Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)

2015-04-25 / 95. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. ÁPRILIS 25. INTERJÚ 17 „Imádok apa lenni!” Mintha a sors nem akarta volna, hogy találkozzunk. Valahányszor megegyeztünk egy időpontban, mindig közbejött valami. Túlságosan zsúfolt volt Ján Dobrík naptára, ami végül megbosszulta magát. A nagy sikerű Vadlovak tévésorozat Ádámja reggel fél négykor kelt, hogy Zsol­náról, ahol a család él, Pozsonyba érjen a hatkor kezdődő forgatásra. P ocsékul énem ma­gam - mondta, amikor telefonált. Arra kért, halasszuk el a beszél­getést. Másnap már a kórházból jelentkezett. Csak akkor ment orvoshoz, amikor a fájdalom már elviselhetedenné vált. Két hétig nyomta a kórházi ágyat, szerencsére a Vadlovak forgatása épp szünetelt, de az Alomtánc show-műsorból, amelyben partnemőjével a beszter­cebányai gyermekklinika rákos be­tegeinek igyekeztek segíteni, vissza kellett lépnie. A második forduló­ban zsűritagként még megjelent, egyenesen a kórházból érkezett, de a táncot nem vállalhatta, pedig gyerekkorában versenyzett is latin­amerikai táncokkal. Azóta eltelt jó néhány nap, közben a nézők már újra láthatták a zsolnai színház szín­padán. Megpihent, a kedve is jobb lett, a 19 hónapos Nikolka gondos­kodott erről. Hogy szebbre fordult az idő, most is ott futkos a parkban a papa körül, s ott ugrál a másik ked­venc, Pepsi, a Jack Russell terrier. Minden rendben, vagy még kí­mélnie kell magát? A kórházi kezelés után tizenkét napig voltam otthon. A betegség rengeteget kivett belőlem testileg és lelkileg is, de egyre jobban ér­zem magam. Színpadra állhattam, hazalátogathattunk a családdal Besztercebányára, ahol csak pihen­tem és élveztem édesanyám főztjét. A színházban is helyreállt a rend, szombatig mindennap játszom, s keddtől Dosztojevszkij Ördögök című darabjának próbáját kezdjük. Pjotr Sztyepanovics szerepét osz­tották rám. Milyen érzés, amikor megtudja, kinek a bőrébe bújik? Szinte mindig örülök, mert a Zsol­nai Városi Színház dramaturgiája, s ezt nem alibizmusból mondom, elsőrangú. Izgatottan várok min­den darabot, akkor is, ha az egész évad tervét ismerem, s akkor is, ha az utolsó pillanatban derül ki, mint most. Nálunk kellemes, csa­ládias a hangulat. Igaz, hogy nem dolgoztam más színházban, de ér­zésem szerint ez azért is van, mert a társulatunk fiatal, olyanokból állt össze a csapat, akik művészileg és emberileg is közel állnak egymás­hoz. Mindig úgy beszélek a társu­latról, mint az én színházamról. A modern dolgokat ügyesen szeli át Dosztojevszkij. Nem csak a most készülő előadással, színre vittük A félkegyelműt, a Bűn és bűnhődést. A közönségnek az a része is elége­dett, amely igényesebb, meg az is, amelyik a könnyebb zsánert kedve­li. Ezt igazolja, hogy hét éve, ami­kor beléptem a színházba, hetente három-négy délelőtti és két esti előadásunk volt, s emlékszem, hogy a Kázmér és Karolinában kilencen voltunk színpadon, a nézőtéren pedig tizenegyen ültek. Jelenleg a 70 férőhelyes stúdió állandóan tele van, a háromszázas nagyterem egész évben nyolcvan százalékban megtelik. Mindenhez ennyire ragaszkodik? Nem mindenhez, de ahhoz, ami fontos, igen. Ezt a páromtól ta­nultam. Lenka rendet hozott az életembe, önállóbb lettem, fele­lősségteljesebb azáltal, hogy csa­ládfenntartó vagyok, gyerekünk született. Olyan dolgok történtek