Új Szó, 2015. március (68. évfolyam, 50-75. szám)
2015-03-06 / 54. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. MÁRCIUS 6. Nagyítás 9 „Összetett, bonyolult karakterek megformálására kaptam lehetőséget; de a szerep nem változtatja meg az ember jellemét, s nem is hat rá vissza" Vágyódni kell új kihívásokra? (Somogyi Tibor felvétele) Mesterkéletlen, készséges és őszinte. A kemény munka híve. Ő nem mondja, én viszont régen figyelem pályafutását: mindig az ember lelkének eldöntetlen kérdései foglalkoztatják; bár a színpadon kitűnő nevettető is. Decemberben volt 50 éves. Mokos Attila, a Komáromi Jókai Színház művésze. MIKLÓST PÉTER Rosszulesett, hogy a tavalyi kerek születésnapod kapcsán sem a színházad, sem a hazai magyar sajtó nem versengett az odafigyelésben? Nem is vártam valami egetverő örömködést. Lényegében magam sem foglalkozom az életkorral. Igaz, egy ötvenesnél az ember azért akaratlanul is körbenéz, hogy hol tart, jól kihasználta-e az eddig rá kiszabott időt. És a te egyenleged? Átmenetekben telt az életem. Magamban így sok mindenhez tudok dolgokat kötni. Színházi időszakból is többfélét tapasztaltam. A nyolcvanas évek derekától a korábbi Magyar Területi Színház Thália Színpadán még a régi kassai színházi korszak végét is elcsíptem. Komáromban pedig a mečiari éra színházakat sújtó komiszságának voltam megbízott igazgatóként részese. És azóta is - bármennyire megváltozott körülöttünk a világ, a társadalom - szerencsére sok szerepet bíztak rám a rendezők. Zselízi gimnazistaként meg voltál róla győződve, hogy életcélod csakis a színészet lehet, és semmi más? Kitérőket tettem, amíg pályára kerültem. Diákkoromban szavaltam, érdekelt a nyilvános szereplés, a MATESZ minden előadását megnéztem a zselízi kultúrházban, sokáig mégsem sejtettem, hogy ez a pálya az én igazi világom. így kerültem Zsolnára, a Közlekedéstudományi Főiskolára, de hamarosan rájöttem, hogy valójában nem túl sok közöm van a gépészethez. Amikor aztán egy újsághirdetésben észrevettem, hogy színészfelvételt hirdet a kassai Thália, egy hirtelen döntéssel ott lettem segédszínész. Ugorva időben, mennyire vagy önkritikus magaddal? Igyekszem az lenni. Hogy mennyire sikerül, azt nem tudom. Érdekelne, hogy önmagadat utólag értékelve ma már tudod-e: miért csak negyed- szerre vettek fel Pozsonyban az akkori Színművészeti Főiskolára? Jó kérdés. Rögtön az első körből háromszor valóban kiszórtak, ami rettenetesen bosszantott. Évről évre az hajtott, hogy nem adom föl, amíg el nem jutok a felvételi harmadik vizsgaköréig, ahol már párbeszédekben és szituációkat teremtve kell talpon maradni. Ha ott mondják valakiről, hogy nem oda való, akkor tényleg okosabb, ha az életének más irányt keres. Amikor viszont 1989-ben végre bekerültem a főiskolára, az egyik tanárnő rákérdezett: hol voltam mindaddig?! Lovagiatla- nul és kissé ironikusan azt feleltem: nem én tehetek róla, hogy eddig nem vett észre, pedig mindig ott ült a felvéte- liztetők között... Kilencvenhárom óta vagy a Komáromi Jókai Színház tagja. Nagy szerepeket kaptál, és hamar eldőlt, hogy Figaro vagy, nem Othello, II. József vagy, nem Kossuth, III. Richárd vagy, nem Bánk Bán. Rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy elért ez a három szerep is. Izgalmas és bonyolult, számomra jól játszható figurák. És talán én is egy kicsit komplikált ember vagyok. Néha önmagamat hozom zavarba, ha a saját énem és a társulat zárt közössége közötti egyensúlyt keresem. Ilyenkor, hogy kibéküljek önmagámmal, több szempontból vizsgálódva kell az összetett helyzetből számomra hiteles kiutat keresnem. Voltál Vladimír a Godot-ra várva című darabban, Bakter az Indul a bakterházban, Boguslawski Az imposztor- ban, Dom a Sirályban, Salieri az Amadeusban, Ligurio a Mandragorában, Müller az Egy lócsiszár virágvasámap- jában, Férfi a Prahban - és ez csak pár a további emlékezetes szerepeid közül. Lehetnél fölöttébb magabiztos! Lehetnék. De