Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)

2015-04-23 / 93. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. ÁPRILIS 23. Vélemény És háttér 7 A nagy megszüntetősdi mögött az új Nemzeti Közszolgálati Egyetem monopolérdekei állhatnak Vihar a magyar felsőoktatásban A felvidéki magyar fiata­lok is előszeretettel men­tek magyarországi egye­temekre. Vajon a magyar felsőoktatás permanens reformja elveszi-e a ked­vüket? Ha a határon tüli magyarok Bécsbe, Prágá­ba, Nyugatra indulnak Budapest helyett, az mindkét oldalon érzékeny veszteség lehet. FELEDY BOTOND Hétfőn este Budapesten megint diákok vonultak utcára, tüntetve a felsőoktatási szakok reformja ellen, melynek értel­mében több alapszak 2016-tól nem indulhatott volna el. Mint tudjuk, egy kormányzat se sze­reti, ha egyetemisták nagy tö­megben, szervezetten, transz­parensekkel bóklásznak az ut­cán. így kedd estére már meg­hátráltak a döntéshozók és több pontban engedtek. Ezzel csak két probléma van. Ha ennyire könnyen elengedik a reformot, akkor az előző hároméves reví­ziós folyamat vajon tényleg nem hozott kiérlelt eredményeket? Nem hisznek a saját döntésük­ben? Vagy nem is a bolognai képzési rendszerrevíziója acél? Miközben vannak olyan pon­tok a reformban, amelyeket nem vitatnak sem a hallgatók, sem a tanáraik, a kormányzati szán­dék két fontos iránya azonosít­ható e mozgásokból. A Fidesz ál­tal - korábbi intézmények össze­vonásával - gründolt Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) a rossz nyelvek szerint egyre több monopóliumra kíván szert ten­ni, és azzal segítheti a kormány­zat a hallgatók odaáramlását, hogy más egyetemeken egyes szakok létezését megnehezíti, nem támogatja. A héten éppen a Raoul Wallenberg Iskola épüle­tét is kinéztékaz NKE számára. Az NKE olyan értelemben a vi­lágon egyedülálló konstrukció, hogy egy egyetemen belül zajlik a katonai, rendőri és államigaz­gatási képzés. Mivel a három te­rület három különböző minisz­tériumhoz tartozik, gyakoriak a hatásköri viták és küzdelmek. Az egyetem negyedik kara, a Nem­zetközi és Európai Tanulmá­nyok Kar, ahová a nemzetközi kapcsolatok szakos képzései tar­toznak - a kormány eredeti szándéka szerint lényegében monopóliumként -, éppen csak megalakult ez év elején. Noha dékánnak az elismert bizton­ságpolitikai szakértőt, Tálas Pé­tert nevezték ki, ennél sokkal több kell egy egyetemi kar sike­res működtetéséhez. Jelenleg az új kar állományát döntőenamás karokról átsorolt tanszékek al­kotják (ilyen például a nemzet­közi biztonsági tanulmányok tanszék, amelyik teljes egészé­ben a Hadtudományi és Hon- védtisztképző Karról került át). Ez azt jelenti, hogy az új kar egyelőre nem volt képes új, ed­dig nem az egyetemhez kötődő szakembereket nagyobb szám­ban az NKE kötelékébe csábíta­ni, ehelyett a meglévő állományt rendezi újra. Sokatmondó, hogy az új kar hat tanszéke közül még a legnagyobbnak is csak hat ok­tatója van, de két olyan is akad, amelynek csak három. A Pál ut­cai fiúkhoz hasonlít a helyzet, ahol a grundon alig akadt közle­gény, (tanszék)vezető viszont annál több. A másik nagy lépés, amelyről a szakmegszüntetősdi árnyéká­ban alig esett szó, a konzisztóri- umok bevezetése. Bár a koráb­ban a királyok által használt tan­felügyeleti megoldás nem isme­retlen demokratizált formában a 21. században sem, a kancellári rendszert nemrég bevezető kormányzati akarat újabb erős intézményeként azonban ag­gasztónak tűnik. Ha a konziszto- rokhozzájárulása nélkül számos döntést nem hozhat meg az egyetemek