Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-09 / 6. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 9. Nagyítás 9 A gazdasági szankciók nem hozhatnak változást az „orosz medve" magatartásában, ám féken tarthatják Putyint újabb expanzív szándékaiban Merre tart Oroszország? A hivatalos Kreml vagy az orosz nép tart-e jobban a 2015-ös esztendőtől? Az oroszok ugyanis az utóbbi másfél évtized legnagyobb pesszimizmusával kezdték az új évet. Vagy a világnak kell félnie a birodalmi dicsőségre törekvő Oroszországtól? Ezt feszegetjük František Šebejjel (Híd), a szlovák parlament külügyi bizottságának elnökével. MIKLÓSI PÉTER Képviselő úr, meglátása szerint a fenti „háromszögben” kinek van a leginkább aggódnivalója? Nehéz prognosztizálni. A közvélemény-kutatások adatai és az alkalmi személyes találkozások révén még csak-csak belelátni az orosz átlagpolgár leikébe, s ennek tükrében tényleg sok bennük a borúlátás. De a hivatalos Kreml lélektani világába nincs bepillantás, onnan pusztán jelszavak meg üres frázisok hallhatók. Ezekből viszont, egészen leplezetlenül, inkább valami paranoid, negativista, szinte gyűlölködő hangnem olvasható ki mind a nyugati világ, mind Amerika liberális értékeivel szemben. De hogy a Kreml urai, kiváltképpen Vlagyimir Putyin és az egész, KGB-s tünetekkel élő apparátus érez-e a lelkében pesszimizmust, szorongást, az bajosan kideríthető. Noha ezer oka lenne rá. Oroszország 2015-ös kilátásai valóban elgondolkodtatok, és nemcsak az ország gazdasági helyzete, ü- letve az olaj- és gázárak, meg a rubel zuhanása miatt, hanem mert úgy tűnik, hogy végre a Nyugat is keményebbre fogja vele szemben a politikáját. Nyikolaj Svanidze, a jeles orosz történész és publicista a minap úgy nyilatkozott: Kívánom magunknak, hogy túléljük ezt az egészet! Igazalehet? Oroszország valóban sajátos helyzetben van: nemcsak tőle kell félni, hanem az országot magát is félteni kell. Mert amíg a Kreml és személyesen Putyin már-már megszállottan szítja az oroszokban a kiújuló nemzeti nagyság érzetét, addig mintha az istenek haragja sújtaná Oroszországot, amelynek népszaporulati mutatói szinte katasztrofálisak. Igaz, a közép- és nyugat-európai nemzeteknek is akadnak hasonló gondjaik, de távolról sem ennyire aggasztó mértékben. Ugyanis az oroszországi lakosság lélek- száma az utóbbi másfél-két évtizedben hat-hét millióval csökkent! így fennáll annak kockázata, hogy a túlfűtött nemzeti nagyság tudati gerjesztésével párhuzamosan e hatalmas kiterjedésű országnak a 21. század végére esetleg csak feleannyi lakosa lesz - és ez nagyon robbanékony veszély. Egy másik orosz történész professzor, Andrej Zubov szerint Vlagyimir Putyin forradalom kitörésétől tart, ezért erejét és hatalmát bizonyítandó területi terjeszkedésre törekszik, de az olasz fasizmus, tehát a kapitalizmus és a nacionalizmus eszközeivel és stílusában... Ez utóbbi feltevést már én is többször hallottam. Kissé a sors iróniája, Karel Schwarzenberggel pont Rómában beszélgettünk erről. Ő is úgy tartja, hogy Putyint tévedés Hiderhez hasonlítani, viszont ha mégis valakivel, akkor Benito Mussoliniéi helytálló a párhuzam. A „duce” az antik Róma mintájára volt hajlamos a bálványozást remélő önfitogtatásra. Évtizedekkel később az orosz elnök például fededen mellkassal harckocsin ülve, egy másik fotón épp elejtett tigris fölött diadalmaskodva pózol, noha mindez nem más, mint az imádat és körülrajongás iránti vágy putyini giccse. Valószínűsíthető, hogy a letűnt Szovjetunióhoz hasonló államalakulat visszaállításán is fáradozik? Nagyjából tíz éve volt egy kijelentése, mely szerint a Szovjetunió megszűnése a huszadik század legnagyobb katasztrófája. Pedig önmaga a Szovjetunió is szolgált ennél összehasonlíthatatlanul súlyosabb katasztrófákkal: óriási területe örök fagy borította földjének felszíne alatt máig eltűnt százezrek, talán milliók csontjai pihennek jeltelenül. Putyin, szerintem, a birodalom fölelevenítéséről, dicsőségről, hatalmasságról, egy nép öntelt nemzeti érzületéről álmodik. Legalábbis a habitusa, a nyilvánosság előtti fellépései és beszédei ezt sugallják; ő pedig nem is titkolja szándékait. Fenyegetettséget vizionálva aggályai vannak az Észak- atlanti Szövetséggel kapcsolatban? E kérdés lélektanüag felfedhető megválaszolásához az orosz államfő közvetlen bizalmasának kellene