Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-10 / 7. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 10. www.ujszo.com MEDIATER Képes-e elhitetni velünk, hogy nem csupán megidéz egy mintát, hanem a minta maga? Hírnévkoncepciók H. NAGY PÉTER Két ember, akiknek látszólag nem sok közük van egymáshoz. Az egyik a tudomány sztárfigurája, a másik korunk popikonja. Stephen Hawking az univerzum rejtélyeit kutatja, Lady Gaga a művészi identitást teszteli. A kettejük közötti sok-sok különbség erdejében azonban megbújik egy lényeges hasonlóság. Erről lesz szó röviden a továbbiakban. Rüdiger Vaas tudományos újságíró Hawking új univerzuma című kitűnő könyvében kitér arra is - nagyon helyesen -, hogy Hawking milyen viszonyban van a hírnévvel. Két sztorit említ a szerző ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint, amikor Hawkingot a turisták megkérdezték Cambridge-ben, hogy ő- e a híres „Steven Hawkins”, a mester jó érzékkel azt válaszolta, hogy mindig össze szokták téveszteni őt azzal az emberrel. A másik egy anekdota Bemard Carrtól, Hawking egyik hallgatójától. A mesterrel ebéd közben a hírnévről beszélgettek, amit az elméleti fizikus a következőképpen definiált: a hírnév olyan állapot, amikor minket több ember ismer, mint ahányat mi ismerünk. Ebéd után az intézetben valaki köszönt nekik, de Carrnak fogalma sem volt, ki lehetett, ezért megkérdezte Hawkingot, aki így felelt: ő volt a hírnév. Az irónia világos. Lady Gaga debütáló albuma a hímév kérdését járta körül: ,A The Fame arról szól, hogyan érezheti magát bárki híresnek. [...] Azonban ez egy megosztha- tó hírnév. Meg akarlak titeket hívni minden buliba. Azt akarom, hogy az emberek érezhessék ennek az életmódnak egy részét.” Az album koncepciója szerint tehát a művésznő lehetővé teszi, hogy mindenki átélje a hírnév valamilyen formáját. Gaga azonban tudatában van annak, hogy ahírnévJanus-arcú jelenség. Ezért következő albuma, a The Fame Monster a hírnév árnyoldalát villantja fel, a hírnév buktatóit egy-egy szörnyetegként nevezve meg. A The Fame és a The Fame Monster hangulatvilága közti különbséget Gaga a jin-jang kettősségéhez hasonlította. Richard J. Gray a The Performance Identities of Lady Gaga című profi tanulmánykötethez írt előszavában joggal jegyezte meg: „Lady Gaga legfőbb üzenete, hogy a hírnév önmagában, mint bármely előadás, illuzórikus.” Mindez arra utal, hogy Gaga karrierje nem a hírnév hajszolásával, hanem annak tanulmányozásával, működési szabályainak megértésével vette kezdetét, s ezzel megkezdődött a 21. századi popkultúra erővonalainak átrajzolása. A tudós és a popdíva hírnévfelfogása első látásra nem feltétlenül hozható közös nevezőre, ám figyeljünk fel arra, hogy az irónia és az illúzió tudatosítása, a reflexió kiterjesztése egyaránt feltételezi az egocentrikus gondolkodás meghaladását. Hawking esetében ez együtt jár a tudomány diktálta kopernikuszi elv elfogadásával (az ember nem foglal el központi helyet az univerzumban, még ha megfigyelőként ez így is tűnik számára), Gaga pedig az énképet folytonosan váltogatva, poszthumán testek páratlan összekapcsolásával olyan kaleidoszkópszerű alakzatba rendezi át az identitást, melynek rögzíthetet- lensége egy pillanatig sem kétséges. Ez a kétféle megközelítés - talán nem véletlenül - egy fontos ponton, egy méltányolható gesztusban mégis találkozik, s ez a mozzanat könnyedén kijelölhető. Vaas így összegzi a tudós hírnévvel kapcsolatos álláspontját: „Hawking egyrészt élvezi a nyilvánosság figyelmét, ugyanakkor pontosan tisztában van az ezzel együtt járó előnyökkel és kötelezettségekkel, amelyeket a tudomány szakmai és módszertani támogatására használ.” Hawking tehát visszaforgatja az adott területre a hírnévvel járó tudást, ezzel elősegíti a kozmológia és általában véve a tudomány társadalmi megbecsülését. Lady Gaga ehhez tökéletesen hasonló módon jár el, amikor a hírnevéből adódó előnyöket mások javára fordítja, bizonyítva