Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)

2015-01-31 / 25. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. JANUAR 31. INTERJÚ 17 „Irányító alkat vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a saját bőrömön volt már alkalmam jó néhány éven keresztül megtapasztalni, hogy mi az, ami nem jó egy társulatnak.” (Fotók: a szerző és a művész albumából) Nem tudnám elviselni, hogy csak az íróasztal mögött ülök Már több mint 18 éve Nemcsák Károly a magyar színészválogatott csapatkapitánya és ügyintézője T öbb mint tíz éven keresztül heti rend­szerességgel találkoz­hattunk a televízió képernyőjén az ak­kor még szárnyait bontogató szí­nésszel, Nemcsák Károllyal. A nép­szerűséget Vágási Feri hozta meg számára. Ma a budapesti József At­tila Színház igazgatója, aki szabad­idejében szívesen kapcsolódik ki szentendrei otthonának kertjében, és van egy másik hobbija is: a lab­darúgás. A sportot nagyon komo­lyan veszi, már több mint 18 éve ő a színészválogatott csapatkapitánya és ügyintézője is. Az évek múlásával mennyire tu­dott kilépni a népszerű televíziós sorozat, a Szomszédok Vágási Fe­rijének alakjából? Ügy gondolom, büszke lehetek arra, hogy ebben a sorozatban szerepet kaptam. 1987 májusában indult és 1999 végéig volt látható. Ha jól tudom, 331 rész készült belőle, és lényegében csaknem va­lamennyiben szerepeltem. Ami kü­lön jó ebben, hogy gyakran ismétli a közszolgálati televízió. Hatalmas ismertséget adott az embernek, és még mai napig is van, aki ennek a karakternek köszönhetően egy­szerűen csak Vágási Ferinek hív. Természetesen emiatt nem lehet megharagudni senkire, mert az a karakter is én voltam, élvezettel alakítottam. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes történetem is, és a riporteri fel nem készültséget tükrözi. Megszólalt a telefonom, és az egyik televízió munkatársa beszélgetni szeretett volna velem a gyermekkoromról, amelyet a Fóti Gyermekvárosban töltöttem. Azt hittem, nem jól hallok... Valójában hol nőtt fel, hová kö­tik a gyermekévek? Mocsolyástelepen, amely Borsod megyében, a Bükk hegység szom­szédságában található. Külön érde­kessége a pici falunak, hogy lakói a Felvidékről települtek át, nagy­jából 1850 környékén. Ha jól em­lékszem, egészen pontosan Kassa Még ma is vannak olyanok, akik Vágási Ferinek hívják környékéről érkeztek az emberek. Nagyszüleim elmondása szerint a falu lakossága fakitermeléssel és erdőgazdálkodással kereste a ke­nyérrevalóját. Emlékeim szerint Mocsolyástelepen két ember kivé­telével mindenki az erdőben dol­gozott. Az egyik az édesapám, aki kőműves volt, de télen ő is beállt favágónak. Apám mesélte, hogy akkora volt abban az időben az erdő, hogy leért egészen Mezőkö­vesdig, ami huszonhat kilométer. Szerintem minden gyerek álma ilyen helyen élni. Meglehet, mert valóban mesébe illő környezetben éltünk. Olyan volt, mintha a múltban éltem volna, annyira el voltunk zárva az élettől. „Világutazásnak” szá­mított, ha elmentünk a közeli Miskolcra, de ez sem volt azért annyira egyszerű. Négy kilomé­tert kellett előtte gyalogolni a Kis- győrből induló menetrend szerinti busz megállójáig. A Szomszédok sorozat egy pa­nelház lakóinak életéről, min­dennapjairól szólt. Lakott már panelházban? Soha! Mint mondtam, vidéken születtem és éltem is, jelenleg Szentendrén lakom egy családi házban. Vidékről tanulmányaim miatt költöztem aránylag fiatalon Budapestre, és a fővárost nagyon megszerettem. De számomra, a vi­dék mindig is vidék marad. Általános iskolai éveit hol töl­tötte? Kis falumban, az osztadan isko­lában. Mindenki közösen tanult, értem ezen az alsós és felsős gye­rekeket. Olyan is előfordult, hogy egy osztályba