Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-17 / 63. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁRCIUS 17. Vélemény és háttér 7 Kézzelfogható eredmények híján március 15-e legnagyobb sikerét a DAC focistái szállították A márciusi három pont Bizonyos szempontból nagyon nehéz a beszédírók élete a nemzeti ünnepek előtt, csakúgy mint a beszédeket elemző szakkommentátoroké. Sokad- szorra is ki kell találniuk egy olyan panelt, amit korábban még senki nem mondott, új megvilágításba kell helyezniük a régi történéseket, hogy legyen a mondanivalónak némi aktuálpolitikai színezete. TOKÁR GÉZA A jelenlegi március tizenötödike némileg kilógott a sorból, lehetett újat mondani, hiszen Magyarországon egyre idegesebb, Szlovákiában pedig egyre apatikusabb a hangulat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Budapesten a március 15-i megemlékezések ismét kormánypárti és kormányellenes politikai demonstrációkká váltak, a saját berkeinkben pedig a választások függvényében újraindul a vita arról, ki, mit és hogyan tett a magyarságért, illetve van-e kiút a jelenlegi, reménytelennek tűnő helyzetből. Létezik persze világ a Kárpát-medencén kívül is, de az orosz-ukrán háború kapcsán már jóval kevesebben vontak párhuzamot. Pedig az 1849-es orosz katonai intervenció, a szabadság és a forradalmi értékek üzenetének kapcsolata nem hálátlan téma a jelenlegi politikai légkörben, a Nyugatnak lehetne például üzenni a változatosság kedvéért valami pozitívat is. A pozsonyi megemlékezés Magyarországon és Szlovákiában is figyelmet keltett. Magyarországon azért, mert a március 15-én induló, átstrukturált magyar hírtelevízió technikusain kifogott a rendszer és összeomlott a hírfolyam, pont a pozsonyi bejelentkezés alatt. Utóbbi esetben a megemlékezésen magyarországi részről elhangzó aktuálpolitikai üzenetek váltottak ki értetlenkedő reakciót. Pánczél Károly, a nemzeti összetartozás bizottsága elnöke ugyanakkor egy direkt állásfoglaláson túl mondott mást is, amit a kelleténél kevesebbet fognak idézni. Méghozzá azt, hogy a márciusi forradalom és az azt követő szabadság- harc résztvevői egységesen tudtak cselekedni, félredobva az ellentéteiket. A saját politikai elitünk semennyire sem egységes, az önkormányzati választások komáromi kudarca elég volt ahhoz, hogy a Híd pártelnöki szinten belengesse az együtt- működés.végét, az MKP radikálisabb szárnyának pedig szintén nincs problémája a külön indulással. Egy fogyó közösség esetében, a választások előtt egy évvel eléggé nagy luxus megtenni ezt a lépést. Kossuth, Széchenyi, Petőfi nagysága pont abban rejlik, hogy százötven évvel később a közvélemény tudatában nincs meg, mekkora konfliktusok is akadtak közöttük a forradalom időszakában. Kézzelfogható eredmények híján március tizenötödike legnagyobb sikerét a DAC focistái szállították. Napokkal később azután, hogy a Slovan-drukke- rek kidekorálták Dunaszerda- helyt, a DAC Pozsonyban megverte a fővárosi csapatot. Tizenkét pont helyett szállítottak három érdemi pontot - kevésbé lírai módon, mint Petőfiék, de felmutattak némi teljesítményt. Az pedig hiánycikknek számít manapság.