Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)

2015-04-24 / 94. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. ÁPRILIS 24. Nagyítás 9 „Lassacskán az aggastyánkor felé lopakodva, 85 évesen is úgy érzem: valamiképpen mindig a jelen a döntő, de az önismeret támpontja a múlt..." Miért fontos az emlékezet? Az idő szüntelen előreha­ladtával vajon az ember erényei és hibái kina­gyítva, sokkal karaktere­sebben kitetszenek-e, vagy ellenkezőleg, szem elől tűnnek? És hol az a pont, amikor az ember visszanéz az egymásra tornyosuló évtizedekre? Duba Gyula József At- tila-díjas írónkkal ezeket a dilemmákat is érintet­tük. MIKLÓSI PÉTER Most, hogy júniusban be­töltőd nyolcvanötödik életé­vedet, elővetted már korábbi fotóidat? A hatvan-hatvanöt évvel ezelőtti vagy a még ré­gebben rólad készült fényké­peket? Tulajdonképpen igen. Sőt, azt mondhatnám, folyamato­san követtem, követem fényké­peim sorsát. Nagyon gyakran adódtak arra ösztökélő alkal­mak, hogy eltöprengjek az el­múlt időkön. Újabban, hogy az Érni legénykora című életírá­som harmadik kötetén dolgo­zom, egy 1947-ben rólam ké­szült fénykép van kitéve elém az íróasztalomon. Egy csizmás, ka­lapos falusi legény látható rajta. Ez a féltenyérnyi fotó Hontfü- zesgyarmatnak és annak a kor­nak a levegőjét, meg az én 17-18 évemet hordozza magá­ban. Egybehavazott, üres határ elején állok, mellettem semmi, mögöttem semmi, és az a le­gény szintén réges-régen a múl­té: megszűnt bennem, meg­szűnt a fizikai valóságában, hi­szen az ilyen, az így öltözött vi­déki fiatalemberek sincsenek ma már. Csak a tűnődésre kész­tető régi fényképeken... Nyolcvanöt évesen miért tartod még fontosnak az em­lékezést, akár az ifjúkori re­miniszcenciákat? Ez jó kérdés. Számomra az emlékezés egyre inkább az írói munka alapfeltétele és a legna­gyobb lehetősége. Az ember ugyanis az egyre gyorsabban pergő esztendők során rájön, hogy amit megélt, az akarva- akaratlanul ott rögződött ben­ne, ott rejlik a lelkében. Aztán néha véletlenül előbukkan, máskor meg tudatosan elő lehet hívni. Az utóbbi években rádöb­bentem arra is, hogy az öregség az emlékekből áll össze, akár úgy is mondhatnám, az emlékek és az élmények már fontosab­bak, mint a forgandó jelen. Hi­szen bármennyire döntő is a pil­lanatnyi valóság, az önismeret támpontj a mégiscsak a múlt. Ebben a mai zaklatott világ­ban is fontos az önismeret? Sőt! Az öntudat, az identitás, a gondolkodás lényege pont az önismeret. Az író számára pedig törvény. Hogy fölismerjem és meg is tudjam ítélni a világban való helyzetemet, az írásaimban tükröződő problémáimat. Napjainkban milyen vo­natkozásban érdekel még sa­ját sorsod: a faluról a városba szakadt, ott értelmiségivé vált ember? Lényegében mostanában tu­datosítom, hogy egész írói pá­lyám során voltaképp a saját sor­sommal foglalkoztam, bár ez egyben a közösség sorsa is. Többször a szememre is vetet­ték, hogy mindig a falumról, a szüléimről, mindig magamról írok. Ebben volt igazság is, noha csupán annyi, hogy ez kötött le a leginkább. És hogy „mentsé­gemre” egy nagy nevet említsek, Hemingway képviselte követke­zetesen: írni csak arról szabad, amit a legjobban ismerünk. Még most, a szépkomak mondott éveidet taposva is erősen kötődsz a szülőfalud­hoz, a honti tájakhoz - vagy úgy érzed, hogy mindehhez most kötődsz csak igazán? Még itt, Pozsony belvárosának 3. emeleti lakásában is, egyet­len kőhajításnyira a Dunától? Ez furcsa kettősség. Az az egykori falu egy életre szóló tar­tomány. Ma is ugyanolyan életszerűen és elevenen él az emberben, mint valamikor. Az emlékek jó tulajdonsága, hogy nagyon fontossá, széppé és ér­tékké teszik tárgyukat, így hát számomra a falut. A való élet­ben azonban már más erők mozgatnak. Régen észrevet­tem: ha hazamegyek, igazán szívesen fogadnak, nagyon jól érzem magam ott, fölkeresem a régi helyeket, ahol a fiatalsá­gom, az életem legfontosabb napjai zajlottak - de mindez időben már távol esik. Ma az köt le, hogyan számoljak be róluk. A második vüágháború vé­gét már kamaszként élted meg. Megjelölte az életedet? Föltétlenül. A Garam men­tén sokáig állt a front. Négy hónapig katonákkal éltünk. Először