Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-21 / 67. szám, szombat
PRESSZÓ ■ 2015. MÁRCIUS 21. www.ujszo.com SZTÁRVILÁG 17 „Nem veszem magam túl komolyan” Míg mások méltóságteljesen lépkedtek, hogy átvegyék a díjat, a komédiás már útban a pódium felé megnyilvánult. Ugrabugrált, minden gesztusa, grimasza mosolyt keltett. J uraj Kemka is izgult, ezzel leplezte lámpalázát, és próbált mélyeket lélegezni, hogy összeszedje a gondolatait, kinyögjön néhány épkézláb mondatot. Az alkalomnak megfelelően csokornyakkendőben feszített a nézők szavazatai alapján kiosztott OTO ( A tévéképernyő személyisége) díjátadón, két napra rá pedig „mundért” öltött. Néhány hajléktalannal együtt hordárnak állt a pozsonyi főpályaudvaron. Az utasok ámultak és bámultak, amikor megszabadította őket nehéz bőröndjüktől, utazótáskájuktól, helyébe a nem éppen pihekönnyű szobrocskát nyomta a kezükbe. A két akció időpontja hosszadalmas egyeztetések után teljesen véledenül egymást érte, a pozsonyi Astorka Korzo Színház művésze viszont így még jobban élvezte a dolgot. Szerencse, hogy a szobor nem aranyból készült, különben izgulhatott volna, hogy valaki meglép vele. Meglepte a győzelem. Miért? Már maga a jelölt trió, velem együtt Tomáš Maštalír és Lukáš Latinák, parádés. Ok már többször nyertek, nem gondoltam, hogy most rám kerül a sor. A nejem viszont érezte, hogy ezúttal enyém lesz a szobor, legalábbis ezt mondta. Nem lehet mindenki férfiideál - ezt nem sértésnek szántam. Sok-sok nagyszerű alakítása volt színpadon és a képernyőn is - sorozatokban és vidám műsorokban, most ez utóbbit értékelték. A humorát... Hát igen, a jó humor nehéz műfaj. Nagy emberismeret és emberszeretet rejlik a mélyén. Nehéz meghúzni a határt, meddig szellemes, s mikortól sebez, gúnyos, sértő. A fiúkkal, gondolok itt a barátaimra, akik egyben színészkollégáim, úgy érezzük, hogy akkor igazán jó a humor, ha nem erőltetett, nem lő túl a célon, azért, hogy mindenáron magával ragadja a nézőt, a kegyeibe férkőzzön. Megmarad a hihetőség, a valóság határain belül, ebből fakad. Nem mindenki képes felmérni, meddig mehet el, aki túllő a célon, már nem vicces lesz, hanem kínos. Honnan ered Juraj Kemka humoros énje? Nem tudom. Talán onnan, hogy nem veszem magam túl komolyan. Sokszor jár a fejemben mindenféle badarság, a halálosan komoly dolgokban is találok vicceset, igyekszem oldani a feszültséget. Ezt tanítani kellene. Hajlamosabbak az emberek arra, hogy szomorkodjanak, mint arra, hogy nevessenek, hogy lazábban vegyék a dolgokat, így van. A drámai alakokat is köny- nyebb megszemélyesíteni, mivel az ember hajlamosabb a mélabúra, a szenvedésre. Mi a nehezebb? Megnevettetni vagy megríkatni az embereket? Szerintem megnevettetni nehezebb. Nem tudom pontosan megfogalmazni, miért van így, de így érzem. A színházban is többször megpróbáltam vicces, illetve drámai helyzetet teremteni. Az utóbbi könnyebben ment. Érdekes, mert ha szavakban nehéz kifejezni, nyilván még nehezebb megvalósítani. Ez attól is függ, hogy valakinek van-e humora vagy nincs. Bizony sokaknak nincs. Arra is rájöttem, hogy egyeseknek teljesen más a humorérzékük, az, hogy kinek mi humoros, teljesen különböző. Nehéz azokkal, s talán nekik maguknak még nehezebb, akiknek nincs humorérzékük. Mindent túldramatizálnak. Hát igen, az emberek hajlamosak túl komolyan venni mindent, önmagukat is, hajlamosabbak a szomorkodásra, mint a nevetésre. Én mindig igyekszem a komoly dolgokon könnyíteni, elviccelni őket, de ez nyilván a génjeimben van. Anyám félősebb, komolyabb, apámnak viszont nagyon jó a humora. Mit szól a humorához felesége, Adriana? Soha nem fordult elő, hogy