Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-14 / 37. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. FEBRUÁR 14. Szentandrássy István: „Most már öreg vagyok, lebetegedtem. Jó lenne még élni a családom, a gyerekek miatt is, mert ragaszkodunk egymáshoz..." Tisztességet és becsületet adott a nevének Két művészeti irányzat szépsége egyesül Szentandrássy István festményein: a reneszánszé és a mágikus realizmusé. Onnan jött, abból a közegből, amelyből Choli Daróczi József költő és műfordító, Lakatos Menyhért író, Kovács József költő és Péli Tamás festőművész. SZABÓ G. LÁSZLÓ A cigány kultúra kincsestárából mentettek valamennyien. Szentandrássy István képein nemcsak a drámaian ábrázolt sorsok, hanem az emberi szépség is katartikus erejű. Erős érzelmi töltettel, szuggesztivitással és varázzsal átitatott vásznak kerülnek ki a keze alól, amelyeken a cigányság tradícióit mutatja meg, viszi tovább, teremti újjá. Az élet minden terhét magukon viselő, szépséges Madonnái, szilaj, markáns arcvonású férfialakjai lenyűgöző hitelességgel jelenítik meg azt a világot, ahonnan ő maga is jött, s amelyet Bécstől New Yorkig, Prágától Londonig, Münchentől Pekingig több helyen is közel hozott a roma kultúrára fogékony tömegeknek. Számos kitüntetése közül a legfontosabb: a 2012-ben kapott Kossuth-díj. Szentandrássy Istvánt ma a legjelesebb magyar roma festőművészként jegyzi a szakma. Tizennyolc éves múlt, amikor 500 forinttal a zsebében kilépett egy vidéki nevelőintézet kapuján, és Budapest felé vette az irányt. Akkor lettem nagykorú, az intézet megvált tőlem. Ma már családotthonok vannak, nem intézetek. A szlovákok sokkal okosabb reformerek voltak ezen a téren. Náluk már a kilencvenes években is voltak családotthonok, amit jónak is tartok, meg nem is. A jól működő intézet ugyanis - jó! Az árvaság önmagában is szegregáció. Jobb a közösséghez való viszony. Én elég jól tudtam vele bánni. Viszont mindent, amit a barátságról és a testvériségről megtudtam, azt az intézetben tanultam meg. Csecsemőkorom óta ott éltem. Anyámmal halála előtt találkoztam. Le is zártam már ezt a témát, nem fontos. Megbocsátottam neki, hogy nem lehetett az édesanyám. Az árvaság misztériuma ott kezdődik, amikor az ember egyfajta fényes várakozással tekint előre az életébe. A legdrámaibb nem az, amikor rájön, hogy nem egyedül van ebben a történetben, hanem hogy vannak nála sokkal gyengébb szívű és gyengébb értelmű emberek is, akik ebbe beleroppannak. Pszichopedagógiai kérdés ez, ami nem az én szakterületem. Legyünk is túl rajta. Tizennyolc éves koráig tehát szolidan élt az intézetben. Nagyon magamnak való kissrác voltam megfelelő huncutsággal. Három dolgot már gyerekként is tudtam. Soha nem kívántam el a másét, ez a legfontosabb, soha nem bántottam meg az időseket, mindig tisztelettel néztem fel rájuk, és imádtam olvasni. Ebben különböztem a kortársaimtól. Magyarul: kilógott a sorból. Az olvasással igen. Első osztályos koromban már folyékonyan olvastam. „Folyékonyan” festeni mikor kezdett el? A mai napig nem tudok folyékonyan festeni. Eleinte nem is akartam festeni. Az olvasásnak köszönhetően írással kezdtem. Igazából becsületes, jó