csak egy tanuló járt. Imádnivaló pedagógus házaspár tanított minket, Kugler Rezső ta­nár úr és felesége, Dórika tanító néni. Mindenkinek mindenben segítettek. Nem tudtam meg a mai napig sem, mi volt az oka annak, hogy az egyetemet végzett házas­pár, amelynek hét gyermeke volt, a „világ végén” vállalt munkát. Ami nagyon megmaradt bennem, az az, hogy a tanító néni színházi rendező szeretett volna lenni. Milyen gyerek volt? Adagos, bár falun talán egészen más volt a mérce. Mindenben és mindig igyekeztem segíteni a szü­leimnek, és ezzel valamennyi kis barátom így volt. Akkoriban nem volt divat a rosszalkodás. Renge­teget jártuk az erdőt, figyeltük a vadat, tanulmányoztuk a természe­tet. Megtanultuk szeretni, becsül­ni a növényeket. Imádtunk fára mászni, mentünk a legelőre har­matgombáért, és télen is szedtük a kiszáradt fatörzseken a fagombát. Az érettségit követően, amikor nem vettek fel rögtön a főiskolára, odahaza dolgoztam az erdészetben mint raktáros. A harmadik ne­kifutásra aztán sikerült a felvé­teli, és kezdhettem azt csinál­ni, amit mindig is szerettem volna, a színészetet. Fiatal színészként meg­tiszteltetés lehetett ön­nek, hogy igazán nagy színészekkel játszha­tott együtt a televíziós sorozatban. Ez valóban így volt, és a felvételek első idő­szakában attól féltem, hogy csak álmodom. A legnagyobb fájdal­mam ugyanakkor ebben az, hogy többen már nem lehetnek közöt­tünk, mint például az általam is imádott Komlós Jucika (Lenke néni), Zenthe Ferenc (Taki bácsi), Máriáss József (közös képvise­lő), Raksányi Gellért (Kutya úr), Palócz László (Sümeghy Oszkár operaénekes). Ők valóban a soro­zat meghatározó egyéniségei vol­tak, és a nézők is imádták őket. Igaz barátságok kötődtek, és egy jó kollektíva alakult ki. Ezeknek a színészóriásoknak az árnyéká­ban is élmény volt lenni. Minket, akkori fiatalokat pedig a nagyok megtanítottak az alázatra és a fil­mezésre. Csodálatos korszaka volt az életemnek. Jelenleg a József Attila Színház igazgatója. A színpadra is fel­megy? Lényegében ez természetes. Nem tudnám elviselni, hogy csak az íróasztal mögött ülök, az igazgató­ságot nem is vállaltam volna. Több darabban is játszom, ami számom­ra kikapcsolódás. Több egykori színész színigazga­tó is lett. Ön például miért? Irányító alkat vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a saját bőrömön volt már alkalmam jó néhány éven keresztül megtapasztalni, hogy mi az, ami nem jó egy társu­latnak és egy színésznek. Ezeket a problémákat igyekszem, remélem jól, megoldani, és a közönségünk érdekeiben is eljárni, mert mi a publikumért vagyunk, és nem fordítva. Ez a színház 2011-ben, amikor idekerültem, végveszély­ben volt, és az eltelt idő alatt nagyon sokat változott. Erre elég egy példa: folyamatosan telt házas előadásaink vannak. Szabadideje marad-e a rengeteg munkája mellett? Ha nem is sok, de azért marad. Hetente vannak visszatérő elfog­laltságaim. Nem is tudom, már mióta, kedden és csütörtökön a napot a focipályán kezdem, ahol a színészválogatottal tartjuk az edzéseket. Kimondani is sok, ti­zennyolcadik éve én vagyok a csa­patkapitány, és intézem a csapat körüli adminisztrációs dolgokat, utazásokat, mérkőzéseket is. Hi­hetetlen sok gőzt ki tud magá­ból engedni az ember a fociban. Különösen értékesek számomra a hétvégék, de csak akkor, ha éppen nem játszom, és otthon lehetek. Hatalmas kertünk van, és én vagyok a kertész. Füvet vá­gok, rózsát metszek, fát ültetek, vagyis a kert az enyém. Kérem, ne ítéljenek el a kedves olvasók, de ilyenkor egy finom pálinkával kezdem a napot, és ami a lényeg, hogy a család is végre együtt van. Ez mindennél jobb. Albert József

Next

/
Thumbnails
Contents