szenátusa, akkor ez az egyetemi autonómia újabb korlátozása lesz az oktatók és hallgatók szemében. Sajnos nincsenek tiszta piaci viszonyok, az állam ezer szállal kötődik a mendzsmenttudást gyakran nélkülöző egyetemekhez, ame­lyeken 25 év alatt az erőforráso­kat sem lehetett megteremteni egy rendes belső igazgatás ki­alakítására. Összességében megállapítha­tó, hogy az egyetemi autonómia 2015-ben a társadalom jó része számára nagyobb érték, mint a hatékony egyetemi gazdálko­dás. Ez pedig önmagában politi­kaiüzenet. A Smer éppen megoldja a Váhostav-ügyet (Ľubomír Kotrha karikatúrája) GLOSSZA Magyarok mindenütt KOCUR LÁSZLÓ A szerző eredetileg az őshonos kisebbségekről tartott európai parlamenti meghallgatásról akart írni, de az oldal zárása idején itt még ja­vában „meghallgatóznak”. így a nem őshonos magyar kisebbségekről fogunk írni. Mert mi, magyarok, mindenütt ott vagyunk a világban. Brüsszeli szállodánk halijában reggelizünk. Az egyik pincér megkérdezi a szobaszámúnkat. Mivel a fran­ciát nem beszéljük, angolul válaszolunk. Kisvártatva érkezik csoportunk egyik tagja, ragyogó arccal mondja, hogy a büfé­pultnál a lány beszél magyarul. Nyilván Brüsszelben egy magyar pultoslány nem annyira meglepő számomra, mint amennyire egy szegedi egyházi fiúiskolának a diákjai lepőd­tek meg kurta tanári pályám idején, egy tátrai síkirándulá­son, amikor a pultoslány, akinek másodlagos nemi jellegéről a rendelést megelőzően fennhangon, az irodalmi nyelv hatá­rait feszegetve elismerően nyilatkoztak, magyarul szólt vissza. A kamaszröhögés nyomban elhalt, és a nagylegények mindjárt kisebbek lettek... Az, hogy Horvátországban vagy Szlovéniában találkozha­tunk magyarokkal, nem annyira meglepő. Mégiscsak a közös birodalmi múlt, meg minden. De szóltak már vissza folyé­kony magyarsággal egy velencei maskaraboltban és római képeslapárusnál is. Láttam a magyar szó hallatán felragyog­ni spanyol idegenvezetői arcot Gibraltárra menet, kiderült, hogy a felesége győri, így, ha nem is folyékonyan, de úgy tu­dott magyarul, hogy a pozsonyi szlovákok megirigyelhetnék. Magyarul olyan helyeken is beszélnek, ahol azt a legkevésbé várnánk. Marokkóbanjárva betértünk egy étterembe. Friss házasként úgy ítéltem meg, a pincér az illendőnél nagyobb figyelmet szentel lenge nyári ruhát viselő feleségemnek. „Ha még egyszer rád néz, megverem egy széklábbal” - mondtam. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor az ételhez szé­les mosollyal kívánt jó étvágyat. Kiderült, hogy a pincér ko­rábban Budapesten volt kebabárus, s bár repatriált Marok­kóba, a magyar fővárost a szívébe zárta, így e sorok írója senkit nem szeretne arra buzdítani, hogy ne tanuljon idegen nyelveket, de ha olyan helyre keveredünk, ahol nem beszéljük a helyi nyelvet, akkor sem kell kétségbe esnünk. Biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb belebot­lunk egy hazánkfiába, vagy ha nem, akkor legalább valaki olyanba, akinek legalább a nagymamája magyar volt. FIGYELŐ Az eltüntetett üzenet Nem lehet már elérni a ro­mán elnöki hivatal honlapján az RMDSZ kongresszusához intézett államfői üzenet hosszabb változatát, amely­ben Klaus Iohannis megálla­pította, sok még a tennivaló Romániában olyan kisebbsé­gi célkitűzések elérésében, mint a törvények által rögzí­tettjogok gyakorlati érvénye­sítése vagy a nemzeti identitás megőrzését szolgáló garanci­ák javítása. Ezt az erdélyi ma­gyar sajtó jó része közölte, és többen üdvözölték, hogy az államfő először említi ilyen konkrétan a nemzeti kisebb­ségek