félreértette, s ebből családi perpatvar támadt? A humor, ennek egy sajátos színezete mindkettőnkben fellelhető, s eddig jól működik Épp ez vonzott egymáshoz bennünket, meg az, hogy hasonló dolgok érdekelnek mindkettőnket. O sem híve az olcsó szórakozásnak, mulatozásnak. Ha megnézünk egy filmet vagy színdarabot, ha zenét hallgatunk, tudom, hogy erről neki is lesz véleménye. Amikor megkérte a kezét, nem vette viccnek? Azt nem! Az komoly volt, romantikus. Inkább meg volt hatva. Elvittem Athénba, s ott egy dombon, egy templom mellett kértem meg a kezét. Azóta már hárman vannak. Most Šimon a főszereplő, minden körülötte forog. Amióta megszületett, eltékozoltnak tűnik nekem az az idő, amit nem tölthetek vele. Ha leülök a srácokkal sörözni, ami az utóbbi időben nem gyakori, máris azon jár az eszem, hogy miért nem vagyok vele. Persze az is foglalkoztat, hogy nevelni kell a fiút, következetesnek, szigorúnak kell lenni. A nagyszülők mulatnak azon, ha leeszi magát, ha kézzel túr az ételbe, ha földhöz vágja magát, de nekem és a feleségemnek meg kell neki magyarázni, hogy ilyet nem szokás csinálni. De annyira nehéz szigorúnak lenni, amikor nevetséges, amit csinált, ő meg látja a szememen, hogy szórakozom, s újra és újra megpróbálja. De határokat kell neki szabni, ami nem könnyű. Gyerekként is hajlamos volt elviccelni a csínytevéseit, már akkoriban megnyilvánult a komédiás vénája? Igen. Emlékszem, negyedikes koromban azt írták az ellenőrző könyvembe, hogy „Juraj az órákon szórakoztatja a többi gyereket. Ha így folytatja, magaviseletből rosz- szabb jegyet kap.” Pedig csak any- nyit csináltam, hogy az ablakon besütött a nap, s a kezemet forgattam az arcom előtt, hogy árnyékolni próbáljam. Lehet, hogy ez volt az első színházi előadása. Valószínűleg. Milyen volt a gyerekkora? Tökéletes, de nyilván mindenki ezt mondja, hacsak nem élt át valami szörnyűséget. Talán csak az okozott hiányérzetet, hogy sehová nem mehettünk, mivel a szocializmusban voltam gyerek. Egyébként szívesen emlékszem a gyermekkorra, a bátyámmal a turócszentmártoni kertünkben nagyokat játszottunk, mindenfélét kitaláltunk. Ki volt a bandavezér? Miro, a bátyám. Egyrészt öt évvel idősebb, én mindenben követtem, utánoztam. Amikor elkezdett biciklizni, én is biciklire ültem. O volt a példaképem. Csak később kezdtem vonzódni a művészetekhez, így elváltak az útjaink. Miro Zsolnán, a közlekedési főiskolán végzett. A kerékpárversenyzést egyikük sem folytatta? De, Miro versenyekre is járt, rengeteget edzettünk, napi száz-százhúsz kilométert tekertünk le. Mindenünk fájt. Tizenhat évesen részt is vettem egy viadalon, amin szépen le is égtem, be se fejeztem. Mikor döntötte el végleg, hogy a színészetet választja? Pontosan nem tudnám megmondani, de a gimnáziumban, amikor felmerült, hogy ki merre tovább, nekem fogalmam sem volt arról, hová is menjek. Édesapám azt tanácsolta, hogy folytassam ott, ahol a bátyám, legyek mérnök. Közben azért utánanéztem, hogy hány embert vesznek fel a színművészetire. Valami vonzott, pedig soha nem jártam színjátszó körbe vagy fellépésekre, nem akartam mutogatni magam. Amikor megtudtam, hogy háromszázan jelentkeznek, elvetettem az ödetet, s elkezdtem a zsolnai főiskolát. De két hónap után ott is hagytam, s kulisszatologató lettem a városi színházban. A következő évben jelentkeztem a színművészetire. A sors rendezte úgy, hogy egy évvel később kezdjek, és így egy évfolyamba kerüljek a fiúkkal (Jakab Róbert, Marián Miezga, Lukáš Latinák - a szerző megj.) Mit szóltak a szülei? Nem lelkesedtek, a családban soha nem volt komédiás. Édesapám máig emlegeti, hogy meghívtam őt sörre, ő pedig