velem, amelyekhez nem lett volna bátorságom, de Lenkával szinte gondolkodás nélkül belevágok. Igyekszem mindenben a támasza lenni, ő meg nekem. Azokhoz a dolgokhoz, amelyek összekötnek bennünket, ragaszkodom, ugyan­így a színházhoz, a szenvedélyeim­hez. Viszont nem tudom megbo­csátani az emberi butaságot. Ki lehet térni a buta emberek elől? Háromféle védekezési taktikám van: lealacsonyodni az illető szint­jére, s buta kérdésre buta választ adni, vagy a buta kérdésre úgy fe­lelni, hogy egyből elhallgat a kér­dező, a harmadik lehetőség pedig sarkon fordulni, és fiiképnél hagyni az illetőt. Lenkát nejeként említi, bár nin­csenek összeházasodva. Nem az esküvő a lényeg. Nekünk az a fontos, hogy van egy közös gyermekünk, akit együtt neve­lünk. Ha este ott állunk a kiságyá­nál, s elnézzük az alvó Nikolkát, boldogok vagyunk, hogy a miénk. A család, a kislányom megváltoz­tatta az életemet, s teljesen kitölti. Amikor megszületett, féltem kézbe venni, fürdetni vagy pelenkázni, aztán fokozatosan mindent meg­tanultam. Most, hogy nagyobb, már haverok lettünk, ha együtt va­gyunk, bohóckodunk, nevetünk, táncolunk, ugrálunk, rikácsolunk, miénk a világ. Imádok apa lenni! Ha előbb befejeződik a forgatás, máris beülök az autóba, és irány haza, hogy este még vele tölthessek néhány percet. JÍ Féltem az emberektől, senkihez nem szóltam, az anyámon csüngtem, tiz-tizenkét éves koro­mig tartott. A lányom sokkal bátrabb. A nagy sikerű Vadlovak tévéso­rozatban egy, a repülőgépet nye­regre cserélő fess pilótát alakít, Adam Závockýt. A forgatás miatt hajnalban kel, hogy Pozsonyba érjen, este rohan haza Zsolnára, ahol még várja a színpad. Szerencsére a betegségem idején épp szünetelt a forgatás, április 19-én kezdtem újra, a kollégák egy héttel korábban. Annak idején, amikor elkezdődött a sorozat, nem gondoltam, hogy ennyire fárasztó lesz. Kilenc hónapig nem is volt semmi baj. Aztán egy hónappal ez­előtt a testem figyelmeztetett, hogy így nem megy tovább, ideje észhez térni. Az orvosok szerint túlhajtot­tam magam, tiltakozott az immun- rendszerem. Komoly fájdalmaim voltak, de nem történt tragédia: tudattam az Álomtánc szervezőivel és a Vadlovak stábjával, hogy mi a helyzet, mire számítsanak. Megbe­széltük, hogy a következő folyta­tásokat úgy tervezik, hogy Adam ne legyen a középpontban, akkor nem kell hetente egymás után öt­ször pendliznem Zsolna és Pozsony között, hajnalban indulnom, hogy hatra odaérjek Ráadásul utána még három órán át álltam a szín­padon, ha bemutatóra készültünk, a szöveget magoltam. Ez így ment hónapokon át. Remélem, hogy azok az emberek, akikkel dolgo­zom, megértik a helyzetet, és nem ismédődik meg az, ami most tör­tént. Mit szól a család, hogy alig van otthon? A párom egyetlenegyszer sem tett szemrehányást azért, hogy folyton rohanok, ami időm marad, azt mind a családnak szentelem, igyek­szem segíteni a nejemnek, együtt lenni a kicsi lányommal. Egyszer sem mentem el focizni a barátaim­mal, nem ültem le sörözni. Ezt tanulta a szülőktől? Nyu­godt, szép gyermekkora volt? Kezdetben panelházban laktunk, később kertes házba költöztünk. Azt szeretném, ha iskolás korá­tól az én lányom is kertes házban nőne fel. Az anyám szupermama volt, a párom is az. Az apám sokat dolgozott, hogy eltartsa a családot, mindenünk meglegyen, én is ezt teszem. Nekem viszont nem volt állatom kicsi korban, csak akkor lettem