mesterember szerettem volna lenni. Zöldségtermesztő kertészként végeztem, és ezt nagyon szerettem. Volt bennem viszont egy rendkívül fontos dolog, ami azóta sem romlott meg: a kíváncsiság. Az pedig bátorrá teszi az embert. Vagy elvakulttá. Én bátor vagyok. Elég sok és elég kegyetlen történeteket túléltem mindenféle nagyobb bántódás nélkül. Az elszánt, bátor ember fontos ismérve, hogy nem hordoz magában sérüléseket, mert azokat is - a lehető legokosabban - tapasztalatként használja fel. Ehhez olyan emberek ismeretségét és mesteri tanítását kaptam, mint Péli Tamás, Choli Daróczi és Kovács Jóska, Orsós Jakab. Egyetemista fiataloknak adtam elő a múltkor, és azzal kezdtem a mondókámat, hogy egyetlen barátoméval sem cserélném el a gyerekkoromat, még akkor sem, ha szülők közt nőtt fel. Nem kérem, mert olyan súlyos és mély sérüléseket látok rajtuk, amit én hála a jóistennek kikerülhettem. Egyetlenegy dolgot nem tud az ember gyerekként. Hogy miért árvult el? Ötvenhétben születtem, amikor Rákosinak volt egy rafinált védekezési technikája a cigánykérdéssel szemben. Azt mondta, ő ezzel nem foglalkozik, és beindította az államosítsuk a cigány gyerekeket mozgalmat. Bizonyára Csehszlovákiában is voltak akkoriban hasonló kezdeményezések a cigányprobléma lezárásának eltussolására. Az egyik lehetőség a sterilizálás volt, a másik az állami otthonokba való beadás. Valószínűleg édesanyámék is ebbe a csapdába estek bele. Hogy mi ennek a drámája, emberi története, azt majd anyám biztosan elmeséli, ha ott fent találkozom vele. A földi életében nem tudta elmesélni, hiszen amikor találkoztam vele, egyetlenegyszer, akkor már agyvérzés után, elég rossz állapotban volt. Élete egyik döntő pillanata lehetett, amikor megismerkedett Péli Tamással, az első magyar hivatásos cigány festőművésszel. Ez milyen körülmények között zajlott? Az első cigány nyelvű olvasótáborban, Csapiban, 1979-ben, még Kádár János bácsi idején, amikor nagyon dogmatikusan tombolt a kommunista rendszer. Choli Daróczi Józsefbe valami furcsa módon nem kötöttek bele, sőt még pénzt is biztosítottak a helyszínnek, egy szovjet határ menti községben, egy gyönyörű iskolában. Én akkor nagyon szerettem a hobó életet. Egy tehetséges magyar barátomat hívták meg a táborba, egy magyar fiút, hogy különböző képzőművészeti programot csináljon. Mondta, hogy csak romák lesznek ott, én meg szívesen vele mentem. A képzőművészet akkoriban még nem igazán játszott fontos szerepet az életemben. Inkább írtam. Télen a Honvédkórházban dolgoztam, jó időben a Főkertnél, nyaranként pedig a Balatonnál élveztem a szabadságot. NDK- beli és lengyel turistákról készítettem karikatúrákat. Abból tartottam el magam. Kerek fej, krumpliorr, kis haj, mindenki ugyanazt a rajzot kapta. Elnevették a dolgot, de adtak érte 300 forintot. Azt mondják, nem voltam én akkortájt rosszképű fiú, komáltak a lányok. Most már öreg vagyok, lebetegedtem. Jó lenne még élni, sokáig élni, a családom, a gyerekek miatt is, mert hihetetlenül ragaszkodunk egymáshoz. Na és ott, a Balatonnál ismertem meg azt a bizonyos magyar fiút, aki elhívott Csapiba, ahova este tízkor meg is érkeztem egy kéthúrú gitárral a vállamon. Péli mester ott ült a tábortűznél 130 kilójával, úgy nézett ki, mint egy réti medve, nagy szakálla! és a tüzet őrizte hat vagy hét táltossal. Szégyellős fiú voltam... ... versekkel és kéthúrú gitárral. Tizennégy évesen az építőiparban dolgoztam. Elég komoly segédmunkát végeztem, ami látszott is az alkatomon. Péli Tamás felállt a tűznél, nyilván valamit megérzett bennem, mert azt mondta: „Gyere csak ide, drága fiam, most hazajöttél!” És onnantól kezdve majdnem húsz évig elválaszthatatlan mester-tanítvány kapcsolat, rendkívül nagy barátság volt köztünk. Befogadott a saját sorsközösségébe. Az akkori roma értelmiség alapjait rakta le. Ő festett, én felolvastam a verseimet. Hihetetlen szeretettel tudta megdicsérni az embert. Érdek nélküli, jó szívű művészek vették körbe. Ott rajzolhattam aztán én is a műhelyében. Mondta, hogy: „Te festőalkat vagy, legyél festő! Te lírikus ember vagy, de zseniális lírikus festő leszel.” Igaza lett. Ha nem hoz össze vele az élet, lehettem volna Cseh Tamás is, akit nagyon szerettem. Ő az én fiatalkorom. Nem voltunk olyan hú, de nagy barátok, de kedveltük egymást. Akkoriban sokfelé dolgoztam. Télre mindig olyan munkahely kellett, amely munkásszállóval is rendelkezett, hogy át tudjam vészelni a hideget. De beteg-, sőt halottszállító is voltam. Bár nagyon ritkán festek halott testeket, mindent, amit tudok az anatómiáról, onnan tudom. Meg a halott test színeit. A mély lilákat, a furcsa okkersárgákat, a sebek derített olajzöld színét. Én toltam le a baleseti osztályról a halottakat. Rémülettel tölte- ném el az olvasókat, ha most erről mesélnék. Ma már semmi pénzért nem vállalnám el ezt a munkát. Akkor minden halottól a magam módján elbúcsúztam, hogy legyen könnyű az útja, és ne hozza rám a félelmet. Mindegyiket külön megkértem. Régi olvasmányélményei között nyilván kiemelkedő helyen állnak Lorca cigányrománcai, hiszen külön képsorozatot festett a versciklus alapján. Lorca zseni volt, aki mindent tudott a cigánylélekről. Nem egy versét ma is el tudom mondani. De Nagy László is hasonlóan zseniális, mert úgy fordította le Lorcát, hogy a dgánylélek benne van. Nagyon kevesen beszélnek ma sajnos Nagy Lászlóról, valahogy megtagadták. Az én pedagógusaim mások voltak. Rendkívül tisztességesek. Lehettünk vagy százötvenen az intézetben, ők meg vagy tízen ennyi gyerekre. Hat-hét évesek voltunk, amikor a szovjetek lerohanták Csehszlovákiát. A nevelőink azt mondták, a legnagyobb gazemberség történik. Stikában kiszöktünk a lelencből, és néztük a katonákat, ahogy mentek át Horpácson, a szlovák határ mentén. Zsákszámra osztogatták a jelvényeket. A nógrádi szlovákok egyébként nem cigányoknak hívtak bennünket, hanem kohánkának. így szóltak hozzánk a szlovák öregasszonyok: „Kohánka, gyere, segítsd berakni a szenet!” Horpácson gyönyörű volt a tavasz. Húsvét- kor a szörnyű Gimnasztyorka kölni szagát a patakig érezni lehetett. Mikszáth Kálmán kúriája állt ott és az intézet. Hány évébe telt, míg megtalálta a maga festői stílusát? Péli Tamás vezetett rá az útra. De úgy, hogy soha nem mondta meg, mit és hogyan fessek. Csak nézett, hunyorította a szemét, és a legnagyobb dicsérete az volt: „Jól van, Pityu, ezt most befejezni!” Nagyon okosan tudta ezt mondani. A mérhetetlen, feltétel nélküli bizalom volt ez a részéről. Nézem az arcokat a képein: temérdek fájdalom, tomboló érzelmek, határtalan szenvedély. Szenvedélyesen szeretek élni. Még ilyen betegen is. Tizennyolc éve heti négy műveseke- zelésem van. Dolgozom. Festek. Imádom a családomat. Külön élünk, ők ott lent, vidéken, Kisújszálláson, én itt Budán, ebben a tenyérnyi bérelt lakásban, ami a műtermem. ígértek nagyobbat, várom, mi lesz. Nincs az a pénz, amiért felhoznám a gyerekeimet Pestre. Fantasztikus édesanyjuk van, akinek nagyobb a szája, mint a bécsi kapu, de akkora a szíve is. Rendkívül jó anyjuk a gyerekeknek, hihetetlenül jól gondoskodó és nagyon nagy biztonságot adó anya. Majdnem minden héten találkozunk, telefonon minden- • nap beszélünk. Tizenegy éves a fiam, kilenc a kislányom. Amit egy gyerek ajándékként tud adni a szüleinek, az bennük megvan. A fiamnak olyan a humorérzéke, hogy elájulok tőle. Ha az anyja pénzt szokott kérni tőlem, Szentemnek szólít. Már a fiam is, ha felhív, azt mondja: „Szervusz, Szentem!” Egy az egyben utánozza az anyját. A múltkor be is dőltem neki. Kérdezem, Erzsiké, te vagy? „Nem, Szentem, én vagyok, Dávid!” Nagyon okos kis srác. És Erzsiké? Cigánylány. Őrületes munkabírású szülők gyereke. Nem is láttam még üyet. Európában tanítani kellene a munkaszeretetüket. Tisztességes, becsületes emberek. Ön mennyit dolgozik naponta? Hány órát ül a vászon előtt? Penzumok vannak. Med- nyánszky rengeteget festett. Én is gyorsan festek, csak vannak nálam gyorsabbak is. Falusi muzsikusok, Medvetáncoltató, Tenyéqós, Kosárkötő, Csengőöntő, Bádogos, Fegyverkovács, Lókereskedő, Tábori zenészek - felfokozott expresszivitás, mélyről fakadó érzelmek, beszédes arcok. Ez a sorozatom tisztelgés a mesteremberek, nagyszülők és szülők előtt, akiknek köszönhetően még létezhetünk itt, ezen a földön. Az ötvenes-hatvanas évek ezt kinyírta a romáknál. Cigánytelepekre vitték őket, és rájuk kényszerítették az állam i- munkahely-váUalást. Ezzel el is vették tőlük azt, amit több száz, több ezer éve követtek. Rendkívül jó mesteremberek voltak. A reneszánsz idején ezüst- és aranyművesek, kardkovácsok. A damaszkusziak sem készítettek jobb kardokat, mint ők. De ami még fontosabb: hiába voltak fegyverkovácsok, és hiába használták őket a hadseregek, a cigányoknak eszükbe sem jutott, hogy bármilyen néppel szemben háborúzzanak. Erőszakosan soha nem közeledtek egyetlen ország felé sem. Voltak helyek, ahol megölték őket, miután átadták a tudásukat. Az ikonfestőkkel is ugyanez történt. Megölték vagy megvakították őket, levágták a kezüket a bojárok. Vezetéknevének mi a története? HogyanlettSzentandrás- sy? Az édesapját nyilván nem így hívták. Ezt kaptam az anyakönyvi kivonattal. Nem vagyok hajlandó utánanézni a tényeknek. Semmi nem változna, ha tudnám az igazat. Én már tisztességet és becsületet adtam ennek a névnek. Ez nagyon fontos. Lelőhetnek, bármit tehetnek velem, a becsületemet nem vehetik el. Hála a jóistennek, bármilyen szar most ez az ország a pillanatnyi nehéz állapotában, igazából mély sértéseket nem kaptam.
