Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)

2015-04-18 / 89. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. ÁPRILIS 18. _____________________________________________________________________Szombati vendég 9 Kim Novak: „Hollywoodban mindig mások döntöttek felettem, tüskék még sincsenek bennem, hiszen sérelmek nélkül léptem ki a gépezetből..." Ma már képeket fest, és hatalmas farmja van Chicagóban született, mégis csehnek tartja ma­gát. Volt lifteslány, bolti eladó, fotómodell, sta­tiszta, 1954-ben epizodis- ta, 1955-től viszont már színésznő. Ha Csehor­szágban élne, Marie Pavlina Nováková lenne. Amerikában: Kim Novak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kim Novakként pedig Holly­wood aranykorának egyik fé­nyes csillaga volt. Azután, hogy eljátssza Hitchcock Szédülés (Vertigo) című filmjének női főszerepét, a brüsszeli világki­állításon minden idők legked­veltebb színésznőjévé avatják. Díjat kap. Meghajol előtte a vi­lág. Amerika 1961-ben választja kedvenc színésznőjévé. Arról, hogy ősei csehek, csak akkor beszél, ha rákérdeznek. Akkor viszont büszkén emlegeti, kinek mit köszönhet. „Szélvihar volt az életem - mondja nyolcvankét évesen Prágában, a Febiofest vendége­ként. - Szüleim vonatra ültettek, könnyeiket morzsolgatva inte­gettek, s amikor viszontláttak, én már hollywoodi filmcsillag voltam. Elutaztam tőlük mint névtelen senki, és hazalátogat­tam mint Hollywood új felfe­dezettje. James Dean életének utolsó évében indult a pályám, apám Josef Novak néven kereste a kenyérrevalót, anyám Blanka Kralként mutatkozott be, de már tudom, hogy Csehországban Královának hívták volna.” Feketébe csomagolt elegan­cia, visszafogott gesztusok, ar­cán a plasztikai beavatkozások látható nyomai, lelkében a tel­jes harmónia. Szótlanul nézem hosszasan. Rám kacsint, hogy kezdjük. Nem megy a fejembe, hogy hívhatták az édesanyját Blanche-nak. Nálam ez a név egyébként is foglalt. Tennes­see Williams A vágy villamo­sával egy életre lefoglalta. A nagyszüleim sem Blanche- nak hívták anyámat. Blankának. Honnan származik a család? Honnan vetődtek a tengeren­túlra? Dél-Csehországból. Hallott már arról a faluról, hogy Tuk- leky? Soha. Na látja! És az, hogy Písek, mond valamit? Az már igen. Akkor helyben vagyunk. Illet­ve ők, a nagyszülők. Ők voltak helyben. Aztán átszelték az óce­ánt, és lehorgonyoztak Chicagó­ban. Én már ott születtem. És járt már... Úristen, elfe­lejtettem a falu nevét. Tukleky. Tuklekyben? Igen, egyszer. Valamikor a hatvanas években. Akkor jártam először Prágában is. Sétáltam a Károly-hídon, elvittek egy cso­dás bábszínházba, voltam a La­terna magicában, és eljutottam Tuklekybe is. Fura érzés volt. Majdnem elsírtam magam. A rokonaink olyan szegényes kö­rülmények között éltek, hogy a konyha és a malacól össze volt kötve. És most? Újra elment Tuk­lekybe? Alig vártam, hogy elvigyenek. Jött velem a féljem is. Csodás nap volt. Este már Prágában va­csoráztunk. Knédli, disznóhús, dinsztelt káposzta. Imádom. De a féljem azt mondta, az én knéd- lim százszor jobb. Nem hiszem el! Chicagóban knédli a vasárnapi ebéd? Ó, ha egyszer megkóstolná! Vepfo, knedlo, zelí! Ájulok! Még a kiejtése is tö­kéletes. Beszélhetünk csehül is, ha akarja. Annyira jól azért nem beszé­lem a nyelvet. Vannak szavak, amelyek egy életre belém ivód­tak. Főzni mindenesetre imá­dok, pedig nem ártana egy kis fogyókúra. Hollywood legfényesebb éveinek utolsó élő legendája. Elképzelni nem tudom, mit je­lenthet ez egy ember életében. Örömet vagy inkább szívszo­rongató érzést? Ha hiszi, ha nem, én ezzel nem foglalkozom. Pedig Ame­rikában lépten-nyomon