Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-24 / 19. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 24. Szombati vendég 9 Bodor Johanna: „Nem az a feladatunk, hogy egymásra mutogassunk, hanem hogy könyveljük el az eseményeket, és rakjuk el a memória polcára...." Áttáncolt a határon, és most remek könyvet írt Szögesdróton táncoló balerina a könyv borítóján. Nem baj, majd megértem, nyugtatja magát Bodor Johanna a tavaly megjelent, s már a második kiadásánál tartó önéletrajzi kötete (kordokumentum?) címében. SZABÓ G. LÁSZLÓ Tizennyolc éves a lány, a bukaresti balettintézet növendéke, amikor a család úgy dönt, Magyarországra költözik. Elsőként a szülők hagyják el Ceausescu birodalmát, lányuk még két évig vár a nagy útra. Névházasságot köt, hogy megkapja a kitelepe- dési engedélyt. De az a két év, amit egyedül tölt Bukarestben, amíg túljut a balettvizsgákon és az érettségin, s a titkosrendőrség gépezetét kijátszva megszerzi az összes szükséges papírt, az egy sokat tapasztalt felnőtt életében is emberpróbáló feladat lett volna, nem még egy fiatal, a legkülönbözőbb beszélgetéseknek és ellenséges fortélyoknak kitett lány számára. Bodor Johanna könyve fájdalmasan gyönyörű vallomás a felnőtté válás nem könnyű tértiéiről, életének sorsfordító fejezetéről, és pontos látlelet egy diktatúra, egy embertelen rendszer megalázó mindennapjairól. Ritkán olvashat az ember eny- nyire őszinte, a végsőkig kitárulkozó vallomást, amelynek hőse, ahelyett, hogy beler*ppanna a történésekbe, ha nem is mosolyogva, de emelt fővel megy tovább. És eljut a világ több városába, mert táncol, koreog- rafál, játszik és rendez. Az elmúlt két hónapban koreográfusként dolgozott a kolozsvári Állami Magyar Színházban, ahol Tompa Gábor Az öreg hölgy látogatását vitte színre. Visszament oda, ahol született. Hány évesen hagyta el Kolozsvárt? Kétéves voltam, amikor a családunk Bukarestbe költözött, ahol édesapám a romániai magyar és német nyelvű televízió főszerkesztője lett. Kolozsvárra azonban rendszeresen visszajártam. Néha heteket, nyáron hónapokat töltöttem ott. 1977 tavaszán, a bukaresti földrengés után is. Szüleim két hónapra átírattak a kolozsvári balettintézetbe, mert féltek és féltettek az utórengésektől. Igazából: odaexportáltak. De mivel a fővárosban nőttem fel, azt szoktam mondani, hogy bukaresti lány vagyok. Ez a két hónap Kolozsváron a Dürrenmatt-darabban maga volt a csoda. Habzsoltam minden pillanatát. Millió emlék tört rám, bármerre mentem az utcán. Miközben dolgoztam, arra gondoltam, tudatosítanom kell, hogy most vagyok nagyon boldog, és fantasztikus élményeket élek meg. Nem látszott rajtam, nem kiabáltam ki a világnak, nem fotóztam le mindent, de az öröm, az a sok pozitív érzés, ami felszökött bennem, egyszerűen mámorító volt. Nagyon jó, ha az ember szeretni tudja az életet. Bukaresthez nyilván másfajta élmények kötik. Bukarestet is hatványozottan élem meg, csak másképpen. És Budapestet, ahol harminc évvel ezelőtt horgonyzott le? Az egyeden dolog, amit nehezen viselek Budapesten: a rengeteg szomorú ember. Nem ezt érdemli ez a város. S ha holnap olyan helyzet állna elő, hogy visszaköltözne Romániába, melyik várost választaná? Bukarestet. Az agyam és az emlékeim oda hívnának. Az volt életem helyszíne. De ha megtehetném, minden évnek a felét Kolozsváron tölteném. Mire figyelt, milyen szempontokra, amikor elkezdte írni a könyvet? Először is: nem tudtam, hogy könyvet írok. A fióknak, a gyerekeimnek, a férjemnek, a barátaimnak s természetesen magamnak írtam, anélkül, hogy egyszer is megfordult volna a fejemben, hogy ez majd eljut egy kiadóba. Az ikszedik oldalnál eldöntöttem három dolgot. Nem lehet benne nyavalygás. Kiborulás igen, de nyavalygás nem. Végül is azért nem volt nehéz, mert az alapmagatartásom is üyen. Az előfordul, hogy őrjöngök, mert annyira fáj valami, de hogy a saját sebeimet nyaldossam hosz- szasan, az nem. Az legyengítene. Nem azért, mert egyébként erős és csodálatos ember vagyok, egyáltalán nem! Önzésből. A nyavalygás egyébként meg is fojtott volna, rossz irányba vitte volna a fantáziámat. Önvédelem