- Az m1-en kapcsoljuk Ádár János, elnézést, Kádár János, elnézést, Káder János köztársasági elnököt... (Reprofotó) LOVESZAROK 167 167 év telt el azóta, hogy történelmünk egyik legfeleme- lőbb óráit, napjait élhette át a pesti ifjúság idealizmusa, mely győzedelmeskedett az örökös kishitűséggel szemben. Persze, ez a később történtek ismeretében túlzottan sommás kijelentésnek is tűnhet: hiszen nemcsak fényes szabadságharc volt, hanem volt súlyos katonai vereség, megadás, volt rémuralom és néma ellenállás is. Mégis állíthatjuk, hogy az önkény- uralom bástyái ekkor kezdtek leomlani: a masszívnak látszó vastag falak hajszálrepedéseit már feszegette a történelmi idő, de még a legnagyobbak - talán maga Kossuth és Széchenyi - sem hitték, hogy meg- dönthető az akkori Magyarországot bénító és korlátozó rendszer. Miért ünnepeljük évről évre azt a bizonyos 167 évvel ezelőtti márciust? Miért soroljuk fel a régen holt hősök neveit? Miért is emlékezünk? Azért, mert a szabadságharc történelmünk egyik legtisztább és legbátrabb pillanata volt. Mert ott és akkor mindenki megértette, hogy eljött a bátor összefogás ideje... És erre a bátorságra és összefogásra ma is szükség van, noha nekünk nem kell fegyvert ragadnunk, láncnál fényesebb kardokra esküdnünk. Elég, ha ott tesszük a dolgunkat, ahová a Teremtő állított minket: emberként, magyarként. Mert ugyan mi haszna van a 167 évvel ezelőtti fényes és véres ön- feláldozásnak, ha mi, utódok könnyed hanyagsággal prédál- juk szét eleink ránk testált kincsét: egy nemzet összetartozását, nyelvét, hagyományait és kultúráját. Nem alázzuk-e vajon porig Kossuth, Széchenyi, Petőfi, a márciusi ifjak vagy az aradi tizenhármak áldozatát hétköznapi gyávaságainkkal és megalkuvásainkkal? Mert vajon minek küzdöttek ők közös nyelvért, hazáért, összefogásért, ha mi utódok önként és dalolva váltjuk nyelvünket, adjuk fel hazánkat, tagadjuk meg egymást? Mert a haza, a nyelv és az összefogás mi vagyunk, ’48 gyümölcse is mi vagyunk, és mi vagyunk a szabadságharc halott hőseinek a beteljesedés: hogy volt értelme a küzdelmüknek és volt értelme a haláluknak! Az elmúlt 167 év választásra tanít: tűrni vagy tenni? Mert tűrhetjük-e vajon, hogy falva- inkban és városainkban, melyek temetőiben nagyapáink, dédapáink csontjai porlanak, idegennek nézzenek minket? Tűrhetjük-e vajon, hogy anyanyelvűnk miatt megbélyegezzenek, használata miatt megalázzanak bennünket? Tűrhetjük-e vajon, hogy abban az országban, melynek adófizető polgárai vagyunk, másodrendűnek tartsanak? A szabadságharc óta nem változott a kérdés: rabként vagy szabadon?! Mi nem vagyunk idegenek, mi itthon vagyunk, az anyanyelvűnket beszéljük és mi itt élni akarunk: nevelni gyermekeinket, dolgozni, tisztelni másokat, megtartani nyelvünket és hagyományainkat. És talán, ha elengednénk egymás torkát, meg is tudnánk fogni egymás kezét! ? Menyhárt József, az MKP Dunaszerdahelyi Járási Elnöksége elnöke, megyei képviselő KOMMENTAR Nemzeti acsarkodás NAGYANDRÁS Március 15-e megünneplése Magyarországon már réges-régen nem az 1848-as szabadság- harcra való emlékezésről, hanem az aktuálpo- litikáról szól. Évek óta, hogy a Fidesz van kormányon, övék a Nemzeti Múzeum lépcsője, az Országgyűlés és környéke, az ellenzék meg máshol keres magának helyet, de közös, méltó megemlékezésre Budapesten nincs semmi esély. Érdekes, hogy míg 1848 márciusa a teljes magyar társadalom összefogását jelképezte vertikálisan és horizontálisan egyaránt, mára senkinek sem jut eszébe, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a politikai ellenfeleknek is helyet kellene adni. Felmerül a kérdés, vajon jól van-e ez így. Innen, Szlovákiából nézve gyakran értelmetlennek tűnik ások tüntetés, a verbális, és időnként tettlegességig is fajuló agresszió, mely minden tavasszal és ősszel megjelenik, hol 1848-cal, hol 1956-tal vonnak valami teljesen irreális párhuzamot. Első pillanatra még viccesnek