ezt hal­lom. Nekem sokkal fontosabb, hogy tudom, honnan származ­nak az őseim, és ezzel mit kap­tam tőlük. A Columbia filmstúdió igaz­gatója annak idején az új Ma­rilyn Monroe-t látta önben. Ugyan már! Marilyn Mon­roe csak egy volt. Ne gyártsunk másolatokat. Felesleges. Nem is örültem, ha új Monroe-ként em­legettek. Én Kim Novak vagyok, aki csak 1965-ig volt színésznő. Azóta festek. A filmezéssel vég­érvényesen szakítottam. De hogyan került kapcsolat­ba vele? Besétált az álomgyár kapuján, hogy színésznő akar lenni? Soha nem akartam színésznő lenni. Nem éreztem semmiféle indíttatást a pálya iránt. A kép­zőművészet érdekelt. Rajzol- gattam, festegettem, azt tanul­tam, abba az hányba haladt az életem. Közben modellkedtem is, hogy legyen egy kis pén­zem. így kerültem be egy fridzsiderreklámba, és abban figyelt fel rám egy hollywoodi producer. Szőke voltam, állító­lag csinos is, abban az időben divatos arcnak számítottam. Sokáig kellett várnia, hogy megkapja az első jelentős sze­repet? Egy évvel azután, hogy megje­lentem a mozivásznon, főszere­pet kaptam a Piknikben. Az aranykezű emberben, ami még a Piknik előtt készült, Frank Sinatra partnere lehe­tett. Igen, ő egy drogfüggő bűnö­zőt játszott mellettem. Ez jól ment neki. Az ilyen zűrös ala­kokat remekül hozta. Két évvel később, 1957-ben egy romanti­kus musicalben kerültünk össze, Fickós Joey volt a címe. Abban már nem érezte olyan jól magát. Nem talált fogódzót a figurán. Ön kitől kapta a legjobb sze­repet? Egyértelműen Hitchcocktól, a Szédülésben. Hitchcock filmjei ma is rop­pant népszerűek, így a Szédü­lést is gyakran műsorra tűzik különböző tévécsatornák. A lélektani krimi mestereként emlegetjük őt, minden egyes alkotása olyan, mint egy töké­letes bűntény. A személye is ilyen volt? Ennyire rejtve tud­ta tartani? Semmi szenzációsat nem tu­dok mondani róla. Ami viszont kétségtelen: igényes volt és a legapróbb részletekig felkészült. Mindent előre átgondolt, és a tökéletesség jegyében végig is vitte. Előre megrajzolta az ösz- szes jelenetet, skiccei, vázlatai voltak, hatalmas papírlapokat hordozott magával, amelyeket aztán kirakott egymás mellé, és 'úgy állított be minden színészi akciót. Csodáltam a precizitását. A legelső találkozásukra emlékszik még? Alfred, drága Alfred! Olyan varázslatos voltál! De tényleg! Be kell hogy valljam, én egy kicsit tartottam tőle. Mindenki­től azt hallottam, hogy szigorú és mogorva is néha. Én nem ezt tapasztaltam. Mivel kettős szerepet játszom a filmben, kí­váncsi volt a véleményemre. Én meg csak mondtam, mondtam, beszéltem vagy húsz percig anélkül, hogy engedtem volna közbeszólni, aztán hirtelen el­szégyelltem magam, hogy ez a szegény ember csak néz rám a nagy szemeivel, és vátja, hogy elhallgassak végre... de csak in­tett, hogy folytassam, nincs baj. Nyilván tudni akarta, mit érzek a figurával kapcsolatban. Ked­ves volt és udvarias. Kifinomult ízlésével világosan látott min­dent. Ezzel meg is könnyítette a dolgát mindenkinek. Nekem is. Megértettem, mit akart, elfo­gadtam az instrukcióit, a többit pedig már rám bízta. Egyvalamit kellett csak erősen szem előtt tartanom. Hogy mi az, amit el­vár tőlem. Ha azt megkapta, a magamét is hozzátehettem. De ha nem tévedek, a kosz­tümével akadt némi gondja. Némi? Nagyon sok! Egysze­rűen nem tetszett. Fel sem akar­tam venni. Hogyan lehet csábító egy nő, ha szigorú szabású, szür­ke ruhát adnak rá? Úgy éreztem benne magamat, múlt egy adó­ellenőr. Szólt Hitchcocknak, hogy szeretne másikat? A cipőmtől sem voltam el­ragadtatva, nemcsak a kosztü­mömtől. Persze hogy közöltem vele. „Igen, igen - mondta -, de