megrémült, hogy valami csínyt követtem el. Sör mellett jelentettem be neki, hogy nem leszek mérnök, ő meg örült, hogy nem rosszabbról van szó. Mostanában még jobban lelkesednek, pláne a mamám, aki imádja a színházat. Apámnak volt egy érdekes esete. Felszállt a buszra, a sofőr meg csak nézte, aztán megszólalt: „Maga nagyon hasonlít arra a fiatal színészre, Kemkának hívják.” Mire apám helyrerakta: „Téved, nem én hasonlítok rá, hanem ő rám, mert a fiam.” Mondogatják, hogy a színészek örök gyermekek. Önben rengeteg a játékosság. Azért lett komédiás, hogy egész életében játszhasson? Ez még nem jutott eszembe, de lehet benne valami... Mindig arra vágytam, hogy játszhassak, szórakoztassam az embereket, s közben magam is szórakozzak. A Beugró is erről szólt - ha mi, szereplők jól szórakoztunk, akkor a nézők is. A Luxor Caféban beszéltük meg a találkozót, s nem véledenül: egyszer itt kerekesszékbe ült, hogy megtapasztalja, mit éreznek a hasonló sorsú felszolgálók. De nem ez az egyeden jótékony- sági akció, amelyen részt vett. Ilyen például a srácok karácsonyi bazárja, amelybe a Jakab- Kemka-Latinák-Miezga-négyes minden tagja bekapcsolódik. Adriana, a feleségem a harmadik szerktorban dolgozik, általa sok embert ismertem meg, összebarátkoztunk Amikor felkértek, nem segítenék-e, nem haboztam. Úgy éreztem, kötelességem az arcomat adni egy jó ügyhöz, ráadásul én magam is rengeteget kapok általa. Gazdagabbá tesz. A fiúk hasonlóan éreznek Egyébként az egésznek a feleségem a szíve, motorja. Azt mondja, gazdagabbá teszik ezek az akciók Talán abban is, hogy sok mindent észlel, hall, ami később az ön által megformált alakokban tér vissza, s azáltal, hogy megtapasztalt bizonyos helyzeteket, sokkal hitelesebbek Főleg az improvizációban, ami a Beugró alapja, vagy a Kredenc, amely szórakoztató paródia. Jó meglátás. Épp tegnap tudatosítottam, míg a teljesen idegen emberek kofferét cipeltem, mennyire élvezem, hogy elcseveghetek velük Másképp nem lenne alkalmam, hogy leszólítsak valakit a pályaudvaron, hogy a hölgyektől vagy a lányoktól, mert azért őket választottam, megérdeklődjem, hová tartanak, milyen céllal. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár az utasok rohantak, és leszólították őket, nem kérték ki maguknak Amint felismerték az arcát, mindjárt felragyogott a szemük, megörültek Ha szereztem nekik néhány szép percet, netán szebb lett a napjuk, már megérte. Kellemes volt. A hajléktalan hordár társak meg óriási tisztelettel néztek fel önre. Ezt éreztem, miközben beöltöztem. Amikor befejeződött az akció, mindannyian egy helyiségben öltöztünk, s érdekes érzés töltött el, mert belegondoltam, milyen nehéz lehet ezeknek az embereknek az élete. Érdekes, hogy én éreztem tiszteletet irántuk. Többször emlegettük a nagy négyesüket Együtt jártak egyetemre, egy színházban játszanak sorozatokban, műsorokban együtt szerepelnek Hosszú évek óta tartó barátság, kapcsolat az önöké, s működik egy olyan közegben is, ahol nagy a konkurencia. Ahogy mondta: működik. Hosszú időn át formálódott, még a suliban. Kialakulásában fontos szerepe volt annak, hogy a humorban egy hullámhosszon vagyunk, hogy a színpadon működtek a dolgok, men nem mindenkivel érzi ott jól magát az ember. Szóval: szakmai téren és a magánéletben is jól megvagyunk egymással, s ha van is köztünk nézeteltérés, mindig megtaláljuk az egymáshoz vezető utat. Talán ezért sem lépett le senki. Az Astorkában kellemes a légkör, egy nagy család vagyunk. Csak két öltöző van, egy-egy férfi- és női, nem úgy, mint a Nemzetiben, ahol szinte mindenkinek megvan a sajátja, s a színészek jóformán csak a színpadon látják egymást. Urbán Klára
