Új Szó, 2015. április (68. évfolyam, 76-99. szám)
2015-04-11 / 83. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. ÁPRILIS 11. Szalon 21 A költészet napján olyanokat szokás mondani, hogy „rohanó világunkban" meg „rétegműfaj" Mi újság a verssel? A holt költők koszorút kapnak, ugye? (Illusztrációsfelvétel Indul a Budapesti Tavaszi Fesztivál 1964 óta József Attila születésnapján, április 11 -én ünnepeljük a magyar költészet napját. Ilyenkor mindig kissé felpezsdül az irodalmi élet, az élő költők felolvasnak, bemutatják köteteiket, ellátogatnak az iskolákba, a holt költők szobrait pedig szépen megkoszorúzzák. JUHÁSZ KATALIN Újabban divatosak lettek a versfelolvasó maratonok és a slam poetry-estek is, sőt a tévében, rádióban is elhangzik néhány vers. A riporterek pedig megkérdezik a költőket, mivel foglalkoznak éppen , van-e olvasótáboruk, fogynak-e a köteteik. A költők ilyenkor általában kapva kapnak az alkalmon, hogy panaszkodjanak, miközben nyilván érzik a hozzájuk intézett kérdések, illetve az egész „koncepció” kényszere- dettségét. Mert lényegében ez a nap sem másmilyen, mint a kivert kutyák, az AIDS, a dzsesszzenészek, a védett madarak vagy a taposóaknák áldozatainak a napja: rövid ideig tartó, erős reflektorfény, aztán egy újabb évnyi csönd. A költészet napján olyanokat szokás mondani, hogy „rohanó világunkban”, hogy „rétegműfaj”, sőt „szellemi luxus” és „bezzeg a régi szép időkben”. Illik továbbá szidni a kereskedelmi tévécsatornák szándékosan lebutított műsorait, valamint filozofálni a minden oldalról ránk zúduló információáradat feldolgozhatatlanságáról. Pedig a költészet mindig is a kevesek kiváltsága volt. Korszakok és stílusok váltották egymást, hagyományok és újítások harcoltak egymással, és a háttérben folyamatosan ott voltak az olvasók, akik igényelték és várták a termést. Nem voltak sokan, de láthatóbbak, befolyá- sosabbak voltak, mint ma. Például nemcsak arra volt pénzük, hogy megvásárolják az új köteteket, hanem esetenként arra is, hogy támogassanak egy-egy rongyos poétát. (Versírásból megélni akkor is csak kevesen Hányán mondhatják el magukról, hogy ismerik a friss termést, tudják, mi jelent meg az elmúlt hónapokban? tudtak, és ma sincs ez másként.) A példányszámok száz évvel ezelőtt sem voltak nagyobbak, mint ma, az irodalmi élet viszont a társadalmi-társasági élet szerves része volt. Az írók és költők nem az interneten cseréltek eszmét egymással, hanem a kávéházakban, sőt, sokan a törzshelyükön alkottak, mintegy kirakatba téve önmagukat, „a művészt”. Felismerték őket az utcán-. Összesúgtak a hátuk mögött: nézd, ott megy XY, a költő. Poétának lenni titokzatos, izgalmas, furcsa, ám cseppet sem életidegen dolog volt akkoriban. Talán itt az első lényeges különbség az alkotó-befogadó viszonyban. Úgy is mondhatnánk: egy pont oda. Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, de még Jékely Zoltán és Pilinszky korában is számon tartották az emberek a kortárs költőket, még ha nem is olvastak tőlük semmit. De vajon hányán mondhatják el magukról manapság, hogy ismerik a friss termést, tudják, milyen verskötetek jelentek meg az elmúlt hónapokban? Hány ma élő magyar költő nevét tudja felsorolni egy magyar átlagember? Ebből a szempontból bizony nem állunk jól. Manapság a folyóiratok, a szakmai fórumok résztvevői és hallgatói egyaránt a belső körökből kerülnek ki, és legtöbbször bizony nem azt hangoztatják, hogy a költészet minden emberhez szeretne szólni, mert van olyan mondanivaló, ami mindenkihez eljuthat, és van még annyi közös a társadalmunkban, hogy ugyanazt az alapvetőt szomjazzuk. Rasszizmus, kizsákmányolás, csalás, hazugság, üres ígéretek - ezek az alapklisék határozzák meg mindennapi életünket. A költészet ezzel szemben egy olyan nyugodt sarkot kínál nekünk, ahol még érezhetünk valami igazat, valami emberit. Arról nem is beszélve, hogy új horizontokat nyit számunkra, helyettünk mond ki dolgokat, fejleszti a szépérzékünket, gyarapítja szókincsünket. Persze lehet élni költészet nélkül, nem is kell mindenkinek feltétlenül verseket olvasnia. Meggyőződésem viszont, hogy az a társadalom, amelynek elitje olykor-olykor olvas verseket, nem tartja felesleges idő- és pénzpocsékolásnak a műfajt, vagy legalább nyitott a lelke a szépre, nos, az a társadalom másképp, működik. Budapest. Tegnap elkezdődött a 35. Budapesti Tavaszi Fesztivál (BTF). Április 26-ig negyvenhárom helyszínen közel 200 komolyzenei, dzsessz-, világzenei, crossover-, tánc- és színházi produkció, valamint képzőművészeti és szabadtéri program várja a közönséget a közép-európai térség legnagyobb összművészeti