Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)

2015-01-10 / 7. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. JANUAR 10. VISSZAEMLÉKEZÉS 17 Mindig a szívével játszott Nem mozdult. Már vagy húsz perce álltunk az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán. A lámpa, ki tudja, hányadszor, zöldre váltott, indulhattunk volna. Szép lassan, át a zebrán, aztán egyenesen, majd a következő saroknál jobbra, onnan pedig tovább, a Lovag utcán. D ajka Margit nem sietett. Engem sem siettetett az interjú során. Hosszasan ül­tünk a Művész Cukrászda kerek lapu márványasztalánál, fogta, szo­rította a kezem, hegyesre ráspolyo- zott körmeit a bőrömön éreztem. Ez még nem a diktafonos interjúk ideje volt. Jegyzetelni kellett. Pon­tosabban: kellett volna. Ha engedi. De nem engedte. Nem akarta. Azt akarta, hogy figyeljek rá, a szemébe nézzek, lássam minden apró rezze­nését, érezzem, hogy mit érez, s ott legbelül mit lát. Mesélt. Nem nyilatkozott. Szí­nesen, de egyszerűen mondta a magáét. Kérdéseimet meghallgat­va vitt messzi utakra, be az idő sűrűjébe, ott, helyben felfedezett ösvényeken. Fényes elme volt túl a hetvenen, sőt közel a nyolcvanhoz is. Élete legfényesebb és legsöté­tebb mozzanataira egyformán tisz­tán emlékezett. Tőlem is ezt várta. Hogy csak a lényeges dolgokra emlékezzek majd abból, amit el­mondott. A leglényegesebbekre. „Minek jegyzetelni? — kérdezte boszorkányos kedvességgel. - Ami igazán fontos, azt az ember sosem felejti el.” Idős korban ennyi hun­cutságot, cinkosságot, bájt és mél­tóságot, büszkeséget, mint benne, nem nagyon fedeztem fel valaki másban. A lelke játszott. A teste játszott. A tekintete játszott. Ilyen volt. Talán születésétől fogva. Nagyváradon, egy szegény család tizenharmadik gyerekeként jött a világra. Gazdag gyermekáldás, ne­héz sors. Paraszti sorból indult az édesanya, kisnemesi család sarja az apa. Elegáns, jóképű férfi, ra­jonganak érte a nők, élvezi is na­gyon. Vannak esték, amikor haza sem megy. Máshol alszik. Bohém volt. Kicsapongó. Ismerte őt az egész város. Nagyváradon nem volt még egy olyan tánctanár, mint ő. De a gyerekek nevelése a feleségre marad. Egyedül rá. Főzés, sokszor a semmiből, sikálás, mosás és mos- datás, altatás, aztán másnap újra és megint újra. Hatéves lánya már újságot árul, rikkancsként hallják őt Nagyvárad szívében, a Bémer téren. Kávéházakban is megfor­dul, olvasnivalót kínál. Már ked­venc kuncsaftja is van. Ady End­re. Később Móricz Zsigmonddal, Hunyady Sándorral és Zilahy La­jossal is megismerkedik. Szeret és szeretik. Tízéves, amikor beállít a helyi színház pénztárosához. „Szí­nésznő akarok lenni” - mondja tömören, ellenvetést nem ismer­ve. Nem sokkal később már ren­dezők instruálják. Keresetével jól jár a család. Húszévesen már jóval távolabb játszik. Hódmezővásár­helyen, Miskolcon, Szegeden. Há­rom esztendő múltán már fővárosi színésznő. Budapestre szerződik. Gyakran lobban nagy szerepre, és nemritkán nagy szerelemre. Szeret és tud is élni, ért a férfiak nyelvén. A Domonkos-rendi, „fehér” apá­cák iskolájából azért tanácsolták el, mert mezítelen férfit rajzolt, amivel a szigorú falak között nem kis fel­zúdulást és