lenni. így csak valószínűsíthető, hogy az ő aggodalmai egész sor elődjének félelmeihez hasonlíthatók. Ugyanis Putyinról tévedés azt hinni, beavatottként ismeri a nyugati világot, mert diplomataként ott szolgált. Csakhogy ő nem „Nyugaton”, hanem az egykori Német Demokratikus Köztársaságban, azaz egy kommunista kirakatországban volt kiküldetésben, ezért a valóban szabad világ demokratikus légkörét sohasem tapasztalta meg. Ehelyett megszűrt, közvetett, manipulált információkat kapott, és rögeszmés elvhűséggel folyvást azt hallotta: „A NATO a mi ellenségünk!” A Kreml mindig is üldözési tébolyban élt a NATO-val szemben; Vlagyimir Putyin pedig a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi, andropovi rendszerek neveltje és egyben mai kiónja. Ezért hajtogatja, hogy a NÁTO és annak bővítése riasztó veszélyt jelent Oroszország számára, ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy nem érti a Nyugat, a demokratikus világ ővele is békés partnerséget szorgalmazó szó- használatát. Ezen mit sem változtat, hogy Oroszországban sajátságos demokrácia van és választások is vannak. 2015-ben folytatódik a Krím megszállása és a háborúság Kelet-Ukrajnában? Az ukrajnai helyzet elhúzódása már Oroszország számára is kezd teherré válni. A krími kaFrantišek Šebej land a vártnál lényegesen költségesebb, mint ahogy katonailag és társadalmilag a kelet-ukrajnai hadakozás sem móka. Oroszországnak egyre kevésbé van minderre elegendő pénze. Persze, nehezen elképzelhető, hogy Putyin máról holnapra arculatvesztés nélkül kijelentse: pardon, tévedtünk, kivonulunk. A helyzet okozta gondok így nemcsak elhúzódni, hanem súlyosbodni fognak. Katonailag is. Úgy hírlik, ebben a konfliktusban az orosz haderő már ötezer katonát vesztett, amit a közvélemény és az érintett családok egyre szélesebb körében nehéz egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. Az idestova egy éve tartó ukrajnai konfliktus három tanulsága tehát: az orosz haderő sem verhetetlen; a személyi és anyagi áldozatok kezdenek elviselhetetlenné válni; és Vlagyimir Putyin nem engedhet meg magának egy második Afganisztánt! Az Ukrajnáért folyó harcban kinek van pozícióelőnye: Európának vagy Oroszországnak? A Nyugat egyáltalában nem viaskodik. Pusztán annyit mondott, Ukrajna előtt nyitva az ajtó, hogy egy hosszas közeledési folyamat végén az Európai Unióhoz társulhasson. Ennek volt nyitólépése a vonatkozó szerződés aláírása. De az is világos, hogy semmivel sem könnyebb a helyzet egy esetleges NATO-tagsággal sem, noha az ukrán parlament már megszüntette az ország semlegességét. Nyilván abban a meggyőződésben, hogy a semlegesség státusa a 20. század európai történelmében távolról sem jelentette az érinthetetlen- ség és biztonság garanciáit. Például Hitler fittyet hányt a Benelux államok semlegességi státusára, vagy Finnország a második világháború után úgy vált semlegessé, hogy Sztálin az NKVD-ügynök Urho Kekko- nent segítette kiemelten magas államirányítási posztokba. És persze a mai Oroszország sem bánt Ukrajnával egy semleges országnak kijáró respektussal, hanem saját uradalmaként kezelte, ahol ő diktálhat. A nemzetközi kapcsolatokban mennyiben jelent veszélyt - akár az évtizedekkel ezelőtti történelmi eseményekből okulva -, hogy az orosz elnök Ukrajnát nem akarja engedni egy nyugati mintájú demokrácia és az Európai Unió irányába haladni? Ez csalhatatlan tünete annak, hogy Oroszország ma biztonsági kockázatot jelentő állam. Saját impériumi világlátását fontosabbnak tartja a nemzetközijognál, ületve a nemzetek közötti erkölcsi és magatartásbeli szabályrendszernél. Elvégre neki az égvilágon semmi köze hozzá, hogy mely ország kíván a NATO vagy az Európai Unió tagjává válni. A balti államokban is megjelenhet az Ukrajnában már 2014 februárjától fertőző orosz hatalmi vírus? Észtország és Lettország lakosságának mintegy negyede oroszajkú, bár az ő esetükben nincs szó őshonos kisebbségről, hiszen a felmenőiket a sztálini megszállás idején, 1941-ben telepítették át ide. És bár róluk így nem beszélhetünk mint ősi eredetű orosz közösségekről, az szintén igaz, hogy mindkét, ma már demokratikus berendezkedésű állam viszonyulhatna tapintatosabban s nagyvonalúbban az immár bő hét évtizede észt és lett területen élő, nagyszámú kisebbségéhez. Ezzel is csökkentve annak rizikóját, hogy Putyin netán ürügyet