Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-13 / 9. szám, kedd
16 ARANYCSAPAT FOCITIPP ■ 2015. JANUAR 13. www.ujszo.com c (Fotó: Erky-Nagy Tibor/ Magyar fotóarchívum) síBiissrs'ss'." *. • ■ *' . • •. /i- •• ’ i i r’r:-'^..«3 ___ ___ _____ Pfeg$«SBji_____ ___ ; ■■ ."ŕ ’ ŤajHIBpr . •-IBMj-•■V«,' - ,* • *r' B^ntLlP .í ) V' • , sKr^’’ v ' j “ÍI; : Gyula, Buzánszky ■i A# ... . . . - - t , Jenő, Hidegkúti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II László, guggol: Lantos Mihály, Puskas Ferenc, *•£.**'* •< Grosics Gyula így játszott az Aranycsapat az Aranycsapat - Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor - nemzedékeknek volt s maradt legendája. Az olimpiával és Bernnel együtt... sok tüneményes élmény sorával. Es még valamivel. Olyan szurkolói azonosulással, mely már-már önveszélyes. Egy nem szabad világban i a lélek szabadságát jelentette a Grosics Gyulával kezdődő - és nekem Sándor Csikarnál, Palotásnál stb. sem végződő - alakulat. Amikor Bern a nagy vesztést hozta, emlékszem, a budai utcákon bolyongtam, és a Pálya utcán (vicc! ilyen nincs! van) éreztem, pedig már elkezdtem írni zsengéimet versben-prózában, iskolai pályázatra is készültem, tehát mai életemre, igen, a Pálya utcán haladva azt gondoltam: nem érdemes élni, ha az Aranycsapat kikapott. (Tandori Dezső: Az Egyes meztől a Végtelenig - részlet, eredetileg megjelent a Premier magazinban), A magyar labdarúgást az Aranycsapat köti össze Európa futballkeringésével, mert bár később is értünk el szép sikereket, labdarúgásunkat mindig is ennek a csapatnak a stílusjegyeivel azonosították. A londoni 6:3-ra például Buzánszky így emlékezett vissza: „Nem azért diadalmaskodtunk, mert olyan nagyszerű játékosaink voltak, mint Puskás, Hidegkúti, Bozsik vagy Kocsis. Sőt, Kocsis nem is volt igazán formában akkoriban, ha a legjobbját hozza, még drasztikusabb lett volna a különbség. De alapjában véve minden a taktikán múlt. Két különböző rendszer találkozott, és a pályán nem volt kérdés, melyik a domináns.” Ha végignézzük a futball történelmét, mindig azok a csapatok voltak kiemelkedően sikeresek, amelyek váratlan, egyedi, máshol nem ismert és oktatott stílusban verték végig a világot, legyen az defenzív vagy offenzív. Mert ezekben az esetekben a kétszeres világbajnok Uruguaytól az Aranycsapaton át a Pelé vezette brazilokig, a 70-es évek Ajaxától a Sacchi-féle Milánon át Guardiola Barcelonájáig mindig egy meghatározó stílus diadalmaskodott, amely során a stílusba foglalt rendszer jóval több volt, mint az egyének képességeinek összege. A stílusnak - vagyis annak, amilyennek egy csapat játékát látjuk - a legfontosabb építőelemei a játékkoncepció, a játékrendszer, a taktika és az ezekhez szükséges stílustechnika. A játékkoncepció a csapatjáték egészére jellemző játékelgondolás. Ilyen például az, hogy a brazilok a szélsőhátvéd segítségével törik át az ellenfél védelmi vonalát, vagy az, hogy Hollandia az egy az egy elleni küzdelemben hisz. Az olaszok védekeznek és kontráznak: tönkreteszik az ellenfél játékát. Az angolok fő célja a labdát három érintésen belül a támadócentrumba rúgni. A németek a győztes párharcok után a játékmesternek továbbítják a labdát - oldja meg ő a feladatot. A Duna menti stílus az, amit