a németekkel, aztán visszavonuló magyarokkal, majd a vörös hadsereggel. Ez az időszak olyan élményeket hozott, amelyeket sihederként csakis ott és akkor szerezhet­tem. És ha ma egy-egy háborús filmet látok, akkor a hetven éve tapasztalt dolgok elevenednek föl bennem. Megérzem a törté­netbe művileg ágyazott többle­tet; arról viszont még fiatalon megért sejtelmem van, hogy az a halál, az a sebesülés, az a pusztulás miként zajlik a való­ságban. Annak minden morális következményével az ember örökre megjelölt lelkében. Tarsolyodban nyolc és fél évtized mindennapi tapasz­talataival: a vélemény, a nyílt álláspont luxus vagy köteles­ség az életben? Nem luxus, de nem is köte­lesség. Hanem? Szükségszerűség. Abban a helyzetünkben, ahogy sodor bennünket az élet; visz az idő, mint a víz a hordalékát. A dol­gok lényegét, az élethelyzetek természetét illetően ezt kell megpróbálni lehetőségként ki­használni. Hogy azt a megállít­hatatlan sodródást az időben, az Duba Gyula élni akarást- a szó jó értelmében - a magunk hasznára fordítsuk. Ez határozza meg az ember egyéniségét és véleményalkotá­sát. Mert ahogy az évekkel né­zem az életet, egyre több az olyan dolog, amit nem tudunk tárgyiasítani, aminek nem tud­juk megfogalmazni a lényegét. Hamaijában Pilinszky János jut eszembe, őszerinte a valóság meg a mítosz édestestvérek. Ez azt jelenti, hogy álláspontként a valóságot sem tudjuk precízen kifejezni, de a mítoszt sem. Miért hiányzik az életünk­ből az odafigyelés, az empá­tia etikája? Az életben van valami hihe­tetlen ellentmondás. Ott kez­dődik, hogy mindenki ismeri a tízparancsolatot, aki nem is­tenhívő, az is, de ugyanúgy tud­ja mindenki, hogy nem aszerint élünk. Az előző rendszernek volt egy áttekinthetőnek látszó, kiszámíthatónak tetsző elméle­ti tulajdonsága. A materializ­mus - tagadva a megismerés, a tapasztalatok határain túlit, az érzékfelettit - arra épített, hogy az életet zárt keretbe, szigorú rendszerbe lehet foglalni. Az a rezsim ebbe bukott bele. Ami­óta viszont piacgazdaságban élünk, már érezzük, hogy egé­szen érthetetlen dolgok is tör­ténnek körülöttünk. Társadalmilag, mondjuk, az 1989-et követő negyed­század: a rendszerváltás a tömegek érdeme volt, az em­berek hátán mégis az ügyes­kedők másztak föl az uborka­fára. Az életerők nem erkölcsi természetűek. De szükség van a tízparancsolatra is, hogy egy­általában élni lehessen, és mindenki előtt világos legyen, ami általánosságban kötelező. Ezt célozza a jog meg a tör­vény, s ezzel védi saját magát az ember is. Ám hol van az megírva, hogy az életben a leg­tisztább erkölcsűek, a legbe­csületesebbek érvényesülnek? Ilyesmiben bízni fölér a naivi­tással. Az embernek napról napra meg kell védenie önma­gát, és nemcsak a természet, hanem a saját ösztönei ellen is. Hogy közösséget alkosson, ab­ban pedig csak bizonyos közös elvek elfogadásával lehet élni. Egy egész élet bölcsességé­vel hogy látod: a hatalom min­denki gerincét meghajlítja? Ha gyors választ vársz, akkor azt felelném, hogy igen. Mert az egyik gyakorolja a hatalmat, a másiknak alkalmazkodnia kell a hatalomhoz. Az alkalmazko­dás a közösségi létből követke­zik; és a lélek értékei ott kez­dődnek, hogy képes vagyok al­kalmazkodni a többiekhez. A hatalom feladata pedig, hogy a köz érdekeit érvényesítse. De aki gyakorolja, miért válik gyalázatos fráterré? Ezért vagyunk emberek. A bibliai szöveg szerint gyarlók és esendők. Krónikása vagy megvallója voltál az elmúlt nyolcvanöt esztendőnek? Alapjában véve mind a kettő. Ugyanakkor egyik sem igazán. Hiszen az író munkásságában benne szerepel a történések le­írása, az időrend és a többi va­lóság, tehát a krónika; de kez­detben ösztönösen, később már tudatosan merít a tapasz­talataiból is, ez pedig a vallo­más, ami közvetve azt minősíti, amiről az illető ír. Talán a legegyszerűbben ezt úgy lehet kifejezni, hogy az író mindig önmagát írja. Persze, ez nem azt jelenti, hogy önmagát fitog­tatja, önnönmagával hivalko­dik, vagy képtelen másról be­szélni, hanem a világból vett tartalmak egyszerűen őbenne érvényesülnek egy új minőség­gé. Ez az irodalom, ez a mű. Mi a véleményed a hűség­ről - elsősorban