tudja, ezt a filmet én rendezem!” Nem volt hangos. De nem kért nekem sem másik kosztümöt, sem másik cipőt. Ezzel annyira meglepett, hogy amint magam­ba szálltam, azonnal rájöttem, mennyire igaza van. Madeleine ugyanis valójában Judy volt, aki a végzet asszonyának képzel­te magát. Ezért jött végül is jól, hogy nem úgy néztem ki, ahogy szerettem volna. Hitchcock na­gyon okosan gondolkodott. Az volt a stratégiája, hogy kényel­metlenül érezzem magam a kül­sőm miatt. Ezzel segített a figura megformálásában. Pályája legmagasabb csú­csán állt, amikor 1965-ben visszavonult. Tíz évig bírta. Miből lett elege? Legfőképpen Hollywoodból. Az ottani stúdiórendszerből. Nem is tudtam beilleszkedni soha. Nem tetszett, ahogy ke­zeltek bennünket. Valahogy mindig a színész szava számí­tott a legkevésbé. Mindig mások döntöttek felettem, miközben az én arcommal dobták piacra a filmet. Tüskék még sincsenek bennem, hiszen sérelmek nélkül léptem ki a gépezetből. Jó fil­mekben vettem részt, imádtam játszani, remek partnereim vol­tak, csak egyre inkább szorított a skatulya, amelybe belekény- szerítettek. Semmi örömöm nem volt nekem abból, hogy szexistennőként emlegettek. Ugyanis nem voltam az. Én tel­jesen hétköznapi ember vagyok, aki az utolsó percig élvezni fogja az életet. Nem is hiányzott soha a film? Hazudnék, ha azt felelném, hogy nem, de álmadan éjsza­káim nem voltak emiatt. A fes­tészet teljes mértékben meg­nyugtat és kielégíti minden alkotói vágyamat. Elég, ha vala­mi érdekeset látok az utcán vagy a természetben, már fogom is az ecsetet. Színészet és festészet között miben látja a legmarkánsabb különbséget? Könnyű kérdés. A színész végrehajt. Teljesíti a rendező elvárásait. De meg kell felelnie a producer és a partnerek elvárá­sainak is. A festészet magánügy. Abba nem szólhat bele senki. A vásznon mindent kiadhatok magamból, azt is, amit csak a legélesebb szem vesz észre a kép hátterében. És még valami: ha Hollywoodban maradtam vol­na, még jó pár évig ugyanazt a szerepet játszottam volna. A leg­halványabb jelét sem láttam an­nak, hogy a dögös, csábító nők mellett számíthatnék valami másra is. Fejlődni akartam, de nem volt hova. S ha útját állják az embernek, akkor más irányba kell elindulnia. Én meg aztán visszatértem arra az ösvényre, amelyről annak idején letértem. Sokat festettem az utóbbi évek­ben, és most is ez a legkedve­sebb időtöltés számomra. Hollywoodot elhagyva hol telepedett le az Államokban? Először a Csendes-óceán part­ján. Ott vettem kezembe újra az ecsetet. A táj, a természet való­sággal kikényszerítette belőlem, hogy újra fessek. S ma hol lakik? Oregonban. Van egy farmunk a féijemmel, aki állatorvosként ment nyugdíjba. Negyven éve élünk együtt szép, kiegyensúlyo­zott házasságban. Lovakat neve­lünk, konflissal közlekedünk. Csehek élnek a közelükben? De még mennyien! A kiván­dorlás idején nagyon sokan itt találtak új otthonra. Apámat is ide vezérelte a sorsa. Nagy csa­ládból származott, tizenhármán voltak testvérek. A nővére is itt élt. Oregonban és Chicagóban is vannak rokonaink, rendsze­resen eljárok az ottaniak össze­jöveteleire. Cseh lány vagyok, le nem tagadnám soha. Jsem česká dívka! Nahát! Megint remekelt. Tényleg csak néhány szót, pár mondatot tudok csehül. Pedig cseh iskolába jártam Oregon­ban, de annyi év után mi marad meg az ember fejében? Nagyon kevés. A szüleim mindig csehül beszéltek otthon, és én élvezet­tel hallgattam őket. A knédlin kívül köti még va­lami a cseh konyhához? A vadas és a gyümölccsel töl­tött kelt gombóc. Ebben egy­szerűen legyőzhetetlen vagyok. Kérdezze csak meg a féijemet!

Next

/
Thumbnails
Contents