Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)
2015-04-16 / 87. szám, csütörtök
1161 Extrém 2015. április • www.ujszo.com Új szó HOBBI I Hegycsúcsok, esőerdők, koponyák miről mesél a Borneo nyaklánc? Az ékszer is mesél. A Borneo nyaklánc, amelyben üveggyöngyök és kristályok mellett malajziai pénzérmék fénylenek, számtalan történetet, kalandot árul el a beavatottaknak. B eszél a buja esőerdőről és az ott élő, fúvócsővel vadászó törzsekről. A sziget türkizkék partjairól és a tengeri cigányokról. A homokban meztelenül szaladgáló gyerekekről és a vízben feltűnő háromszögű uszonyokról. Beszél az égető napsugarakról. Az élénkvörös, émelyítő szagú rafffesia virágról. A koponyákról, amelyek az Iban és Dayak hosszú házak közösségi helyiségeit díszítik. (Mert a fejvadászat nem halt ki a nagyapák generációjával - a kilencvenes évek lázongásai során fel-felevenedett a tradíció.) És a nyaklánc-mesél Dél- kelet-Ázsia egyik legmagasabb csúcsáról is. I LOVE YOU- MONDTA A BUSZSOFŐR A Mount Kinabalu 4095 méter magas. A világ egyik legkönnyebben elérhető négyezreseként emlegetik, de csak hivatásos túravezető kíséretében szabad megmászni. Önállóan nem könnyű engedélyt szerezni. Amikor a döcögős, de működő internetkapcsolatnak hála végre betöltődött a foglalást kínáló e-mail, habozás nélkül a telefon után nyúltam, és két nappal később már a hétórás Semporna Park Kinabalu járatra vártam a mecset mögötti buszmegállóban. Az alig húszéves, vézna sofőr megígérte, hogy figyelmeztet, ha le kell szállnom, és még utánam kiáltott egy bátortalan „I love you"-t, amikor a helyem felé indultam. Az éjszakát egy japán osztállyal és a holland Davey-vel egy 16 személyes hálóteremben töltöttem. Az utóbbival másnap reggel együtt vágtunk neki a hegynek, később csatlakozott hozzánk a kínai/ angol Suzanne. A túra kezdőpontja (1866 méter magasan) a Timpohon-kapu. Az éjszakát a 3272 m magasan fekvő kis hotelben töltöttük. Mikor délután már elég nehezen emeltük a lábunkat, és csak a túl friss ismeretség tartott vissza attól, hogy ötpercenként rimánkodjunk pihenőért, a fölfelé élelmiszert és építőanyagot cipelő porterek már vidáman lépegettek lefelé. (Az igazán korán indulók naponta kétszer is megteszik az utat a szálláshelyiga negyvenkilós rakománnyal.) Amikor lihegve és sajgó lábbal fölértünk, a recepción kiderült, hogy a hotelben nem mindenkinek jutott ágy, és a százdolláros csomag keretén belül hatodmagammal az épület mögötti konténerraktárban fogok aludni. Sebaj. 50 METERREL A CSÚCS ELŐTT A tyúkokkal feküdtünk, és másfél órával éjfél után már a reggeli kávét kortyolgattuk. Kettőkor indulás, hogy a napfelkeltét már a csúcsról láthassuk. Sajnos nagyjából tíz perc után kifogyott a kapunál vásárolt fejlámpámban az elem, és a túravezetők egyike sem készült fel erre. (Egyébként alig tudtak angolul, sebtapasz sem volt náluk.) Meredeken, helyenként lépcsőkön haladtunk felfelé, egy órája baktattunk felfelé, amikor eltűntek a fák. Átléptük az utolsó ellenőrző- pontot, ahol visszafordítják a csúcsra indulókat, ha rossz időjárás várható. Nem tették, holott eleredt az eső, és egyre erősebb szél fújt. A nyaklánc a rangos Battle of the Beadsmith versenyre készült. Az előző év hímzett mellényével szemben (amelyet a Hobbi olvasói a februári számból ismerhetnek) stressz, köny- nyek és elkeseredettség nélkül. Gyöngyszemenként, öltésenként összefűzve, körülbelül öt hét alatt. A perzselő, trópusi napot szimbolizáló ásvány köré épült a többi elem. Előkerültek az emlékeket őrző dobozból a maláj pénzérmék, az évek során összegyűlt, „egyszer valamire biztosan jó lesz" komponensek. Es a tucatnyi fajta, különböző színű, anyagú és formájú alapanyag egy formabontó, aszimetri- kus, de harmonikus egésszé állt össze. A csupasz, síkos sziklákon lassan ugyan, de határozottan követtük az utat, egy hébe-hóba a kövekhez rögzített, vastag kötélbe kapaszkodva. A sötétben csak egy-két lépésnyire láttunk, lábunkkal óvatosan tapogatóztunk. A zivatar és a szél erősödött, a vízhatlannak ígért felszerelés sem akadályozta meg, hogy a kendőm és a nadrágom is átázzon. A hőmérséklet rohamtempóban kúszott lefelé. Aztán egy széllökés térdre kényszerített, az esőkabátomat a fejem fölé rántotta. Egyik vezetőnk igazította vissza a lebegő köpönyeget, és segített felállni. A másikat, Rose-t, valamint Suzanne-t és Davey-t már nem láttam. Nekifeszültem a szélnek és összeszorítottam a fogam. Komótosan haladtam, állandó mozgásban voltam, ezért nem akartam hinni a szememnek, amikor a tábla azt jelezte, az elmúlt egy óra alatt csak nyolcszáz métert tettem meg. A cipőm elnehezült az esővíztől, arcomat kaszabolta a szél. Az ujjaimat a hidegtől már nem tudtam behajlítani. Az ösvény kanyarodott, én pedig az egymásra hajló kőtömbök árnyékába húzódtam, hogy pihenjek - sikertelenül. Hiába a megálló, már nem tudtam összeszedni magam, és a földön kuporogva is úgy éreztem, egyre kimerültebb vagyok. A vezetőmre néztem, ő pedig intett - visszafordulunk. 50 méterrel a kitűzött cél előtt. Ijesztő volt látni a kopár, hirtelen lejtő sziklákat a nap első sugarainál. A túravezető karjába kapaszkodva, óvatosan ereszkedtem lefelé. Biztosítás nélkül egy apró rossz mozdulat is komoly következményekkel járna. A hotelben összeszedtük a takaró alatt reszkető Davey-t, akit mindkét segítőnknek sikerült szem elől tévesztenie, és még az ellenőrző- pont előtt visszafordult. Az étteremben 4 ringit/darab áron (nagyjából egy euró) vettünk két-két nejlonzacskót, hogy a lábunkra húzva a csatakosra ázott cipőnket és zokninkat szigeteljük vele, aztán szótlanul lefelé indultunk a hegyről. Egyetlen fotó nélkül. Hogy mégis sikerélmény volt-e, sosem fogom tudni eldönteni. Sándor Erika (Fotó: Rafal Janicki, Jojo Samek)
