Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-07 / 55. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁRCIUS 7. ___________________________________________________________Szombati vendég 9 Jakab Róbert: „A nagymamával csak magyarul beszélünk, a szüleimmel viszont keverjük a két nyelvet. Nem engedem, hogy kopjon a nyelvtudásom..." Kanada után Amerikába is eljutott a Stukker Főiskolai vizsgadarabként 1998-ban mutatták be Pozsonyban Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című komédiáját, amely azóta is töretlen közönségsiker Szlová- kia-szerte. A hazai körök mellett azonban külföldön is szép köröket fut a Peter Mankovecký rendezésében született előadás. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szereplői időközben az ország vezető színészei lettek. Ötük közül az egyiket a Nemzeti foglalkoztatja, négyen pedig az Astorka Színház tagjai. A Stukker mindannyiuknak a szívügye, ez az egyetíen darab, amely főiskolás koruk óta ösz- szeköti őket. Európa több pontján játszották már, de elvitték Ausztráliába és Kanadába is, pár héttel ezelőtt pedig az Egyesült Államokban vendégszerepeitek vele, a floridai Sarasotában. Ott öltötték magukra kétszáznyolc- vankettedszer társadalmunk és történelmünk egy-egy prototípusának (az értelmiségi, az alvilági, a vidéki, a méltóságos és a köpönyegforgató) jelmezét. A hatalom mindenkori kiszolgálóiról és kiszolgáltatottjairól szóló, tételekben megfogalmazott példabeszédben. Jakab Róbert Kisst, az entellek- tüelt formálja meg. Harmadévesek voltak a színművészeti főiskolán, amikor egyik osztálytársuk, Juraj Kemka beállított a darabbal. Ő látta egy vidéki társulatnál, s kikérte a példányt, mert annyira tetszett neki Görgey műve. Az ő öüete volt, hogy vizsgaelőadásként önök is eljátsszák. Mit éreztek meg első olvasásra a darabból? Mindenkinek tetszett, de egyikünk sem gondolta volna, hogy ebből hosszú évekre szóló sikersorozat lehet. Remek darab, remek szerepekkel. Juraj Kemka azonnal ki is sajátította magának K. Müllert. Kerek perec közölte velünk, hogy ő ezt a figurát akarja játszani. Peter Mankovecký pedig, aki tanársegéd volt az osztályunkban, igyekezett típus szerint kiosztani a többi szerepet. Vlado Kobielský lett a Méltóságos, Marián Miezga Cuki, az alvilági, Lukáš Latinák Márton, a vidéki, nekem meg maradt Kiss. Bár kinézetre egyáltalán nem vagyok entellektüel. Ráadásul elég hálátlan a szerep, hiszen a többitől eltérően nem ad lehetőséget látványos megoldásokra. Kiss sokáig meg sem szólal, ül a széken, és lyukat néz a padlóba. Sokat töprengtem a próbák során, hogy mit fogok csinálni. Mindenki sürög-forog körülöttem, mondja a magáét, és én? Csak hallgatok és gondolkozom? Nagyon nehéz szerep. Óriási kihívás. A színész ugyanis nem attól jó, hogy sok szövege van. Csak míg a többiek talpa alatt majdnem lángra kap a színpad, addig Kiss befele ég. Szinte látni az arcán, ahogy a fogaskerekek forognak a fejében. Kiss nem egy robbanékony alkat. Ritkán szólal meg, de akkor fontosat, lényegeset mond. A végén pedig mindenkit kinyírna. Megfordult már a fejében valamelyiküknek, hogy egyszer jó lenne szerepet cserélni? Nem hiszem, hogy tévedek, amikor azt mondom: ez egyikünknek sem jutott még az eszébe. Ha adódna ez a lehetőség, én K. Müllert választanám, mert rafinált alak, aki ellentétben velem, vagyis az értelmiségi figurával, soha, semmilyen társadalmi rendszerben nem veszik el. Sok olyan embert ismerek, mint K. Müller. Volna kikből ösz- szegyúmi a figurát. Tizenhatodik éve hallgatják egymás szövegét a színpadon, lehet, hogy már tudják is betéve az egészet. Ezt így még sosem próbáltuk elmondani, de ha becsukom a szemem, hallom a többiek szövegét. Erősen látok is magam előtt mindenkit, tizenhat év alatt valóban belénk ivódott az egész előadás, de skizofrén helyzet lenne átlépni egy másik szerepbe. Sokaktól halljuk az előadás után, hogy ennyi szöveget milyen nehéz lehetett megtanulni, pedig nem ez a lényeg. A szöveg már a fejünkben van. Az lenne a fura, hogy miközben