Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-27 / 72. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. AAÁRCIUS 27. Nagyítás 9 A színháznak példákat, magatartásmodelleket kell tudnia mutatni; megkérdőjelezni az élet egyértelmű társadalmi viszonyrendszerének fonákságait Kell-e politizálnia a színháznak? A mindenkori színház- művészet általános törvényszerűsége, hogy elfogulatlan és vállalható véleményt alkot a mindennapok moráljáról, életformáiról, visszásságairól. Hogy pártoskodó és persze kommercializálódó világunkban is meg tudja-e tartani ezt a képességét, azt Tóth Tiborral, a Komáromi Jókai Színház igazgatójával az idei színházi világnap küszöbén feszegettük. MIKLÓSI PÉTER Mostanában, amikor lakásonként egy-két tévékészülék van, emellett ott a videó, a CD, a mindenható internet - miért van szükség a színházra? Mert aki nem hisz a gondolati és cselekvő, ily módon akár szórakoztatni tudó színházművészetben, az bizonyos fokig önmagát is megrövidíti. Ugyanis a színház egészen más életérzést nyújt, mint az elektronikus információ- hordozók. A színházat vagy elfogadja és igényli valaki, vagy egyszerűen nem jár színházba. Aki viszont érdeklődik iránta, azért ül be a nézőtérre, mert ott a közvetlenül ható élmény erejével, élőben válik a színpadon játszódó történet részesévé - nem pedig egy hűvösen távolságtartó képernyő hozza számára lehetőleg fotelközeibe mindazt, amit lát. Ezért a teátrumok pótolhatatlanul sajátos varázsa az, amit lakberendezési tárgyként a „holt” médiumok nem képesek megadni. így aki nemcsak tudatosítja, hanem keresi és értékeli ezt a különbözőséget, az a kapcsológombokkal meg távirányítókkal uralt világban is fogékony marad a színház- művészet eredeti formái iránt. A színházaknak manapság milyen mankókra van szükségük, hogy a felszínen tartsák magukat? Gondolom, aligha meglepő, ha azt felelem: minél több nézőre. Régiónk prózai kőszínházaiban az évi költségvetésnek legalább huszonöt százalékát a jegybevételből kell előteremteni. Ha ez ennél magasabb arány, akkor az már egy gazdaságilag jól működő társulat. Kulcsfontosságú „mankó” a fenntartó szerv által folyósított költségvetési tétel, továbbá a különböző pályázatokon elnyerhető összegek, illetve a színházpártoló támogatók segítsége. Ezeket a pénzeket kell értelmesen beosztani. És persze újra meg újra tanácsos elgondolkodni a repertoáron is, hiszen az szintén a pénzszerzés egyik eszköze. Tájainkon nincs ma olyan társulat, amely ne játszana musicaleket vagy operettet, kommersz komédiákat, mert a közönség - ezekben a nehéz időkben duplán - könnyű szórakozásra is vágyik. Ebben az el kell magunkat tartani helyzetben viszont nem biztos, hogy a művészszínházi arculat, legalábbis annak kívánt teljességében, premierről premierre megőrizhető. Olykor fojtogató felelősség egy színidirektor számára, mely szerint a színház nem azért van, hogy esténként felragyogjanak benne a fények, hanem hogy ott előadásonként valami létrejöjjön? Feltétlenül. Már csupán az imént említett okok is, az alkotói szabadság szempontjából, bizonyos megkötéseket jelentenek. Rögtön akár a darabválasztásban. Vagy nem úgy és azokkal a művészekkel valósulhat meg egy új bemutató, ahogyan azt az igazgató szeretné. Nagyon észnél kell lenni, nehogy komolyabb akadályokba ütközzön a társulat egzisztenciája. Ilyen körülmények között pedig kérdéses, hogy színre kerülhet-e mondjuk egy Beckett-darab, egy Io- nescu-színmű, egy Csehov- dráma; a dramaturgiai tervbe gyakrabban kerülhetnek-e olyan színpadi művek, amelyek társadalmi és közéleti témájával üzenni szeretne a színház... Őszintén szólva, nem szívesen beszélek örökösen az anyagiakról, de az utóbbi évtizedben nagyon is előtérbe került ez a szempont. Kegyetlen művészet a színház? Elképesztően. Merthogy? Mert a színészt az egekbe képes emelni, ugyanakkor a sárba is tudja tiporni. A hírnév, a siker illanó ragyogás. Hiába ünnepelt díva, népszerű sztár valaki, ha a színházak mai bizonytalanságaiban a sors úgy hozza, akkor rövid úton háttérbe szorulhat, és akár el is felejthetik. A színpadon huzamos ideig és értékes művészi nívón alkotni manapság nem életbiztosítás. Elegendő egy politikai