ezzel is, hogy a popkultúra nem puszta olcsó szórakozás. Bár elitista körökben kétségbe vonták, többféle értelemben is alkalmas arra, hogy szellemi tő- kéthozzonlétre. Ha tehát figyelünk arra, hogy Hawking és Gaga mire használja a tudását/felkészült- ségét (azon túl, amit elsődlegesen művelnek), akkor észlelhetjük, hogy a hírnév tényleg nem az, aminek látszik. Lehet kezdeni vele valamit - azon a ponton, ahol az imázs visszatér a realitásba. Stephen Hawking (Képarchívum) Hercule Poirot visszatért Nemegyszer vagyunk a tanúi annak, hogy idővel, a népszerűség bizonyos szintje után egy író neve márkanévvé, a termékjellegét és minőségét garantáló irodalmi védjeggyé válik. Olykor összeforr egy műfaj, egy szereplő vagy akár egy korszak ideájával. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Kétségkívül így van ez Agatha Christie esetében, akinek a neve már régen meghatározott képzeteket keltő hívószóvá érett: egyet jelent a fondorlatosán felépített és elegánsan, szellemesen előadott bűnügyi rejtélyek szövegvilágával, és a mystery story aranykorának nevezett két világháború közötti Anglia élet- és gondolkodásmódjának iróniát sem nélkülöző reprezentatív ábrázolásával. És persze automatikusan idézi fel népszerű karaktereinek, mindenekelőtt Miss Marple-nak és Hercule Poirot- nak a nevét, alakját. Mit gondoljon az a Christie-fi- lológiában kevésbé jártas, de a műfaj iránt érdeklődő magyar olvasó, aki egy könyv borítóján a valahonnan ismerősnek tetsző cím alatt (A monogramos gyilkosságok) az írónő nevét, pontosabban aláírásának ugyancsak közismert, védett lógóként működő képét pillantja meg, az alatt pedig a „Hercule Poirot új esete” feliratot? Minden bizonnyal azt, hogy egy új, eddig még nem publikált Christie-re- gényt tart a kezében, amelynek címe a szerző korábbi műveit idézi (Az ABC-gyilkosságok, N vagy M). Egyvalami hathat csak kicsit zavaróan, de az is csak a borító figyelmesebb szemügyre vétele után: hogy a cím fölött egy másik szerzői név is olvasható. Igaz, a háttérbe jobban beolvadó színű és kisebb méretű betűkkel: Sophie Hannah. Két szerzője van a könyvnek? Netán Christie befejezetlenül maradt történetének társszerzőjét vagy közreadó szerkesztőjét takarja a másik, kevésbé ismert név? E zavarba ejtő borító láttán indokoltan és logikusan felmerülő kérdések és kételyek ezek, melyek tisztázását egyáltalán nem könnyítik meg a kiadvány más könyvészeti adatai sem. A copyrightban szokatlan módon nem szerepel Sophie Hannah neve, csak a cím (The Monogram Murders), s alatta az aláírás jogi védettségét igazoló fordulat („Signature are registered trade marks of Agatha Christie Limited in the UK and/or elsewhere”). A másik oldalon ajánlás olvasható („Agatha Christie-nek”). A könyv végén viszont, a tartalom és a kiadóra vonatkozó információk után- művek oldalnyi listájával találkozunk az alábbi közlés alatt: „A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál a közelmúltban megjelent”. Ezek után talán már nem lepődünk meg azon, hogy itt nem Sophie Hannah magyarul hozzáférhető regényei szeSOPHIE HANNAH HERCULE p új esete repelnek (azok közül néhányat a Kossuth Kiadó adott ki: Bántó távolság, Holtpont, Idegen arcocska, A másik fele él), hanem Agatha Christie művei - elsőként épp Az ABC-gyilkosságok. .. Ä hátsó borítón a Poirot visszatér! figyelemfelkeltő felkiáltás után a cselekmény rezüméjét kapjuk ezzel a zárómondattal: „Sophie Hannah igazán nagy kihívást jelentő, új esettel lepte meg a világ leghíresebb belgáját.” A háttérben, mintegy a szöveg alatt, azonban szintén ott látható, még ha kicsit diszkrétebb kivitelezésben is, Agatha Christie aláírása, jobb fölső sarkában az eredetiség betűjelével: ®. E jellemzésből egyértelműen kitetszik, hogyan lebegteti a regény magyar kiadója a mű szer- zősségét. (Tegyük hozzá, u- gyanezt tapasztaljuk az eredetin kívül a szlovák, a cseh, a lengyel, az olasz, a spanyol, a portugál, a francia, a német, a svéd és a finn