így ez még sohasem vetődött föl bennem. Persze, örülök, hogy számos más kitűnő szerep mellett ezeket a színpadi figurákat is eljátszhattam. Ritkán pillantga- tok hátrafelé, inkább az érdekel, hogy mi van, mi lehet még előttem. Nem is akarsz, vagy nem tudsz magabiztos lenni? Jellemzően bizonytalankodó vagyok. Ez a mai kor roppant hektikus, a napi történések egyre irritálóbbak, kevés a biztos támpont, tervezgetni is csak módjával lehet. Alapvetően minden új szerep, minden új feladat felér egy újrakezdéssel. Ezért inkább a keresés latolgatása él bennem. Hogy színészként elsősorban önmagam elvárásainak tudjak megfelelni; hogy hiteles legyen, amit a színpadon mutatok magamból. Folyvást azt keresem, ami a figuraépítés közben talán kimaradt belőlem, amitől még teljesebb lehetne a kép. Egyszerűen vívódó alkat vagyok, aki ritkán elégedett igazán önmagával. Ezért nem a magabiztos emberek öntudata dübörög bennem, sokkal inkább a színészMokos Attila mesterség iránti hit és az új kihívások iránti vágyódás tartja bennem a lelket. Melyek voltak pályafutásod fontos fordulópontjai? Kezdetben a Thália Színpad. Lengyel Ferenc művészeti vezetőnek köszönhetően családias, nyitott, segítőkész volt a légkör, és a fiatalok is tekintélyes szerepeket kaptak. Azután a főiskola. Úgy, ahogy volt. Próbálkozásainkhoz szabadságot és teret kaptunk, ami a kreativitást is fölszabadította bennem. A főiskola után kerültem Komáromba, ahol kissé nehezebben találtam föl magam. Mire megleltem itt a helyem, hirtelen elkapott a másutt való megmérettetés vágya. Kis híján át is szerződtem Győrbe, de az akkori igazgató, Holocsy István váradan halála a Jókai Színházban krízishelyzetet teremtett, az én életembe pedig fordulatot hozott. A felejthetetlen Németh Ica szembesített azzal a felelősséggel, hogy korábbi művészed vezetőként nem hagyhatom faképnél a társulatot, hiszen a mečiari önkény időszakában a színház életben tartása volt a tét. Ez erős összetartással, gerincességgel sikerült, én személyesen pedig megtanultam a krízishelyzetekkel is szembenézni. Amióta végül is föláll(hat)- tál a színidirektor székéből, jóval több a színészi szabadságod. Mi a helyzet, az utóbbi bő másfél évtizedben élni tudtál az eséllyel? Előadásaink rendezőinek köszönhetően nemcsak számtalan szerepet kaptam, hanem annak lehetőségét is, hogy színészként művészileg feszegetni próbáljam a határaimat. Vagy éppen Nyitrán egy Ibsen- drámában vendégszerepeltem, amikor ott megtalált magának a film. És ezzel az életemnek egy további lényeges szakasza is elindult. Ebben a színpadi sokoldalúságban és a filmkamera előtti kiteljesedésben sok mindent kellett feláldoznod a pályáért? A magánéletben és minden másban? A magánélet bizony többnyire megsínyli az ilyen egyszer rögtönzős, másszor pör- gős életmódot. Nem garanciája az eszményi családképnek. Ebből a szempontból néha aztán megbillentek a dolgok, ezért ha őszintének kell lennem, ebben a tekintetben nekem is vannak hiányérzeteim, meg hát bennem is maradtak tüskék. Pályafutásod eddigi három évtizede alatt hol volt, illetve hol van több szükséged a megérzéseidre: a magánéletben vagy a színpadon? Általában a szakmában. Mert a magánéletben jobbára ösztönös vagyok. Jól sejtem, hogy két véglet - a boldogság vagy a szomorúság hordozza igazi lényed? Látod, ezen gondolkodnom kell. De ha a kívülállónak így tűnik, akkor valószínűleg van igazságalapja az észrevételednek. A magánéletben olykorolykor zsákutcába futok. A színházépületen kívülre is kiviszed a színpadi figuráidat? Néha. Esetenként rajtakapom magam, hogy az utcán vagy az üzletben mormolom a szöveget, meg hadonászok közben. Az emberek ugyan megbámulnak, a szemükben azonban ott a megértés: amúgy rendben van a pasi, csak most gyakorol éppen... Lépjünk még vissza a közelmúltba! Annak idején az akkor még létező szocializmusból is megéltél egy darabot - eleget ahhoz, hogy figurakeresés meg szerepformálás