találjon oroszajkú nemzettársai védelmére és megsegítésére. Ami megnyugtató viszont, hogy a balti államok tagjai a NATO-nak, ezért a Kreml egyhamar aligha fog egy újabb és még zűrösebb kalandba bocsátkozni. Persze, ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy felhagy az erőfitogtatással, a hidegháború politikai és katonai allűrjeivel. Ha így áll a bál, kézenfekvő a kérdés: ebben a feleselge- tésben a Nyugat és az Egyesült Államok válaszai eléggé határozottak lesznek? Szerintem hiba lenne egy elmélyített haragszomrád Oroszországgal. A Nyugatnak ugyanakkor végre rá kell döbbennie, hogy Vlagyimir Putyin nem az együttműködést keresi, mert a liberális társadalmi értékeket, a szabad piacot, a vélemény- és sajtószabadságot természetesnek tartó civilizált világot ellenségként kezeli. Úgy tűnik, Nyugat-Európa vezető politikusai közül, a kialakult helyzetben, Angela Merkel fogalmaz a legegyértelműbben. Igaz, annak idején diákolimpiát nyert orosz nyelvből, Putyin pedig a KGB tisztjeként még az NDK-ban megtanult németül, kettejüknek így nincs szükségük tolmácsra. Lehetséges, hogy a néha többórás tárgyalásaikon a német kancellár asszony ezért is volt hosszasan türelemmel az orosz elnökkel szemben, de úgy látszik, toleranciájának határaihoz érve már ő is föladta. Ráébredt, hogy Putyinnal szemben a realisztikusabban fellépő, keményebben fogalmazó politikusok szükségeltetnek. Egyelőre ugyanis mind Európa, mind Amerika reakcióiban az akkoriban Francót buzdító benemavatkozási, ü- letve a hitleri agressziót bátorító megbékéltetési politikát folytató egykori angol miniszterelnök, Neville Chamberlain szelleme s illúziói kísértenek. A gazdasági szankciók végül is eredményre vezethetnek? Máris eredményesek, bár lényegükből eredően az ukrán válságban nem hozhatják Oroszországot 180 fokos fordulatot késztető helyzetbe. De féken tarthatják Putyint, nehogy katonáival más országokba, mondjuk a Baltikumba is betörjön. Ezek célzott és megelőző jellegű pénzforgalmi és hadászati intézkedések, amelyek a mindennapokban szinte nem is érintik az oroszországi átlagpolgárt. Az orosz államfő tavaly augusztusban, és éppen Jaltában, elmondott beszédében bejelentette: új fegyverkezési programot indít! Az ország új biztonságpolitikai tézisei ezek, ahol először esik deklaratívan említés arról, hogy a NATO Oroszország nyílt ellensége. Ezt a kijelentést jó lenne néhány szlovákiai politikus fejéhez is párszor odaverni, hogy szemmagasságban észrevegyék: a NATO- tag Szlovákiát Oroszország leplezetlenül ellenségének tartja. így és nem fordítva! Persze, a Kreml fegyverkezési terveihez rengeteg pénz kellene. Mert az kétségtelen, hogy a kiváló orosz tudósok és műszaki szakemberek akár áttörést hozó és csúcsminőségű hadászati eszközök kifejlesztésére képesek, azok sorozat- gyártása azonban mérhetetlenül költséges, s az anyagiak előteremtése - például a kőolajárak meredek zuhanása mellett - aligha szavatolható. Nem tartja látszólagos képtelenségnek, hogy éppen a szovjet inváziót megélt Csehország, Szlovákia és Magyarország vezető politikusai ódzkodnak attól, hogy a Krímet bekebelező Putyint bírálják? Olyan politikusokról van szó, akik nemcsak a nemzetközi politika szemszögéből jelentenek veszélyt, hanem a saját maguk vezette országok részére is, talán anélkül, hogy maguk tudatosítanák. Valószínűleg bennük is a Mussolini-fé- le gondolkodásmód munkál: az állameszmény több, mint a polgárok jogainak princípiumai; az állam elsődlegességében az egyén emberi és demokratikus jogai jó esetben is csak másodlagosak lehetnek, hiszen a polgár csakis az imádott állameszme közösségének szellemében gondolkodhat és cselekedhet. Egy modern társadalomban ez a biztos zsákutca kapuja. NÉVJEGY František Šebej 1947 májusában született; szakmai pályafutását illetően pszichológus, pedagógus, újságíró és kutató. Az 1990-es évek legelején a Szlovák Tudományos Akadémia elnökségi tagja; a szociális és biológiai kommunikációt kutató kabinet társalapítója és igazgatója. A politikai életbe a Nyilvánosság az Erőszak Ellen tagjaként 1990-ben lépett, azóta a jobb-közép pártok önkormányzati, elsősorban azonban parlamenti képviselője; a Híd képviselői klubjának 2010 óta tagja. Sportkarrierjét tekintve a karate meghonosítója Szlovákiában, korábban versenyzőként, majd edzőkéntis aktív. (Somogyi Tibor felvétele)