az anya­nyelvhez? A tágra nyűt vüág- ban nem degradálódott ke­vésbé tisztelt fogalommá? Nem véletlen, hogy a ma­gyar írók sokat és szinte áhítat­tal írtak a magyar nyelvről. Az anyanyelv egy olyan igazság, amelyet nem lehet pusztán tu­dással megközelíteni, azt csak érezni lehet. Az anyanyelv tu­lajdonképpen az ember maga. Hiszen nemcsak a tényeket, hanem az érzéseket is így is­merte meg. Sajnos igaz, külö­nösen Európa közép-keleti ré­gióiban, hogy ez a szerepe kezd elértéktelenedni. Őszintén szólva, én ezt egyre inkább az értelem, a kultúra és a mű­veltség csődjének tartom. Aki ugyanis tudatosan törekszik arra, hogy alkotóképes és érté­kes emberi minőség teljesedjen ki benne, annak azt is tudnia il­lik, hogy ez végső soron az anyanyelvhez kötődik. Mit jelent magyar írónak lenni Szlovákiában? Azt hiszem, ugyanazt, mint bárhol másutt írónak lenni. Egy tulajdonság kivételével: nálunk az írónak érzéke­nyebbnek kell lennie mások iránt. És fogékonyabbnak egy gazdagabb valóságismeretre. Ideértve a szlovák-magyar kapcsolatok frázisokkal zsúfolt témakörét. Nem a nemzeti mí­toszokat kell bántani, esetleg lehántani, hiszen azokra a nemzet fogalmának örök tar­talmát őrizve minden közös­ségnek szüksége van. Őriz­kedve viszont attól, hogy mindez felszínessé, jelszóvá, zászlólengetéssé váljon. Amire én gondolok, az egy olyan mé­lyebb humánum, amely szá­munkra a magyar történelem­re és a magyar nyelvre tá­maszkodva él. Születésed, tehát 1930 óta megéltél itt többféle állam- alakulatot. Hazai magyar szemmel nézve, szerinted, okosabb lett volna, ha Cseh­szlovákia 1993-ban nem vá­lik ketté? Nem hiszem. A szlovák nem­zetnek, a szlovák szellemnek szüksége van arra, hogy önálló állama legyen. Létfilozófiai kérdés, hogy az alapvetően mély lelki gondoknak struktú­rákban is ki kell fejeződniük. 2011 telén kolumnás pub­licisztikában vetetted papír­ra: „A szlovákiai magyarsá­got nem(csak) a széthullás rémével és a megmaradás lá­tomásával kell önmagához való hűségre inteni...” Azóta is ezt vallód? Elfogultságnak vagy a politi­ka fogásának érzem, hogy foly­vást a megmaradásról, az elfo­gyás csapdáiról beszéljünk. Igaz és helyénvaló fogalmak ezek, de ennek a kérdésnek nem ez a teljessége. Én arról beszélnék inkább, hogy a mi nyelvünk és kultúránk ezer éve beépült ide, ebben a tájban él. A hajdani felső-magyarországi régió elválaszthatatlan része, elég rápillantani egy várromra, elmenni egy temetőbe. A mi je­lenlétünk, az ezeréves magyar kultúra letéteményeseként, ott van a mindennapokban. Csakis rajtunk múlik, tudatosítjuk-e ?! Vagy csak a sebeinket nyalogat­juk, ahelyett, hogy megláto­gatnánk egy-egy várat, hozzá­olvasnánk, beszélgetnénk min­denről szűkebb-tágabb körben, ébresztgetnénk tudatunkban a hiteles történelmet. Ezek a „leckék”, az anyanyelvvel együtt, olyan belső értékek, amelyek a sekélyességgel járó információáradatban is a ge­rincet erősítik. Jó volna néha, a felszín alatt, a mélységet is meglátni, megérezni! Immár a nyolcvanötödik életéved küszöbén minek alapján döntőd el, hogy mire akarsz emlékezni, és mire nem? Az emlékezés ravasz dolog. Van, amikor szándékosan tu­datos; de van az emlékezetnek egy olyan fonáksága is, hogy nemigen engedi magát korlá­tozni, vagy irányítani. Működik magától. A legváratlanabb helyzetekben jutnak eszedbe különböző dolgok a múltból. Az emlékezésnek nincsenek törvényszerűségei, hanem egyszerűen mozgása, léte van. Ereje és jelenléte. DUBA GYULA 3 EMLÉKKÉPE 1942. A lévai Podluzsánka folyócska felett csillogó, színes ékszerként jégmadár száll. Egy bokor alsó ágára telepedve, félrebillent fejjel nézi a vizet. Súlyos kőként belehull, majd csőrében ezüstösen ficánkoló halacskával elrepül. 1958. Prágánál lőszerraktárnál őrségben, mínusz 20 fokos fagyban él éjszaka az erdő. Ág roppan, sejtelmes surrogás és apró zörej haitik, s mintha óvatos lépések... sóhajszerű szellő, talán állat jár arra, de diverzáns is lehet., néha robbantanak... 1961. Riportúton Jaltán, Szocsiban, először látom a tengert. Hajónkat delfinek kísérik, felszállnak és visszabuknak, minta repülő halak...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents