Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-07 / 31. szám, szombat
A ferencvárosi vonattemetőben nyugszik ez a mozdony (forrás: altoman.blog.hu) A Magyar Honvédség roncstemetője Szentkirályszabadján (forrás: szellemvárosok.blog.hu) Elhagyott vidámpark New Orleansban (Johnny Joo felvétele) A budapesti harisnyagyár leltárkönyve (forrás: altoman.blog.hu) Végleg lehorgonyzóit a világháborús betonhajó (forrás: szellemvárosok.blog.hu) 2015. február 7., szombat, 9. évfolyam, 6. szám Ki korán kel, bunkerre lel (forrás: altoman.blog.hu) Huzamos oktatási szünet egy clevelandi iskolában (Johnny Joo felvétele) Elhagyott épületek vonzásában A mi tilos, az általában vonzó is. Rácsokkal, láncokkal, öklömnyi lakatokkal rozsdás vaskapuk mögé zárt, elhagyottan árválkodó gyártelepek, ürességtől ásító gabonasilók a semmi közepén; a hont immár semmitől sem védő katonai objektumok; éjszaka a költséghatékonyság okán csak egy bakterrel őrzött építkezések. Vajon mi lehet a falak, kerítések mögött? - találgatjuk. Ám vannak, akik nemcsak kérdeznek, hanem, ha tehetik, be is mennek az elhagyott épületekbe. Olykor akkor is, ha nem. Amerikában és Nyugat-Európában már komoly bázisa van a „városi felderítésnek”, az urban explorationnek, röviden: az urbexnek. E szubkultúra képviselőinek jelmondata: „Ne csinálj semmit, csak fotókat, ne hagyj ott semmit, csak a lábnyomaidat.” Az urbexesek nem azért mennek be egy elhagyott gyárépületbe, vagy másznak fel éjszaka egy építkezés toronydarujára, hogy ottfelejtett szerszámok vagy színesfém után kutassanak. Csak az adrenalinért másznak, meg hogy a közösségi médiában megmutathassák másoknak, merre jártak. Az urbexes szubkultúra Szlovákiában és Magyarországon egyelőre még csak bontogatja a szárnyait. A műfaj egyik magyarországi meghonosítója a névtelenségét az olykor illegális mászások és „értelmiségi melója” miatt őrző, az Altomán blogon publikáló Acelin. Egy másik jeles képviselője a Szellemvárosok Magyarországon blogot író, 25 éves Hajner Gyula. Míg az előbbi elsősorban fotókat és panorámaképeket ad közre nyaktörő mászásairól, az utóbbi kisfilmekben dolgozza fel kalandjait. Velük beszélgettünk magasságokról és mélységekről, kutyákról, biztonsági őrökről, szellemvárosokról. A nemzetközi kitekintés kedvéért megszólaltattuk az egyik amerikai urbexpápát, akinek kalandjait közel 31 ezren követik a Facebookon, Johnny Joot Ohióból. A 24 éves fotóriportert mindig vonzották a kalandok, az elhagyott objektumok és a talált tárgyak. Nagy kedvence volt A halott város (Silent Hill) című, 2006-os, hátborzongató thriller is. „Szeretem a csendet, azt a posztapokaliptikus érzést, amikor egyedül vagyok egy elhagyott helyen, ahol azt látom, mindennek vége. Hihetetlen érzés, amikor lehetőségünk nyílik apró, ottfelejtett darabokból dokumentálni valakinek vagy valaminek az utóéletét” - mondta az Új Szónak. Joo, ha teheti, szívesen időz 40 évnél régebben elhagyott objektumokban, amelyeket már visszahódított a természet. „Ahol évtizedek óta nem járt ember, azt visszaveszi a természet. Mindig visszaveszi, ami az övé volt” - tette hozzá. Hasonló élményekre egy közép-európai urbexes kisebb sikerrel pályázhat, nem dúskálunk negyven éve elhagyott épületekben, de néznivaló azért itt is akad. A rendszerváltás s vele az