ügyét - írta a Transidex erdélyi hírportál. Az elnöki hi­vatal sajtóosztálya nem adott magyarázatot arra, miért cse­rélték az üdvözlet szövegét rövidebb változatra. (MTI) A megbuktatott líbiai diktátor fenyegetése valósággá vált, a Földközi-tengert ellepték az embercsempészbandák lélekvesztői Kadhafi megbuktatása áll a mostani menekültáradat hátterében MTl-HÁTTÉR Minden problémának meg­van az előtörténete, így a föld­közi-tengeri menekültdrá­máknak is. Moammer Kadhafi líbiai elnök 2011 februárjában, megbuktatása előtt azzal fe­nyegette meg az európaiakat, ha támogatják az ellene indí­tott felkelést, akkor felhúzza a menekülteket Afrikában tartó zsilipeket. Fenyegetéséből va­lóság lett. Egymillióan várnak az átkelésre Az EU felháborodással fo­gadta Kadhafi nyilatkozatát. Tonio Borg akkori máltai kül­ügyminiszter ugyanakkor fi­gyelmeztetett, nagyon komo­lyan kell venni a líbiai elnök fe­nyegetését, hiszen Tripolit ke­vesebb mint 500 kilométer vá­lasztja el Szicíliától, Lampedu- sát pedig mindössze 300. Mára beigazolódott Borg figyelmez­tetése: a Földközi-tengeren el­fogott menekültek nagy része a líbiai partokról indul útnak Eu­rópa felé. Thomas de Maiziere német belügyminiszter arra hívta fel a figyelmet, hogy Líbi­ában körülbelül még egymilli­óan várnak arra, hogy átkelje­nek. Kadhafinak tehát köze van a kialakult helyzethez. A Fran­ciaország és Nagy-Britannia vezette katonai szövetség 2011-ben határozta el magát a Líbiát évtizedeken át irányító diktátor megbuktatására. Né­metország óvakodott ettől, és bírálatok kereszttüzébe került, amikor az ENSZ BT-ben tar­tózkodott a Kadhafi elleni ka­tonai intervencióról rendezett szavazáson. Kadhafi megbukott, Líbia ká­oszba süllyedt, és különböző mi­líciák - köztük az Iszlám Állam - ellenőrzése alá jutott részekre esett. Ez pedig ideális környezet az embercsempészekszámára. Kadhafi ötmilliárd eurót akart Kadhafi ugyanis egy, az unió­val kötött szerződésben kötelez­te magát, hogy a menekülteket gyűjtőtáborokban helyezi el, és nem engedi hajóra szállni, ha­nem visszatoloncolja őket hazá­jukba. A vállalással komoly te­her nehezedett a líbiai rezsimre: a folyamatosan növekvő migrá­ciós nyomásra hivatkozva Kad­hafi követelte is az EU-tól, hogy nyújtson nagyobb támogatást neki. Ötmilliárd eurót szeretett volna látni az észak-afrikai part­vonal felügyeletéért cserébe, ám ezt nem adta meg neki az unió. Líbia stabilizálása a kulcs A világ legfejlettebb ipari or­szágait egyesítő G7-csoport kül­ügyminiszterei múlt heti talál­kozójukon egyetértettek abban, hogy a menekültproblémát csak akkor lehet kezelni, ha Líbia is­mét stabillá válik. Mindenek­előtt egy líbiai egységkormány megalakítására lenne szükség, mert ennek hiányában a mene­kültáradaton túl egyre inkább leselkedik egy sokkal nagyobb veszély: az, hogy néhány száz ki­lométerre Európa határaitól tar­tósan megvethetik lábukat az öreg kontinenst nyíltan fenyege­tő szélsőséges csoportok. Maiziere már felvázolta, mi­ként lehetne az újabb tragédi­áknak elejét venni, és mi jelen­tene tartós megoldást. A német belügyminiszter szerint Líbia stabüizálása után az EU-nak csakúgy, mint 2011 előtt, újra meg kell állapodnia az észak­afrikai államokkal arról, hogy akadályozzák meg a menekül­tek hajóra szállását. Jogvédő csoportok már most bírálják Maiziere javaslatát, mivel olyan országokkal köt­tetnének ezek a szerződések, amelyek az emberi jogok vé­delme terén még csak megkö­zelítőleg sem felelnek meg az uniós normáknak.

Next

/
Thumbnails
Contents