állatbolond, amikor ker­tünk lett. Ott már voltak tyúkok, pulykák, malacok, bárányok, min­den. Az én lányom mellett szüle­tése óta ott van Pepsi. S még van egy nagy különbség kettőnk közt: biztos nem voltam olyan bájos és ügyes, mint Nikolka. Állatok között nőtt föl, a Vad­lovak forgatása kezdetén állító­lag mégis ódzkodott a lovaktól. Megbarátkozott már velük? Az újságok fogalmaztak így, én azt mondtam, hogy tisztelettel viselte­tem irántuk. Ez a legkevesebb az állatokkal és azokkal a trénerekkel szemben, akik velem foglalkoztak. Ok pontosan tudják, mi a teendő, hogyan kell viselkedni. Tőlük ta­nultam, hogy a ló megérzi, ha tisz­tek őt a lovas, és pontos utasítást ad neki, vagy csak improvizál. Én kezdetben az utóbbit tettem, s a ló nem hallgatott rám. Milyen gyerek volt Janko Dob­rík? Félénk. Mindentől megijedtem, édesanyám szokta emlegetni, hogy folyton bőgtem. Ha megfogta a kezem, sírtam, kitéptem a ke­zem az övéből, s még jobban or­dítottam. Féltem az emberektől, senkihez nem szóltam, az anyá­mon csüngtem, tíz-tizenkét éves koromig tartott. A lányom sokkal bátrabb. Tizenkilenc hónaposán egy minibölcsődébe jár, ő a legfia­talabb, de jól érzi magát a gyerekek közt, mindenbe bekapcsolódik. A zárkózottság miatt az iskolá­ban sem érezte jól magát? Nem, de annak más oka volt. Nem vagyok elmélkedő típus, bár nem voltam rossz tanuló, nem érdekelt a tanulás. Hogy ne legyen gond, megtanultam, amit kellett, de nem lelkesedtem. Manapság, ha feléb­redek, s tudom, hogy utána vár a színházban a próba, aztán a forga­tás, este az előadás, s ott a családom is, mindegyiknek örülök. Az isko­lában semminek sem örültem, ké­sőbb az egyetemen sem, ott is vol­tak dolgok, amik nem érdekeltek A párja és a kislány érkezése hoz­ta a változást? Nem egészen! Az egyetemi felvételi­vel kezdődött, ahol engem is megle­pett, mi lakozik bennem. Halvány­lila gőzöm sem volt a színészetről, megtanultam azt a szöveget, amit a tehetségvizsgán kellett előadnom, ennyi volt. Az első fordulóban Mar­tin Huba vizsgáztatott, ő utasított, hogy ezt így csináld, azt meg úgy. Megcsináltam, s bár csodálkoztam, de a tanár úr elégedett volt velem. Aztán jöttek a diákévek, amelyek újra előhozták a gátlásaimat, mert nem tartoztam a legjobbak közé az évfolyamban, a suliban pláne nem. Úgy éreztem, hogy a suliban nem nagyon drukkolnak egymásnak a di­ákok, azt vettem észre, azért jönnek a többi osztályból az előadásunkra, hogy bíráljanak elmondhassák, mi mindent csinálunk rosszul. Sokáig tartott, amíg sikerült ettől a gondo­lattól megszabadulnom, valójában csak a zsolnai színházban töltött első év alatt. Ott lehetőséget kaptam, hogy megnyilvánuljak, megmu­tassam, mire vagyok képes, ezáltal mintha felszabadult volna bennem valami, megéltem egy személyes színházi katarzist. Akkor és ott fedezte fel önmagát? S lassan-lassan, most a sikeres sorozat révén is, megjött az ön­bizalma? Nem gondolom, hogy túltengne bennem az önbizalom, de azt, amit csinálok, szeretem. S azon fogok igyekezni, hogy ha lehetőséget kapok, minél tovább élvezzem a hivatásomat. Egyébként az önbiza­lomhoz visszatérve: úgy gondolom, minél több tapasztalatra tesz szert az ember, annál magabiztosabb. Az önbizalmat ki kell érdemelni. Hiszi, hogy a sors keze ebben is közrejátszik? Abban hiszek, hogy a sorsomat én magam tartom a kezemben. Urbán Klára

Next

/
Thumbnails
Contents