magyaros stílusnak nevezünk, némiképp pontadanul ugyan, hiszen ez a fútballkultúra az osztrák és a cseh játékot is jellemezte. Az európai pályákat mintegy húsz éven át az olasz és a Duna menti kultúra csatája határozta meg: 1934-ben az olaszok a cseheket verték a vb-dön- tőben 2:1-re, az 1938-as fináléban pedig a magyar válogatottat 4:2-re. Olaszfóbiájukon a magyarok csak 1953. május 17-én tudtak felülkerekedni, amikor a római Olimpiai Stadion avatóján harminc év sikertelen próbálkozás után végül 3:0-ra lemosták az azzurrikat. Ez már az Aranycsapat érdeme volt. „Túlsúly a védekezésben, emberfölény a támadásban!”- foglalta össze a lényeget könyvében Grosics Gyula. Ez pedig úgy alakulhatott ki a pályán, ha a játékosok nem az eredeti posztjuknak megfelelően, hanem a labda helyzetéhez alkalmazkodva vettek fel pozíciót. A pályán kötetlen szerepek alakultak ki, ez a gondolkodásmód alapozta meg az Aranycsapat sikereit. A Duna menti stílus, ahogy ők játszották, egy szellemi és taktikai csúcstermék volt a maga idejében. A 6:3 nemcsak azért lett „Az évszázad mérkőzése”, mert az angolok először veszítettek mérkőzést hazai pályán - ez egyébként nem is igaz, hiszen 1949-ben már kikaptak az írektől a Goodison Parkban hanem mert visszavonhatatlanul beigazolódott, a világ döntő többségén játszott angol stílusnak befellegzett, a futball fejlődése új irányt vett: a passzjáték és a helycserés támadójáték diadalmaskodon. Ekkor a magyarok tanították futballozni a világot. „Számomra nem a vereség jelentene az igazi tragédiát, hanem az, hogy teljesen megsemmisültünk a pályán, fogalmunk sem volt, mit tehetnénk, hogy legalább egy kicsit partiban legyünk a magyarokkal” - írta később önéletrajzában Harry Johnson, az angolok középhátvédje, akinek elméletileg Hidegkúti Nándort kellett volna fogni, aki azonban sosem on volt, ahol kereste. „Sebes Gusztáv [az Aranycsapat szövetségi kapitánya] szerepe döntő jelentőségű volt. Egyesével illesztette a helyükre a fogaskerekeket, míg össze nem állt a tökéletes gépezet, amelyben mindenkinek megvolt a maga szerepe. A felkészülés során angol szakkönyveket szerzett » De alapjában véve minden a taktikán múlt. be, próbálta a lehető legjobban kiismerni az ellenfelet. Még azt is kiderítette, hogy a Wembley pályája 74 méter széles, és ahhoz igazította az edzőpályánkat is. A taktika és a felkészülés mestere volt” - mesélt emlékeiről Buzánszky Jenő. A magyar válogatott zömmel világklasszis játékosokat vonultatott fel, akik képesek voltak rákényszeríteni ellenfelükre játékstílusukat. Nem akadt olyan védekező taktika, amely szembeszállhatott volna a minden részletében megfontolt és tudatosan kidolgozott támadó stílussal. Ennek a játékrendszernek köszönhetők a nagy sikerek. A magyarok játékfelfogása újraértelmezte az akkoriban egyeduralkodónak számító WM-rendszert: a két szélsőt, Czibort és Budait kissé, a középcsatár Hidegkútit pedig mélyen hátravonta Sebes. Az előretolt csatárok szerepét a két összekötő, Kocsis és Puskás oldotta meg, ők igyekeztek zavart kelteni az ellenfél hátsó vonalaiban is. A támadó játékosok mélységben tagozódva, tehát nem egy vonalban rohamoztak, és minden esetben felzárkóztak a gyors támadás végrehajtásához. E játékrendszerben különleges