volt ez tehát, nem hősiesség. A másik dolog, amire figyeltem: nem írok mást, csak az igazságot. Nem akartam kímélni magam. A könyv első húsz-huszonöt oldala rózsaszín. Ezt el kell viselnie az olvasónak. Kislány voltam. Azt írom le, milyen voltam tisztán, naivan, még nem összekarcolt emberként. A harmadik szempontom pedig az volt, hogy ne bántsak meg senkit a történetemmel. Oda nem viszem el a könyvet. Amikor a kiadóban azt kérdezték, akarok-e bele fotókat, azt mondtam, nem akarok. Ha képeket is lát az olvasó, az már túl konkrét, körülhatárolt lett volna. Mivel koreográfus vagyok, tehát elég vizuális, talán az írásból is érződik, hogy tudom kódolni az érzelmeket, és mindent magam előtt látok. Az utcákat, az embereket. Kérdezték is tőlem, hogy lehet ennyi mindenre pontosan emlékezni? Úgy, hogy ezek nagyon éles helyzetek voltak. Egy hétköznapi esemény nem foglal el nagy helyet a lelkűnkben, a memóriánkban, de ez az időszak kitörölhetetlenül erős periódusa az életemnek. Ennek köszönhető, hogy annyira belém égett. Meséltem ezekből a történetekből sokat, de csak a közeli barátaimnak. Nem abban éltem, hogy ezt majd egyszer teljes egészében elmondjam, vagy ennek fényében kezdjek új életet Magyarországon. Nem ürítettem ki a zsákot. Nehéz volt cipelni? Végül is kétszázhúsz oldalt ad belőle. Folyamatosan dolgoztam fel a történetet. Huszonnyolc évnek kellett eltelnie, míg ezt a könyvet megírtam. Az alatt a huszonnyolc év alatt többször kibontottam, összeraktam. Bennem volt, de nem fojtotta meg a jelenemet. Azt nem hagytam. Ez is valahol a panaszkodás elleni magatartás és az önvédelem mechanizmusa. Szeretem az életet. Nekem pozitív irányba kell mozgósítanom az energiámat. Nem vagyok kiscica, akivel nem lehet mit kezdeni, mert any- nyira pozitív, hogy nincs is benne semmi erő, nem ismer dühöt és keménységet. Nem erről van szó. Egyszerűen nem szeretem magam elvinni arra a területre, amelyről pontosan tudom, hogy kárt tenne bennem. Férjét, az igazit, akivel a névházassága felbontása után ismerkedett meg, mikor avatta be a már papírra vetett történetbe? Minden fejezetnek ő volt az első olvasója. Ha eltelt egy-két nap, és nem mutattam neki semmit, megkérdezte: „Mi van? Nem írsz?” Nagyon sokat jelentett számomra, ahogy ő reagált erre, s ahogy feldolgozta magában mindezt. Bár ismerte a történeteket, azt mondta: attól, hogy a kockák egymás után a megfelelő helyre kerültek, ahogy a sorrend kialakult, neki az brutális érzés volt. Édesapját leszámítva két férfihőse van a könyvnek. Mi- hai, az első nagy szerelme, még Bukarestben, és István, akivel névházasságot kötött Budapesten. A könyv záróakkordja megrendítő búcsú a várostól, a barátaitól, de legfőképpen Mihaitól. Mikor látták egymást legutóbb? Három vagy négy éve tán, hogy Budapesten találkoztunk. Meghívták egy orvoskonferenciára. Izraelben él a családjával. Fantasztikus orvos, egyetemi tanár. Magyarul nem beszél, de a könyvről természetesen tud. Megígértem neki, hogy ha lefordítják románra vagy angolra, franciára, kézirat formájában azonnal megkapja. Idézem a könyv utolsó sorait: „Mihai felrakta a bőröndömet. Most már ő sem bírta tovább. Sírt. Nagyon. Megöleltük egymást, túl sok szót nem váltottunk. Leszállt a vonatról, és magával vitte az életem első húsz évét...” Ezzel ér véget a regény, de egy idő után, gondolom, megtalálta a hozzá vezető utat. Meg kellett vámom, hogy megkapjam a magyar állam- polgárságot. Körülbelül három évbe telt. Rögtön vissza is mentem Bukarestbe, és találkoztunk természetesen. Rettenetesen izgultam. Tudtam, hogy nekem egy szavam sem lehet, akárhogy viselkedik is velem. Örüljek, hogy láthatom. Még arra is joga lett volna, hogy haragudjon, vagy ne akarjon többé látni, beszélni velem. Nem lehetett volna okom a sértődésre, maximum erősebben fájt volna. Nem egy hétköznapi love story volt a miénk. Ezt a történetet nem is írhattam volna meg, ha nem játszik közre az a kegyetlen történelmi korszak. Bennünket ugyanis a politika szakított szét. Ezért írom az utószóban, hogy tisztelem azokat, akik ezt kibírták, elviselték, végigélték. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezen végigment. Sokak nevében beszélek. Meg kellett tanulni egy társadalmi-politikai mechanizmust, amelyet aztán ki kellett védeni. Nem az a feladatunk, hogy egymásra mutogassunk, hanem hogy könyveljük el az eseményeket, és rakjuk el a memória polcára. Tanuljunk belőle, és legyünk felkészülve arra, hogy ha újra kezdődne egy ilyen őrület, akkor minden erőnkkel egészen a padlóig nyomjuk le a pedált. Visszatérve Mihaira: a boldogság mellett a fájdalom is ott volt a bukaresti találkozásunkban. Még szabadon élte az életét, nem volt felesége, gyermeke, tehát megkérdezhettem tőle, hogy bírta ki, hogy elszakadtunk egymástól. Azt válaszolta: azt a csalódást egyszerűen nem tudja elfelejteni. Ha eszébe jut az a pillanat, akkor a fizikai fájdalommal tér vissza minden alkalommal. Én azt reméltem, nem ezt fogja mondani. Ez nagyon megviselt. Nehéz volt tudomásul venni, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki, hiszen nagyon szerettem őt. Tartják még a kapcsolatot? E-mailezünk. Nem sűrűn, hiszen mindketten dolgozunk. Boldog, és én is az vagyok Tiborral, a férjemmel. István sem lehetett irigylésre méltó helyzetben, hiszen vele csak papíron voltak házasok. Nem vonta vissza az ígéretét, kitartóan várta, becsülettel helyt állt a „boldogító igen”-ig. Aztán el is engedte őt. így szólt az egyezség. Ma is tisztelem őt azért, amit értem tett, és végtelenül hálás vagyok neki. Két éven keresztül rengeteg időt és energiát szánt rám, vagy hússzor szállt fel a Románia felé tartó, koszos, lehangoló vonatra, amelyen hol volt fűtés, hol nem, és a kedvemért elviselte azt a mocskot, szürkeséget, amelyben az ország élt. Egyik nap (névházasságot kötöttek, másnap... ... nem volt másnap. Tehát nem fenyegette az a veszély, hogy hálából... ... nem! Bukarestben István ott aludt nálunk. Az akkor már Budapesten élő szüleim hálószobájában. Nagyon tisztességes volt. Mertz Tiborral, a főijével, aki korosztálya egyik jeles színészegyénisége, Szolnokon találkozott. Imre Zoltán, a vígszínházi Össztánc koreográfusa találta ki, hogy nekünk, kettőnknek találkoznunk kell. A főnököm volt a Szegedi Balettnél, ahová a Honvéd Együttesben és a Győri Balettnél eltöltött évek után szerződtem. Azt mondta, szerinte Tibornak és nekem közünk van egymáshoz, csak meg kell ismerkednünk. Igaza volt. Ez is fantasztikus történet. A Honvéd Együttes egyébként csak a kezdetet jelentette Magyarországon. Szakmai szempontból: a sérülés nélküli kezdetet. A Győri Balettben több előadásba is bekerültem, de a legtöbbet a Szegeden töltött évekjelentették. A Vígszínház legendás Össztáncának állandó beugrója volt Elölről-hátulról ismertem a darabot, nagyrészt ad hoc beugrásaim voltak. Előfordult az is, hogy előadáson belül váltottam szerepet. Beléptem mint Pápai Erika, és végeztem mint Eszenyi Enikő, aki előadás közben szenvedett sérülést. Még a kisfiút is eltáncolhattam. Köszönőlevelekből egy egész gyűjteményem van a Vígszínház vezetőségétől. Minden előadás után díszboríték várt az öltözőbeli asztalomon, és relikviám is van rengeteg az előadásból. Koreográfusként a Komáromi Jókai Színházban is többször dolgozott. Komáromból is szép emlékeket őrzök. A legszebbet talán a Chicago próbáiról. A stúdióban voltunk este kilenckor, amikor elvették az áramot. Sötét lett a teremben, előkerültek a mobilok, azt gondoltuk, öt perc múlva visszakapjuk a fényt. Nem kaptuk vissza. Mondtam, ha tíz percet tudunk próbálni gyertya mellett, én már annak is örülök. S ahogy erre a színészek és a táncosok reagáltak, ahogy folytatták a munkát, azért nagyon tudom szeretni a csapatot. Most, amikor lengyelre fordítják a könyvét, mikorra ígéri a folytatást? Hiszen az sem kevésbé izgalmas, amit már Magyarországon élt meg az elmúlt három évtized alatt. Nem ígérek folytatást. Nem is írtam még egyetlen oldalt sem. Megrendelésre kezdené csak el? Nem vagyok ekkora dög. Ha majd úgy érzem, hogy ezt is meg kell írnom, akkor megírom. Nem fogom vissza magam. Hagyom, hogy megszülessem bennem ez a pillanat. De még azt sem mondhatom, hogy születőben van.
