanatban, amikor egy nálam jóval fiatalabb ember elmagyarázza nekem, hogy ő már ezt is tudja, azt is tudja, mindent tud, én azt nagyképűségnek érzem a részéről. Ő már művésznek érzi magát. Nekem nagyon fáj, ha valakinek félrecsúszik az önértékelési rendszere. Ez az én hibám?! Vagy egyszerűen csak nem hallgatott rám? Én nem tudom elfogadni, ha valaki bezárkózik egy sikerélménybe. Én is tele vagyok hibával, de azon dolgozom, hogy levetkőzzem őket. Jó ideje éreztem már, hogy új táncosokkal kellene dolgoznom. Frissíteni akartam. Kellett az inspirativ erő, amit most meg is kaptam. Nekem a japán mesterem a példaképem. Kilencvennégy évesen is újra tudott kezdeni mindent. Én a bemutató előtti utolsó öt percben is képes vagyok változtatni a darabon.

Három új táncost szerződtetett a Birdie-hez, a negyedik szereplő pedig DeeJay Mahogany, a fekete hölgy.

Yosmell Calderón Mejias Kubából szerződött hozzám. Havannai vendégszereplésünkkor látta az InTimE-ot, és azonnal megérezte a stílusomat. Azt mondta: ő ezt szívesen megpróbálná, üyet még nem csinált, és nagyon érdekli őt. Azt persze nem tudta, hogy ezt neki is meg kell szenvednie. A külső kifejezőeszközöknek fedniük kell az érzelmeket. Ezt el kell fogadnia. Tartalom nélkül nincs mozgásvilág. Yosmell bejárta a világot, rangos társulatoknál táncolt, de az a fajta repertoár nem elégítette ki, valami újra volt szüksége a művészi fejlődéséhez. Nagyszerű táncos, örülök, hogy a társulatunk tagja lett. Maurer Milán igazi őstehetség, tele energiával. Nagyon meg kellett küzdenie azért, hogy felszínre jusson. Őt nem én találtam meg. Nelson

bukkant rá a neten. Megnéztük a videót, és mindketten úgy gondoltuk, itt a helye nálunk. Van benne valami ősi, animális erő. Meg kell tanulnia szeretni magát, ez a problémája. Túl kemény önmagával szemben. Egy eltaszított gyereknek, aki apa nélkül nő fel, nehéz elhinnie, hogy őt is lehet szeretni. Simon Renáta a Svéd Királyi Balettből jött. Világot látott ember ő is. Szólista volt, mint egykor Nelson. Ők nem ájulnak el maguktól olyan gyorsan. Nekik a tánc életformát jelent, nem elsősorban sikert. Ők nem esnek át az önmutogatás szintjére soha. Valamit láttatni nem ugyanaz, mint önmagamat mutogatni. Nelson egyébként partnerére talált Yosmellben. Jól rezonál- nak, pedig nagyon különböző személyiségek. Nelson nyitott, ömlik belőle a fény, Yosmell visszafogottabb, a mozdulataiban érezni a belső harmóniát.

A madáristennőként vonuló DeeYay Mahogany hol került a látókörébe?

Egy koktélpartin találkoztam vele, itt él Budapesten. Klasszikus és kortárs zenében egyformán nagyon erős. Soha nem táncolt. Ránéztem és azt mondtam, megvan az egzotikus madaram. Látott egy előadásunkat, és azt mondta, szívesen dolgozna velem. Elmesélte, hogy a bőrszíne és a magassága miatt mik az itteni tapasztalatai. Az ő mássága is szörnyű történetek hordozója.

Ha már madarakról beszélünk... álmaimban pár évvel ezelőtt én még gyakran repültem.

Nekem is visszatérő álmom a repülés. Felszállók, körözök, lejjebb ereszkedem, aztán újra felfelé tartok, zuhanok... nagyon szeretem ezt az állapotot. Suhanni, ereszkedni nagyon nagy élmény. Alan Parker filmjében is ezeket a jeleneteket élveztem. Meg ahogy a srác bensőséges viszonyba kerül a madárral, ahogy mezítelenre vetkőzve bemegy a ketrecbe. Ahogy a madár csőrét puszilja. Picasso mondta, hogy a művészet és az erotika egy és ugyanaz. Igaza van. Az erotika pedig a legváratlanabb helyzetekben is utoléri az embert. Fogorvosnál voltam, fölém hajolt a doktornő, ősi, anyai melle hozzáért a vállaltihoz. Észre sem vettem, hogy közben beadta az injekciót. Belakta magát a testembe anélkül, hogy bármit is akart volna tőlem. Kommunikált velem a lénye, miközben belenézett a számba. Ennyi történt csak köztünk, mégis maradandó élményt kaptam tőle.

És most, hogy a Birdie-vel új útra lépett, mit érez?

Nem igazán tudom még értékelni ezt a köztes szakaszt. Valahol már nem vagyok, de még nem érkeztem meg sehova. Különös helyzet ez számomra. Mintha a semmiben kóvályognék. Közben megszületett egy fontos érzet, amit kommunikálni tudunk mások felé. Egy érzet, amely sokkal fontosabb, mint a racionális beidegződések sora.