közben fiatalságodnak ez az időköze szintén elő-előbukkanjon. Értelemszerűen az is jelen van életem átmeneteiben. Gyakori helyzetkeresésem, önmagam igaza és ezzel színpadi figuráim igaza meglelésé- nek dilemmái talán erre is visszavezethetők. Mert aki ma húsz-huszonöt éves vagy még fiatalabb, annak eszébe sem jut, hogy annak idején a mi korosztályunk például Márai- ról csupán elvétve hallott, ahelyett, hogy belőle írattak volna velünk kötelező olvasmányként dolgozatot, esetleg érettségi írásbelit. Hogy bizonyos szamizdatokhoz csak rejtve jutottunk, vagy Orwellt olvasni a vonaton kalandos dolog volt, mert az ember úgy érezte, figyelik. Annak idején ezért bennem is kifejlődött a dafke a hatalommal, a mindenkori hatalommal szemben. Egyfajta kritikus tartózkodás. Mert a mai szabad és demokratikus világban is találkozni a korábbi rezsimből ismert sablonhelyzetekkel. Egy hatalom az mindig hatalom, ahogy kiszolgáltatottak is mindig voltak, és mindenütt vannak privilegizáltak, ahogy szegények is. Ezért lenne jó egy kiegyensúlyozottabb, őszintébb, igazságosabb világ, ahol az embernek kételyek nélkül meglehetne a saját méltósága. Ebben a tekintetben a színház számára küldetés, hogy a társadalmat tükrözze. Észrevegye annak feszültségeit és reagáljon rá. Hogy felvesse: többnyire a politikusok is szerepet játszanak, eközben veszélyes színészek?! A színház dolga felmutatni a gogoli görbe tükröt. Mert az előző rezsim még a mai hétköznapokba is beleégette a lenyomatát. Manapság is fontos hát, hogy a színház „üzenni” tudjon a színpadáról, és gondolatvilágában „cinkosává” avassa közönségét. Még ha mostanában - szemben a ’89 előtti rendszerrel - nincsenek is társadalmi-közéleti titkok, mint ahogy sajnos híján vagyunk az embertársi tiszteletnek. Az utóbbi esztendőkben gyakran fölfedezett magának a film. A kamera előtt, ellentétben a színpaddal, hogyan lehet eljutni a szerep mélyebb gondolatáig? Érzékenység kell hozzá? A kamera előtt duplán a fejben dől el minden. Ä színésznek kevesebb eszköze van, viszont még őszintébben, emberileg hitelesebben kell megnyitnia a lelkét. A kamera kíméletlen, és azonnal észreveszi a hiteltelen játékot. A színpadi eszközökkel szemben ott a jóval kevesebb is sok. Talán szerencsém volt, hogy eddigi filmjeim mindegyikében türelmes rendezőkkel és segítőkész színészkollégákkal dolgozhattam, akik eleinte megértőén rávezettek annak felismerésére, hogy nem én vagyok a kameráért, hanem a lelkembe-vesémbe látó kamera énmiattam. A nagy sikerű A lélek nyugalma című szlovák film, illetve az ott általad játszott Tóno figurája kitűnő bizonyítéka ennek a színészi munkának. Eszerint a színészet lényege - filmvásznon vagy színpadon -, hogy az ember képes-e egyik percről a másikra az idegrendszerét olyan állapotba hozni, amit a pillanatnyi szituáció igényel? Számomra csak egy kulcs van: a már-már cáfolhatatlan hitelesség. A szinte megdönthetetlen őszinteség. Azt pedig azzal lehet elérni, ha a színész szituációról szituációra testi- leg-lelkileg önmagát adja. Az emócióit. És hogy valóban tud- e mindent a saját filmbeli vagy színpadi figurájáról. Ha szétnézel, mit gondolsz a jövődről? Hogy ha most megy is minden szépen, simán, aztán se jöjjön valami törés. És szeretném kipróbálni a rendezést. Egy olyan színművel, amelyben a főszereplő irgalmatlanul nehéz, néha kegyetlen helyzetekbe kerül. Hogy önmagamat is kifejezzem, kimondjam ezzel. Mert a gondolatok, akár a halak, mélyen úsznak. PÁLYAKÉP MOKOS ATTILA. 1964. december 13-án született Zselízen. Segédszínészként 1984-ben lett a Thália Színház tagja Kassán, oklevelet 1993-ban a pozsonyi Színművészeti Főiskolán szerzett. Azóta a Komáromi Jókai Színház jeles színművésze. Szakmai elismerései: két alkalommal a Szlovák Filmszövetség Igric díja (2010, 2014); ugyanezekben az években a Szlovák Fümakadémia díjai. Ferenczy Anna-díj (hat alkalommal) . 2014-ben életműdíj a kisvárdai fesztiválon.