felháborodást keltett. Ezt is részletesen elmesélte akkor, a Művészben. Amikor az egyik apá­ca kérdőre vonta. Mi jutott eszé­be, miért egy ruhátlan férfialakkal mutatta meg, hogy milyen remek a kézügyessége? Felmutatott a falon levő feszületre. Őt, a keresztre feszí­tett Krisztust rajzolta le. Később el­csattant egy pofon is az iskolában. O kapta az egyik apácától. Mivel úgy érezte, érdemtelenül, kapásból vissza is adta. Ezután került a Be- nedek-rendi, „fekete” apácákhoz. Budapesten sem lett sokkal nyu­godtabb az élete. Sokáig nem szer­ződött társulathoz, körbejátszotta a várost és az egész országot. Hol tragika volt, hol komika, míg aztán megmásíthatadanul tragikomika. 1938-ban amerikai turnéról vágyik haza. 1943-ban saját elhatározásá­ból indul a frontra. Katonáknak játszik. Sok katonának, sokat. Ott éri egy újabb nagy szerelem, amely­nek majd egy legendás házasság lesz az egyik nagy állomása. Uk­rajna, II. magyar hadtest, előadás, feltűnik egy régi szerelem: Lajtos Árpád. Primadonna a lövészárkok közön, katonatiszt a sebtében esz- kábált színpad mögön. Kérdések, ígéretek, csókok és ölelések. Há­zasságkötés jóval később. Előne szovjet offenzíva, hadifogság, nép­bíróság, fegyház. Tizenöt év bör­tön - ártatlanul. A szabadulás után másnap a boldogító igen. Mind­kettőjük részéről. Egyetlen nagy boldogító igen volt az is, amit a szerepeire, a rendező­inek mondott. Köztük is a legna­gyobbaknak, Makknak, Huszá- riknak, Fábrinak, Sándor Pálnak. Mindegyiküktől fontos szerepeket kapott. Sándor Páltól a Herkules- fiirdői emlék idős primadonnáját, aki fontos figurája a történetnek. Kevés szöveg, erős jelenlét, ami neki mindig jól ment. Ki tudta tölteni a gondolati, érzelmi rése­ket. Egy hajdani príma donna, aki végnapjait éli egy eldugott tü­dőszanatóriumban. De még így is, ennek ellenére, ezzel együtt is ad magára, ruhatára van, frizurája, napernyője, eleganciája. 141 perc a Befejezeden mondatból, Fábri Zoltán filmje. Kettős szerep. Fony- nyadt proliasszony az egyik, aki kamraszerű lakását örömtanyaként üzemelteti, hogy pénzhez jusson, gazdag, előkelő dáma a másik, az Adria-parti üdülőhely vendége. Hupka néni és a nagyasszony - két külön világ. Ő mindkettőt töké­letesen ábrázolta. Makk Károly, Liliomfi, Kamilla, a szerelmes vénkisasszony. Arcot, hangszínt, mozgást talál a figurához. Lob­ban, csitul, ugrik, csalódik. Talpig krinolinban veti magát az esti Ba­latonba. Macskajáték, Orbánná. A másik film Makk rendezésében. Hazudjunk életet, szépet, fensége­set. Jöjjenek (még mindig) a nagy érzelmek, a feltörő szenvedélyek. Féltékenység is lehet, megcsalatás, öngyilkossági kísérlet, de már idős fejjel, lábfájósan, bedagadt boká­val. A kártyákat ő keveri, a játékot ő irányítja, a slusszpoént ő adja. Orbánné. Erzsi. Aki hatvanöt éve­sen is tizennyolcnak képzeli magát, miközben szétcsúszik körülötte a világ. Dajka brillírozik, életet-ha- lált lehengerlőén játszik. Huszá­rikhoz is két film köti. A Szindbád és a Csontváry. Majmunkája a Krúdy-bolygó legcsodásabb asz- szonya. Félresiklott élet, majdnem eltékozolt szeretet. Ami nem jön össze fiatalon, megvalósul öregen. A férfi, akihez testével-lelkével