tűnik, ahogy ünneplőbe öltözött komoly emberek kokárdával díszítve küldik egymást és egymás felmenőit melegebb égtájakra olyan ordenáré primitív szinten, hogy azt a legdurvább futballhuligánok is megirigyelhetnék. Am ha belegondolunk, mekkora frusztráció van ezekben az emberekben, hogy képesek egymásnak esni a kamerák kereszttüzében, nagyon elszomorodhatunk. Az ünneplés már régen nem 1848-ról szól. A forradalom emlegetése csak kulissza, rosszabb esetben pedig értelmetlen közvetlen párhuzamok, hülye összehasonlítások alapja. Lásd: permanens forradalom, folyamatosan lerázandó rabiga, Kossuth népét demokráciából ne oktassák ki stb. Orbán Viktor és szövegírói egyébként ennek igazi mesterei. Ám az 1848 valódi üzeneteit szinte senki sem akaija megérteni, főleg nem március 15-én. Ezzel párhuzamosan érdemes figyelni azt, hogy mondjuk Szlovákiában mennyire más a társadalom hozzáállása saját nemzeti ünnepeihez. Senkinek sem jut eszébe utcai tömegrendezvényeket, felvonulós tüntetéseket szervezni egyetlen ünnep idejére sem. A kivételt csupán a neonácik jelentik, akik március 14-én vonulgatnak, de ez mára komolyan egy marginális csoporttá szűkült, és az elmúlt években talán már csak azért foglalkozik velük a sajtó, mert folyamatosan ellentüntetés is társul felvonulásukhoz. Ezen kívül csak a miniszterelnök tud tömegeket megmozgatni nőnapra, de ez inkább esztrádműsor nyugdíjasoknak. Nem tudom pontosan megmondani, hogy esetleg Pozsonyban mennyi ember gyűlne össze egy hasonló nemzeti rendezvényre, de kétlem, hogy különösebb érdeklődésre tehetne szert. Ez persze nem pozitív tény, csak egy tény, amit érdemes végiggondolni. Ha már nem tud közösen ünnepelni a nemzet, legalább nem tesznek úgy, hogy tudnak. Amikor pedig az aktuális hatalom a határon túlra is exportálja ezt a megosztó politizálást, annak már igazán semmi értelme. Aktuálpolitikai üzeneteket, sőt útmutatásokat burkoltan és kevésbé burkoltan előadni március 15-én rettenetesen álságos. Legfeljebb azt érik el, hogy egy üyen ünnepségre az eddiginél is kevesebben mennek majd el. FIGYELŐ Máris bukás a Nemzeti Hírtévé 18 923. Ez volt a Nemzeti Hírtévé (korábban: ml) első napjának átlagos nézőszáma a 18 és 49 év közötti kategóriában, a kereskedelmi tévékben célcsoportként emlegetett körben. A Nemzeti Főadóból permanens hírszolgá- latást gründoló MTVA a teljes lakosság körében elért eredményt sem teheti ki az ablakba, az átlag 108 362 fős nézettség mindenképpen nagyon alacsony. A Nemzeti Hírtévé különösen rosszul áll a fiatalokért folytatott versenyben, az este 7 és 11 között mért főműsoridőben 1,1%-os volt a közönségarányuk, ami kb. 12 000 nézőt feltételez félórás átlagot számolva, ami vérszegény teljesítmény a nagyjából 1,1 milliárd forintos befektetéshez képest. Ijesztő, hogy a reggeli, biztatónak is nevezhető, 5,1%-os indulás után, és ahhoz képest, hogy szinten minden online sajtótermék velük foglalkozott, a nézők még csak röhögni sem nagyon kapcsoltak oda a műsorfolyamra, 11 és 11:30 között volt egy 6,6%-os félórájuk (de akkor az m2, a gyerekcsatorna is kb. ennyit hozott), a többi néma csönd. Az igazi mélypont 18 óra előtt következett be: a Nielsen Expressz mérése szerint 17:45-kor az ml nézettsége a 18 és 49 év közötti korosztályban konkrétan 0,0 százalékvolt. Az állami hírcsatorna esti műsorait 17 és 22 óra között az összes tévé-előfizető 1,2-1,3%-a nézte. Ez a kiemelt célcsoportnak számító 18—49 éves korosztálynál még gyengébben alakult: mindössze 0,3-0,5% volt kíváncsi az ml-re. (Index, ú)