kiadások borítóin is.) Különösen érdekes a sokszorosított Christie-aláírás szerepe: az eredetiség hitelesítése. Márka, védjegy; olyan, mint egy túlvilági jóváhagyás, mely azt sugalmazza: ezt akár Agatha Christie is írhatta volna. Tényleg olyan? Felejtsük most el a borítót, s koncentráljunk kizárólag a szövegre. Támad-e déja vu érzésünk, amikor olvassuk? Elfog-e bennünket a Christie-hangulat? Ezen áll vagy bukik ugyanis egy sikeres stílusimitáció: hogy a szöveg poétikailag, azaz nyelv- használatán, cselekménybonyolításán és a karakterek viselkedésén keresztül képes-e elhitetni velünk, hogy nem csupán megidéz egy mintát, hanem - miként jelen esetben a borító sejteti - a minta maga. Sophie Hannah Poirot karakterét hitelesen, a prototípushoz igazítva építi fel. Külső megjelenése (elegáns öltözet, impozáns bajusz, zöld színű macskaszem), megrögzött szokásai, rendmániája, hiúsága, a titkolózás és teatralitás iránti hajlama és jellegzetes beszédmódja (visszatérő francia szófordulatai, a szürke agysejtek serkentésére buzdító kijelentései, az angol temperamentumot és az angol konyhát frics- kázó megjegyzései), a Has- tingsre tett utalás mind a ráis- merés élményével ajándékozza meg a Christie-olvasókat. A korabeli társadalom különféle rétegeit, foglalkozásait és szerepköreit megjelenítő további szereplők galériája is sikerültnek és számos Christie-regény- ből ismerősnek mondható. Amennyire a fordítás alapján megítélhető, az elbeszélés és a párbeszédek stílusa sem üt el az angol írónő magyarul olvasható műveire jellemző regisztertől. A bűnügyi rejtély jellege, nehézségi foka méltó a tisztelt előd munkáihoz, az elkövetés módja, eszköze, a nyomozás ütemezése és a tettes leleplezésébe torkolló megoldás tálalása is a zsáner által szentesített forgatókönyvet követi. Mégis, itt, a szerkesztésmódban és a rejtély kibontásában és megoldásában keresendő a regény gyenge pontja. Úgy érzem, Sophie Hannah, talán a megfelelés kényszerétől hajtva (a regény a Christie-örö- kösök felkérésére készült), talán más okból, de bizonyos tekintetben túlvállalta magát. Legalább két és fél regényre való megoldandó rejtélyt zsúfolt bele a történetbe. Beleesett abba a csapdába, amit, tegyük hozzá, olykor e műfaj legjelesebb művelői sem képesek elkerülni: a túlbonyolítás és a mesterkéltség csapdájába. A monogramos gyilkosságok ebből eredően aztán kicsit olyan, mintha A Bertram szálló, Az ABC-gyilkosságok és a Nem zörög a haraszt című regényeket gyúrták volna össze. És itt nem a helyszínek, a helyzetek, a figurák, a módszerek vagy a kulcsmotívumok hasonlósága miatt emelek kifogást (ezek az áthallások nemhogy elnézhetők, egyenesen nélkülözhetetlenek a Christie-effektus felidézéséhez), hanem az aránytévesztés okán. Egy előkelő londoni szállodában elkövetett rafinált hármas gyilkosság, mely egy angol faluban történt, kettős öngyilkossághoz vezető rágalomhadjáratra megy vissza, aminek még korábbi előzményei, illetve a nyomozás jelenéig ható következményei is vannak... Elkoptatott frázis, de erre az esetre is érvényes, hogy a kevesebb több lett volna. Úgy valamivel átláthatóbb lett volna Poirot színpadi nagyjelenete a leleplezéssel, követhetőbbek a nyomozás - fordulatokat igazán nem nélkülöző - kanyarulatai és meggyőzőbb néhány logikai következtetés is. Vannak, akik utánozhatatlannak tartják Agatha Christie műveit, ezért szentségtörésszámba megy náluk még a gondolata is annak, hogy bárki imitálni merje a krimi koronázatlan királynőjének stílusát. Mások viszont - én is közéjük tartozom - örülnek, hogy végre megtört a jég, és egy új Poirot- történet látott napvilágot. Mert, miként a borító szemügyre vétele és a populáris irodalom számos további hasonló példája is megerősíti, a hős sokszor fontosabb, életrevalóbb a teremtőjénél. N' est-ce pás, mon ami? Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok. Fordította: Molnár Eszter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014. 501. oldal.