szerep hárult Bozsik Józsefre, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb tudású játékosára, aki a legtöbb esetben a támadások elindítója, az akciók szellemi vezére volt. Ezen felül, ha mód nyílt rá, mint vérbeli lövőcsatár jól elhelyezett bombáival megkereste az ellenfél kapujának kevéssé őrzött sarkait. Bozsik mellett a higgadt, kitartó Zakariás védőfeladatot kapott. Tempóbírása, lelkiismeretes játéka a védelem egysége szempontjából pótolhatatlan előnynek bizonyult. „A középcsatároknak egyre komolyabb gondot okozott, hogy a középhátvéd folyamatosan ott liheg a nyakukon. Emiatt született meg az az elgondolás, hogy a kilenceseknek vissza kell lépniük a középpálya irányába, hogy több szabad területük legyen - meséli Hidegkúti Nándor, akinek hátravont középcsa- tárjátéka padlóra küldte az angolokat a Wembleyben. De nem csak Hidegkúti játéka sokkolta az ellenfelet: a magyarok rendszere és stílusa is teljesen idegen volt a számukra. Ahogyan Sid Owen középhátvéd később megfogalmazta: „Mintha ufókkal találtuk volna szemben magunkat a pályán.” Ezt támasztja alá Billy Wright, az akkori csapatkapitány is: „Teljesen alábecsültük, milyen messzire jutottak a magyarok, csak a pályán döbbentünk rá, mennyivel előttünk járnak.” Bármilyen rendszerről legyen is szó, a siker titka az, hogy a játékosok hogyan tudják megvalósítani a pályán. Sebes Gusztáv elképzelése a futballról tökéletesen feküdt az Aranycsapatnak: a négy támadó és az őket segítő, visszavont középcsatár harmóniája köny- nyed és változatos támadójátékban teljesedett ki. Sokatmondó, hogy az angol kommentátor, Wolstenholme egyszerre találta mulatságosnak és lenyűgözőnek, hogy a balszélső Czibor gyakran a jobbszélső helyén kapta meg a labdát. Bár a mozgékonyság, a helycserés támadójáték nagyszerű fegyver, minél rugalmasabb egy csapat, annál nehezebben tudja megtartani a védőalakzatot a labdavesztést követően. Sebes Gusztáv, a csapat szövetségi kapitánya épp ebben alkotott zseniálisat: bátorította két szélsőhátvédjét, Buzánszky Jenőt és Lantos Mihályt, hogy felfutásaikkal segítsék a támadásokat. Eközben Lóránt Gyula, a középső védő egyre mélyebbre zárt vissza, már-már mintha söprögető lenne. Puskás szabadon mozoghatott; a jobbösszekötőként játszó Bozsik pedig előretöréseivel támogatta Hidegkúti játékát. Mindez persze védelmi oldalról is kiigazításokat igényelt - ez volt a balfedezet, Zakariás feladata. Sebes jegyzet- füzetének taktikai rajzai szerint Zakariás nagyon mélyen, szinte a két szélső védő között játszott. Sebes tehát két szélső védővel, két belső védekezővel, két középső középpályással és négy csatárral játszatta Puskásékat - a magyarok rendszere hajszálnyira volt a 4-2-4-től, a futball evolúciójának következő lépcsőfokától. Attól a felállástól, amellyel Brazília simán nyerte az 1958-as vb-t, és amely már magában rejtette a totális futball alapjait is. Tandori azt írja: „nem érdemes élni, ha az Aranycsapat kikapott”. Az elmúlt harminc év eredményeit elnézve ehhez annyit tehetünk hozzá: nem érdemes futballozni sem, ha nem tudjuk, mit tanítottak nekünk. Hegedűs Henrik ■ Szerkesztette: Hegedűs Henrik (az Origó munkatársa) ■ E-maii: henrik.hegedus@ujszo.com ■ Tördelés: Toronyi Xénia ■ Megjelenik minden kedden.