ra­gaszkodott, ereje teljében többször is elhagyta, ám élete őszén hozzá talál vissza. Az elhagyott szerető­höz. Majmunka, mint egy örök anya, tékozló fiát örökké hazavárja. Aztán korholja, vádolja, lelkiis­meretét piszkálja, de számon nem kér tőle semmit. Női büszkesége, méltósága nem is engedné. Inkább vigaszt, meleg fészket, biztos mene­dékhelyet nyújt számára, dohogva szereti és boldogan pátyolgatja. A Csontváryban is hasonló szerephez jutott. Z., a színész idős anyja. A mindig, mindent megértő Mama, kinek húslevese mázsás kínoktól szabadítja meg az embert. Pályája vége felé két nagy szerepet kapott. Bors nénit és Csiky Gergely Nagymamáját, Szerémy grófnét. Bors néniként a gyerekek szívébe is beköltözött, a Nagymamával utoljára mutatta meg színészetének legteljesebb arzenálját. Az utóbbi alakítását tévéfilm őrzi, akkor állt kamerák előtt, amikor a Művész­ben találkoztunk, a legfrissebb élményeit ecsetelte hol lelkesen, hol nem kevés vitriollal. Nehezen viselte ugyanis, ha valami gátolta a játékban. Átélésről sosem beszélt. Neki minden munka játékot jelen­tett, felhődén játékot, ha hagyták, hogy úgy vigye végig, ahogy ő azt a lelke mélyén elképzelte. Mert mindig onnan indult ki, a lelke legeslegmélyéről. Az agy már csak akkor kapcsolhatott be, ha a szív megalkotta, amit meg kellett kre­álnia. S ha rendező vagy partner elé állt az úton, ezt ő fogalmazta meg így, akkor elszabadult a pokol. Be- dühödött. Csökönyössé vált. Nem adta fel, amit a szíve diktált. Vitái, összetűzései, marakodásai nem egy forgatáson voltak. Makk Károly és Sándor Pál tudna erről beszélni nagyon sokat. De a végén mindig alázattal ment tovább. A saját út­ján. És hogy megbékéljen a másik, kiengesztelje megbántott szívét, sütött vagy főzött neki valamit. Pogácsával, bablevessel éjfél után is képes volt beállítani bárkihez, akit szeretett. Hatalmas szíve volt. Leg­alább negyvenszemélyes. Álltunk a zebránál az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán. Kora délután volt, fázós idő, ott topo­rogtam mellette indulásra várva. Margitka ráért. Ő már akkor idő­milliomos volt. Nem játszott, csak főzött, mosott, takarítgatott, rakos­gatott - nagy műgonddal. Férjén kívül nem volt más közeli hozzá­tartozója, csak barátai, akik mel­lett élete utolsó napjáig kitartott. Betegségéről, amelyet képtelen volt legyőzni a teste, nem beszélt soha senkinek. Nem örült volna, ha bárki megsajnálja. Nem is engedett közel magához senkit, amikor már nagy volt a baj. Férjén kívül egye­dül Ruttkai Éva tudott róla, hogy mentheteden. Más nem is sejtette. Hazáig kísértem őt, megengedte. Fogta a karom, kapaszkodott na­gyon. Ott álltunk a Lovag utcai ház kapuja előtt. Még mindig me­sélt. Szórakoztatott. Aztán hirtelen mindennek véget vetett. „Csókol­lak, fiacskám!” - mondta. - Most már mehetsz!” És mentem. Ez a „csókollak, fiacskám!” hosszú idő után megint eszembe jutott. Szívet melengető volt. Itt a ház, egykori lakása ajtaja, az erkélye és az udvar, amelyet a szobájából látott. De en­nél sokkal, de sokkalta több, amit itt hagyott. Szabó G. László Egykori lakásának erkélye Itt lakott, ezt az ajtót nyitotta s zárta

Next

/
Thumbnails
Contents