kurzusváltás, egy társulati nemzedékváltás vagy pusztán egy igazgatócsere, és hirtelen, szinte egyik napról a másikra úgyszólván minden másképpen van. Bár a színész élete azért is más az átlagosnál, mert délelőtt próbál, este játszik, közben utazik, különböző felkéréseknek tesz eleget, keveset és rendszertelenül lehet együtt a családjával, sok mindenről kell lemondania - és mindennek dacára nemcsak új szerepről újabb szerepre, hanem előadásról előadásra hitelesnek is kell lennie. A szó társadalmi értelmében politizáljon a színház? Ha nem is a politika napi érdekei értelmében, de a színházművészet általános törvényszerűségei szerint mi a teátrumok feladata ebben az erősen megzavarodott, érzelmeiben felkavart, bizonytalan világban? Szembesítse a nézőt ezekkel Tóth Tibor a jelenségekkel, de sohase politizáljon direktben. Mutasson kiutat, jelezzen alternatívákat. Az előadások szövetébe szőve utaljon azokra a jelenségekre, amelyeket a politika gerjeszt. De ne a napi érdekek mentén, hanem a színházművészet hagyományos eszközeivel vesse föl az időszerű társadalmi gondokat. Hogy a fogékony néző asszociálni tudjon azon problémák sokaságának egyi- kére-másikára, amelyek Kö- zép-Európában a huszonegyedik század emberét foglalkoztatják. Célzatosan, de a semlegesség, mi több, a művészi függetlenség őszinteségével? Akár. Egy jó és hiteles színház, szerintem, nem a szájba rágó állásfoglalás erejével sulykolja közönségébe az üzeneteit, hanem az előadás mélyrétegeiben fellelhető utalásokkal. A valóságkereső színház a színpadművészet természetes eszközeivel megnyithat akut társadalmi témákat, az állásfoglalás jogát és szabadságát azonban nézőinek asszociatív képességeire bízza. A taps mellett az is a színház sikere, ha az embereket tovább is foglalkoztatják az előadásban felvetődött gondolatok. Esetleg még napokig ott mocorognak bennük... A színháznak mint kérdezőnek örök Luciferként ott illendő állnia a társadalom mellett, hogy arról beszéljen, ami nyugtalanítja a hétköznapjainkat és hiányzik az életünkből? Úgy gondolom, ez elsődlegesen a független újságírók feladata. Noha egy kisebb-na- gyobb szeletet a színpadművészet is vállalhat ebből, hogy izgalmasabb és tárgyilagosabb legyen. Mind az újságírás, mind a színház akkor bitéit érdemlő és a maga területén megbízható, ha független. „Érdekes”, hogy manapság ezt érdemes külön is szóba hozni. Úgy tűnik, nem olyan világot élünk, ahol ez magától értetődő. Váltsunk „színpadképet”: társulati szempontból mostanság mi fontosabb, az erős gondolatiságú dráma vagy a tuti kasszasiker? Számomra az első az értékesebb, mert a gondolati színházban hiszek. A mestereim is erre neveltek. És bár szívem szerint a magvas gondolatú színművek elsődlegessége mellett kardoskodom, reálisan látnom kell, hogy napjainkban és a kőszínházi keretek között nálunk sem kerülhet túlsúlyba. Ellenkezőleg, a biztos kasszasikert ígérő mozdonydarabokat is rendszeresen műsorra kell tűzni, mert ilyen a köznapi valóság, meg a közönség igénye. Például a két éve bemutatott musical, a Made in Hungária a bérleten kívüli előadásoknak is magasan a legsikeresebbje lett, de a Lili bárónőt szintén táblás házak fogadják. Ebből nyilván már világos, hogy szándékainkban népszínház vagyunk. Különböző műfajokban ugyan, de bemutatóról bemutatóra igyekszünk minőséget és értékeket színpadra vinni. A könnyedebb zsánerűén sem megyünk az igényesség szintje alá. Ahogy az sem titok, hogy ha dramaturgiai tervünk csupán a gondolati színház stílusára és mércéjére építene, akkor a ma már csak 17 ezer magyar lakost számláló Komáromban hamarosan kamaraszínházzá lényegülnénk. Természetesen, a fenntarthatóság életképtelenségének minden velejárójával. A régió tájelőadásaival pedig nem kevésbé kusza a helyzet, mert a vidéki műsorszervezők még az ilyen célokra nyert pályázati pénzeken is ritkán kérik az úgymond komoly darabokat, így azokat az előadásokat olykor valóban csak vérrel-verí- tékkel tudjuk Komáromon kívül lekötni. Ez nagyon érzékeny pontja játékszínünk zavartalan működésének. Persze, az érem másik oldalát tekintve viszont örülünk annak, ha a vidéki publikum az általa jobban igényelt, de színpadtechnikai okokból