K. Müllert játszanám, magamat lát- nám-hallanám a kollégámban, miközben Kissként mozogna a színen. Egymás kópiái lennénk, mivel nem tudnánk elszakadni attól, amit a másik már megformált, létrehozott. Két hónapig próbáltuk a darabot, tizenhat éve játsszuk, zsigerileg vagyunk benne a szerepünkben, és akkor készen vegyük át egymástól? Mi lenne a tét? Hogy képesek vagyunk-e milliméter pontossággal ugyanazt nyújtani, mint a másik? Nem, ennek semmi értelme nem lenne. Ráadásul olyan erős alapokon áll az előadás, hogy nem lenne könnyű elrugaszkodniuk. Hála Peter Mankoveckýnak, aki csodálatos érzékkel nyúlt a darabhoz. Mondta is Görgey Gábor, amikor a kétszázadik előadásunkat látta, hogy sok helyütt futott a darab a vüágban, mert több nyelvre lefordították, de a miénk úgy működik, mint a svájci óra. Csak azt sajnálta, hogy még mindig aktuális a műve. Ha külföldön játsszák a darabot, nyilván érzik, hogy az előadás bizonyos pontjain másképpen reagál a közönség, mint itthon. A társadalmi berendezkedés, a kulturális hagyományok, a nemzeti sajátosságok befolyásolják a reakciókat. Sarasotában mindenesetre szóltak, hogy egy kicsit lassabban beszéljünk, mint itthon, hiszen azok, akik már hosszú évek óta ott és a környéken élnek, más viszonyban vannak a nyelvvel. A közönség ugyanis szlovák és cseh nézőkből tevődött össze. Több mint kétszázan voltak. Annyian, mint egy este az Astorkában. Főleg Lukásnak kellett erősebben ügyelnie arra, hogy jól artikuláljon, hiszen ő a vidékit játssza, aki tájszólással beszél. De elmondhatom: nagyon nagy sikerünk volt. 2013-ban Kanadába, Ottawába vittük el az előadást, ott kaptuk a floridai meghívást. Csak a jelmezünket kellett magunkkal vinni, a díszletet, ami négy székből és egy konyhakre- dencből áll, ott helyben összeállították. Bécsből repültünk Chicagóba, majd Tampába, onnan pedig egy hatalmas, tizennyolc személyes kocsival vittek tovább bennünket. Körülbelül másfél órát, száz kilométert utaztunk autóval. Színházban vagy művelődési házban volt az előadás? Templomban. Amerikában nagyon sok templom van, de nem az a klasszikus, hanem olyan bakelitelemekből épített ház, hogy ha jön a tornádó, inkább kapja fel és vigye, csak ne dőljön rá a hívőkre. Nemsokára két éve, hogy Peter Mankovecký véget vetett az életének. Ha Pozsonyban nem is emlegetik őt minden előadás után, külföldre, gondolom, lélekben magukkal viszik. Természetes, hogy velünk van. Amíg játsszuk az előadást, velünk is lesz mindig. Én még most sem törődtem bele, hogy már nincs köztünk. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy elment. Nehéz ezt feldolgozni. Gyakran volt olyan megjegyzése, hogy elege van már ebből az egészből, de egyikünk sem hitte, hogy ő ezt komolyan gondolja. Ha segíteni kell valakinek, én boldogan segítek, de egy ilyen kijelentés után zavarban vagyok. Nem tudok mit tenni. Furcsa helyzet lehet felújító próbát vagy akár csak egy megbeszélést tartani nélküle. Minden előadás után elmondjuk, ha valami észrevételünk van bármelyikünkkel kapcsolatban. Állandóan Mankyt emlegetjük. „Emlékszel, mit mondott? Hogy ezt csak így és így lehet!” Figyelünk egymásra. Minden alkalommal a lehető legpontosabban akarjuk előadni a darabot, úgy, ahogy az Manky fejében megszületett. Addig tartjuk műsoron, amíg mind az öten ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az energiával tudjuk játszani, mint a bemutató idején. Lehet, hogy ezzel az előadással fogunk megöregedni. Görgey Gábor is megjegyezte, amikor a magyar kultúra napján a Pesti Színházban vendégszerepeltünk, hogy egyedül csak tőlünk függ, mikor hagyjuk abba, mert még hatvanévesen is játszhatjuk a darabot. Ilyen fiatal színészekkel állítólag még sosem mutatták be, mint nálunk, és mi egyetlen évadot sem hagytunk ki. Úgy kezeljük az előadást, mint valami ékkövet. Valóban. Mintha minden este színes vattából csomagolnák ki, és kesztyűs kézzel nyúlnának hozzá. Ez Manky gyereke és a miénk. Tessék! Hat apja van a gyereknek. A referendum kettőt sem engedett meg, mi hatan vagyunk. Hat