prémiumfesztiválján. Az idei BTF fókuszpontjában Liszt Ferenc öröksége és az olasz kultúra áll. Ennek jegyében bemutatják Paolo Micciche DanteXperience című művét, amely Dante Isteni színjátékát és Liszt monumentális Dante-szimfóniá- ját házasítja össze egy crosso- ver-produkcióban. A fesztivál Liszt kortársa és barátja, a 200 éve született Mosonyi Mihály, valamint a 100 éve elhunyt Goldmark Károly munkássága előtt is tiszteleg. Az olasz tematika jegyében a neves olasz bariton, Leo Nucci Ver- di-áriaesttel érkezik, míg honfitársa, Mario Brunello Haydn művei mellett egy különleges csemegét, Nino Rota gordonkára írt darabját is műsorra tűzi. A világ legrégebbi működő operaháza, a nápolyi Teatro di San Carlo egy másik Verdi-művet, a Luisa Millert viszi el Budapestre, a Magyar Állami Operaház pedig az olasz komponista klasszikusát, az Aidát bújtatja új köntösbe az Erkel Színházban, Mohácsi János rendezésében. A fesztiválra olyan világsztárok látogatnak a magyar fővárosba, mint Sinéad O'Connor, David Sanborn, Vladimir Ashkenazy, Elina Garanca, vagy a világzene terén Dhafer Youssef és Nishat Khan. A magyar kiválóságok közül fellép mások mellett Ránki Dezső, Fassang László, Dresch Mihály, Balogh Kálmán és Lukács Miklós is. A BTF társrendezvényeként másodszor rendezi meg a Nemzeti Színház a Madách Imre Nemzetközi Színházi Ta- lálkozót (MITEM). Április 14. és 28. között a nagyszabású színházi seregszemlén 13 ország társulatai mutatkoznak be, a franciák mellett a német, a dán, a spanyol, az olasz, a svájci, az osztrák, a lengyel, az ukrán, a román, a macedón és az orosz színházi élet meghatározó társulatai is jelen lesznek. Az eseménysorozat vendége lesz többek között Ana- tolij Vasziljev, Toni Servillo, Thomas Jolly, David Doiashvi- li, Viktor Rizsakov és Valerij Fokin rendező is. (MTI) A 35. BTF egyik első rendezvénye: Fényképezte Zsigmond Vilmos címmel a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum kiállításán mutatkozik he először fotográfusként az Oscar-díjas operatőr, több mint 200 fényképpel. (MTI-felvétel) MÚLTIDÉZŐ- a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja 1947 áprilisa és 1949 júniusa között szinte naponta indultak szerelvények a kijelölt családokkal Magyarországra (Képarchívum) Április 12. ÖSSZEFOGLALÓ Vasárnap emlékezünk meg a második világháború utáni kitelepítésekről - a magyar Ország- gyűlés 2012. december 3-ai határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Csehszlovák Köztársaságból a Beneš- dekrétumok következtében kizárt, Magyarországra telepített magyarokról, valamint azt is, hogy támogatja a kitelepítéssel kapcsolatos megemlékezések szervezését. Az Országgyűlés e- mellett kifejezte nagyrabecsülését mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben a szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat. Az 1918-ban az Osztrák-Ma1 gyár Monarchia romjain létrejött Csehszlovákia határai közé kisebbségként mintegy egymillió magyar került. A Felvidék déli, magyarlakta sávját az 1938. november 2-ai első bécsi döntés visszaadta Magyarországnak. A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektíván tette felelőssé az ország „felbomlasz- tásáért”. Az Edvard Beneš államfő által május és október között életbe léptetett, de csak 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve e két nemzetiség alapvető jogait korlátozta, a 33. számú dekrétum pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól. A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálatot: 1945-46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak a csehországi Szudé- ta-vidékre. A rendeletek emellett lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását. Mivel a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét, a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak más módszereket kellett találnia. Beindult a reszlovakizáció, ami lehetőséget adott „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való viszszatérésre”, gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak. Emellett a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosság- cseréről. Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként távozott onnan. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban - hiába folyt szabályszerű toborzási kampány a magyarországi szlovákok körében - mindössze 60 ezren jelentkeztek áttelepülésre, míg Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak Magyarországra. A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult. A Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre. (MTI, ú) SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