kőszínházi feltételekhez kötött előadásokra a környező községekből is tekintélyes számban Komáromba látogat. Hozzáteszem: nem csak a Lili bárónőre vagy a közelmúltban még a Made in Hungáriára. A kritika mennyiben befolyásolja a színházi légkört? Az ugyanis sosem a premier előtti küzdelmes és fárasztó munkát, hanem kizárólag az eredményt értékeli. Zavaró, ha a kritika negatív? Többnyire mindenki elolvassa a premiereket követő kritikákat, bár olyan társulati tagról is tudok, aki eleve kerüli XY színikritikáit. A bírálat akkor hasznos, ha egyéni vélemény ugyan, de tárgyilagos. Ha nem süt belőle a személyeskedés, netán holmi ellenszenv. E kérdés kapcsán azt szintén látni érdemes, hogy a társulatunkról véleményt mondó kritikusok zömének, és most tisztelet a kivételnek, a múltban valamilyen formában - alkotóként, színházvezetőként, egyéb formában - köze volt a színházhoz. így hát előfordul(hat), hogy a szó eredeti értelmében nem az elfogulatlan külső szemlélő szemével értékelik előadásainkat. Továbbgondolva ezt a szálat, nem éppen korrekt és etikus egy kritikustól, ha az előadásról alkotott véleménye nem a színikritika szerzője és a színmű meg a látott előadás „viszonyát”, hanem a kritikus személye és adott esetben a színházvezetés viszonyát tükrözi. Ezért különösen jók és fontosak számunkra a színházi fesztiválok megmérettetései, szakmai értékelései, amikor akár 8-10 valóban pártatlan színházi szakember formál véleményt az előadásainkról. Egy magára valamit is adó (nép) színháznak mindent el kell játszania? Mellőzendő a gagyit vagy a szándékos polgárpukkasztást, lényegében igen; természetesen egészséges keretek között és józan művészi igénnyel. Elvégre egy Goldoni-vígjátéknak, Huszka Jenő vagy Lehár Ferenc operettjeinek, esetleg amerikai bulvárszerzők frappáns színműveinek is lehet figyelmet érdemlő mondanivalója. Ezekben a darabválasztási dilemmákban azt kell mérlegelni, hogy a műnek van-e irodalmi értéke, érthető története, illetve jól közvetíthető üzenete. Apropó, „üzenet”! A kortárs, többnyire magyar szerzők darabjainak nyelvezetére gyakran érzékenyen reagál a néző. Megelőzhető, hogy ezeket a színműveket, előadásokat ne botránydarabokként kezelje a publikum? A színházközönség egy adott hányadánál bizonyosan nem. Van a publikumnak egy szű- kebb köre, amely ezen a beszédstíluson akarva-akaratla- nul is meg fog botránkozni. Színházunkban aktuális és találó példája ennek Spiró György Magyarországon hosszú évek óta nagy szériákban játszott, nálunk 2015 januárjában színre került sikerdarabja, a Csirkefej. Az ilyen tárgyú és a dialógusaiban eléggé nyersbeszédű, de életszerű miliőben játszódó színdara- b(ok)ról egyszerűen tudomásul kell venni, hogy más nyelvezettel nem játszhatók el. A színpadon megelevenedő gangudvaros, lichthofos pesti világnak, az utca zsargonjának, a fiatalkorúak börtönéből hazaérkezett srác beszédmodorának ez a legközvetlenebb, lehető legtermészetesebb formája. Az előadás körüli viták pedig csak azt jelzik, hogy a színházak nézőterén is néha-néha bizony szükség van a toleranciára - mint ahogy azon sem bot- ránkozik meg senki, ha valaki tizenötödször is önfeledten tapsolva és a székéből fölszökkenve tombol a Made in Hungária habkönnyű dalain. Mi kiemelten a Jókai Színház feladata? Abban a helyzetben, hogy bő hatvan esztendeje alá van rendelve a szlovákiai magyar néző elvárásainak, illetve a saját társulati ambícióinak? Társulatunk elsőrendű erénye, hogy magyar nyelven játszik. Amit nemegyszer számon kérnek, hogy hol van meg benne a szlovákiai magyar, a felvidéki specifikum. E felvetésre csak azt felelhetem: színházunk sokszor elhangzott igénye, hogy színpadra érett és hitelesen eljátszható színműként írja meg végre valaki az 1918 óta eltelt közel száz esztendő hazai magyar sorsfordulóit, sorsdrámáit. 1962 óta tartjuk március 27-én a színházi világnapot. A Nemzetközi Színházi Intézet (Hl) minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára. Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el több mint 20 ország színpadán. Az idei üzenetet Krzysztof Warlikowski, a kortárs lengyel színház egyik legnagyobb és világszerte elismert rendezője jegyzi.