ipar, a mezőgazdaság, a védelmi berendezkedés megváltozása, amellett, hogy sokak számára sorsfordító volt, számos épületet, ilyenolyan telepet, kaszárnyát, bunkert ürített ki, s tett potenciális urbex célponttá. Persze, régóta elhagyott épületekben spacírozni nem egy életbiztosítás. „Ez nem a menőzésről szól, hanem egyfajta műélvezet. Aki nagypofájú, az pofára is fog esni. Szóval óvatosan, átgondoltan, ésszel kell csinálni. Persze én is szeretek kisétálni a peremekre, szegélyekre, felmászni mindenre, amire tudok, de mindig megfontoltan döntöm el előtte, hogy a terep és én alkalmasak vagyunk-e az együttműködésre” - mondja Acelin. O is, Gyula is került már zűrös helyzetbe hobbijának gyakorlása közben. Az urbexesnek számolni kell a kutyákkal, biztonsági őrökkel, rendőrökkel. Az őrző-védők általában toleránsak, ha kiderül, nem tolvajok tévedtek a telephelyükre. „Egyszer volt, hogy egy magyar laktanyába mentem, de úgy tudtam, hogy teljesen elhagyatott. Aztán láttam egy kutyát felém rumi, majd jött vele az őr is. Amikor meglátta, hogy nem rossz szándékkal jöttem, elbeszélgettünk, utána meg még körbe is vitt az épületek között” - emlékszik vissza Hajner Gyula egyre a sok problémás helyzet közül. Idővel, ha az ember nevet szerez magának a „szakmában”, van, hogy már nem kell triplatarkójú orkokkal viaskodnia, hanem hívják őt. „Az évek során kialakítottam egy olyan kapcsolatrendszert, amely beenged olyan helyekre is, ahova más biztosan nem fog tudni bemenni” - teszi hozzá. Megszemlélendő objektumból több is akad, mint gondolnánk. Acelin szerint „megdöbbentő, hogy mennyi hely van (és hogy az emberek mennyire nem néznek szét maguk körül). Úgy vettem észre, hogy ba nyitott szemmel járok, szinte minden háztömbben találok valamit. Gerjeszti magát a folyamat, és rendre több célpont van a listán, mint amit meg tudok látogatni.” Aki úgy gondolja, éjszakánként, dacolva a biztonsági őrökkel, szívesen mászna fel a lakhelye közelében épülő pláza legfelső szintjére, mindenképpen vegyen egy kesztyűt meg egy bakancsot. „Kesztyű nélkül sehova! - vallja Acelin. - Fontos hogy a ruhánkat, cipőnket se sajnáljuk. No meg ne legyen vietnami Az Új Szó Online-on a http://ujszo.com/ cimkek/urbex link alatt terjedelmesebb interjút olvashatnak Hajner Gyulával és Acelinnel. papucs, mert ha átdöfi egy rozsdás vasdarab, az kellemeden. És persze legyen nálunk valamilyen lámpa is. Helyszíntől és időjárástól függően jól jöhet GPS, távcső, szúnyogriasztó, naptej.” Az urbex, ha kissé tágítjuk a határait, akár ismeretterjesztésként is felfogható. ,Antit én csinálok, az több mint urbex. Az urbex lényege az, hogy készíts fotókat a helyről, és mutasd be a közönségnek. Én, há tehetem, utánajárok az adott hely, épület történetének, fotókat és videókat készítek, cikket írok róla. És persze nem utolsó dolog az értékmentés sem” - összegzi krédóját Hajner Gyula. Szlovákiában az urbex még gyerekcipőben jár. Egyelőre egy kassai és egy pozsonyi csoport hallatja komolyabban a hangját. Ez utóbbi egyik tagjának, Edwinnek a közelmúltban sikerült felmászni a pozsonyi autóbusz-állomás közelében épülő Panorama City egyik tornyára. Az ilyen biztató kezdeményezések arra engednek következtemi, hogy a közeljövőben még sokat fogunk hallani az urbexről Szlovákiában is. Kocur László