férfi és egy gyerek. Baleset érte már valamelyiküket a színpadon? Komolyabb balesetet szerencsére egyikünk sem szenvedett. Egyszer a homlokomnak repült a stukker, amikor Lukáš elhajította, azóta rajtam az előadás „márkajegye”. Felszakadt a bőröm, vérző homlokkal játszottam végig az előadást. Katonai szolgálatunkat teljesítettük abban az évben, valahol vidéken ment az előadás, mert még az alatt az egy év alatt is játszottuk. Úgy nézhettem ki a színpadon, mint Tarantino színésze, vagy egy meglőtt maffiózó a Keresztapából. Előadás után vittek kórházba, az orvos nem tudta, hogy színész vagyok, azt hitte, összefejeltem valakivel. Két öltéssel varrta össze a sebet. Előfordult, hogy ötük közül az egyiküknél elakadt a lemez? Hogy elfelejti valamelyikünk a szöveget? Igen, volt rá példa. A leggyakrabban Vladóval esett meg. Szerepe szerint azonban szenilis méltóságos urat játszik, ezért senkinek sem tűnhet fel, ha elakad. Csak mi vesszük észre nála. Ez is a rendező éleslátását bizonyítja. Jól osztotta ki a szerepeket. Vlado is a neki leginkább testhezálló figurát kapta. Most már mind az öten a negyven felé közeledünk, de az lesz majd érdekes, ha betölt- jük az ötvenet. A szerző ugyanis ötven körüli színészeknek írta a szerepeket. Vlado Kobielskyval ez az egyetlen közös előadásuk. Főiskolás koruk óta a Stukker tartja össze önöket. Hogyan élik meg a közös estéket? Minden este ünnep számunkra, amikor a Stukkert játsszuk. Különleges előadásként kezeljük mindannyian. Van az előadásnak olyan pontja, amelyet még mindig megoldatlannak érez? Részemről? A vége. Kiss kiborulása, amikor mindenkivel végezni akar. Azon még mindig tudok csiszolni. Ott úgy érzem, mintha egy óriási tükör előtt állnék, amely nem azt mutatja, amit látni akarok, legfeljebb apró részleteiben. Teljességében semmiképp. A zárómonológgal újra és újra meg kell birkóznom. Az nagyon nehéz. Ha valaki nem érzi formában magát aznap este, netán beteg, figyelmezteti a többieket? Kér segítséget? Nekem a derékfájásom újul ki időnként. Olyankor szólok, hogy figyeljenek rám, ha nem tudok felugrani a magasból lelógó kulcsért, ha nem érem el, hiába nyújtózom, akkor vegye le valaki más. Van még olyan előadás, amelyben ugyanolyan jól érzi magát, mint a Stukkerben? Igaz, hogy vasárnap csak egyszer van egy héten, de én a többi napon is szeretem jól érezni magam. Tehát igen. Á Szent- ivánéji álomtól A félkegyelműig minden előadásban örömmel veszek részt az Astorkában. A Teatro Tatróban pedig a Mester és Margaritát játsszuk. Ott Hontalan Iván vagyok, ami külön élvezet. A Panelházi történetekbe visszatér még a képernyőn? Vagy Karol Mázikot végérvényesen kiírták a sorozatból? Semmi ilyet nem közöltek velem. Teljesen nyitott a történet. Bármikor megjelenhetek. Divatos kifejezéssel élve: nem százas ez a Karol. Valami nincs rendben nála. Ezt nevezik hálás szerepnek. Benzinkúton fizettem nemrég. Felismert a pénztáros. Azt mondja: ,A legjobbkor jöttél! Épp rólad beszéltünk az előbb.” És hátraszól a kollégájának: „Miro, gyere, itt van! Nézd csak meg, nem is gyagyás! Látod, igazam volt!” Szülei Nyitragerencséren élnek, nagymamája Csifárról költözött be hozzájuk. Gondolom, dagad a mellük a büszkeségtől, amikor a tévében látják. Még akkor is, ha egy olyan hóhányót játszik, mint Karol Mázik. Igen, büszkék rám. De a nagymamám akkor ül csak a képernyő elé, ha szól neki az anyukám, hogy: „Most van a Robi!” A nagymamával egyébként csak magyarul beszélünk, a szüleimmel viszont keveijük a két nyelvet. Fele magyar, fele tót, kúpila som malacot. Mivel szlovák iskolába jártam, Gubík Ágitól és Nádasdi Pétertől a színművészeim nagyon sokat tanultam magyarul. Nem engedem, hogy kopjon a nyelvtudásom. A szókincsemre és a kiejtésemre is nagyon vigyázok. Hogyan fogadná, ha magyar filmbe hívnák? Kitörő örömmel. Magyarul még sosem játszottam. Szívesen próbára tenném magam. Balról jobbra: Jakab Róbert, Lukáš Latinák, Juraj Kemka, Görgey Gábor, Vlado Kobielsky, Marián Miezga és Vlado Čierny, az Astorka igazgatója
