Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-23 / 294. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. DECEMBER23. Kultúra 17 Mindennek a középpontjában Radnóti Miklós és az ő zsenijébe vetett megingathatatlan hit áll „Most Eurüdiké maradt egyedül” rés, amely a Napló vége felé csak megszilárdul: nagy érzelmek, nagy fájdalmak mellett hol jól, hol kevésbé jól leplezett (vagy talán már takargatni sem kívánt) erős indulatok feszítik a szöveget. Gyarmati Fanni néhány év alatt vált igazán érett naplóíróvá. Miközben mindvégig sziká- ran, pontosan, a tények nyelvén szólalt meg, az idő előrehaladtával egyre plasztikusabban volt képes ábrázolni az őket körülvevővalóságot. Egyebek mellett azt a hiábavaló küzdelmet, amelyet a munkaszolgálatra behívott Radnóti megmentéséért folytatott; amikor a barátoktól sem kapott mást, mint - jobb esetben - üres buzdítást. Rögzít és nem magyaráz, nem önigazol, akkor sem, amikor megrázó személyes élményeket oszt meg: hat abortuszát, megerőszakolását Budapest ostroma alatt, érzéseit az abdai tömegsírból előásott sáros tetemet rejtő nyitott faláda felett... Innen már nehezen jönnek a szavak. „Most Eurüdiké maradt egyedül, és Orpheusztnem engedikfel többé Hádészból egyetlen pillantásra sem.’’Pár nappal Radnóti újratemetése után, 1946. szeptember 9-én születik az utolsó bejegyzés: „ (...) Később Illyés tizenötversét láttam a Valóságban. Régi, tiltott közlésű versek, sok szép részletük van. Mélységesen elkeseredtem: ő dolgozhat, ő változhat, nőhet és megújulhat. Miklóst megölték, és most is folyton megölik, mert mit érnek a reklámozó ismertetések és nekrológok, mikor a temetésen Illés Endrén kívül más nem volt a nyuga- tosok közül. Az írószövetség nevében is a »moszkovita« Gergely Sándort küldték búcsúztatóra. Nekik most sem kellMiklós, kitaszították, és élete legnagyobb gyötrődései ekörül még mindig folytatódnak. Idegen... vagy könyörtelenül azzáformálják maguk között. - Rettenetes ideges napom volt, korábban eljöttem, mert nem bírtam már tovább. Lefeküdtem és szenvedtem. Aztán Margit nővérének, Bözsinek egy órát adni felkeltem. Közben Kun Miklós jött fel megnézni, de elengedtem szó nélkül, hogy jöjjön később. Harag bujkál bennem, hogy az a csinos, okos, fiatal nő, aki vele dolgozik a minisztériumban, és akivel tavasszal Mailász Gittáéknál találkoztam, megint ott járt náluk, amikorén ott voltam. Féltékeny vagyok barátaimra, és érzékeny. Begubó- zom a szenvedésbe. Alkonyaiig cigarettázom, mélyen, felnőtte- sen az ablakban, és csorog a könnyem. Sietek lefeküdni, csak Margitom rohan le aggódva, miért nemjövökvacsorázni. Ilyenkor idegességemben egymás után rágcsálom a vajas kenyereket és mindent, ami itthon adódik, nemvagyoktehátéhes. Belefojtom magam egy jelentéktelen, szellemeskedő Paul Morand-re- génybe, amit már régen elkezdtem, aztán abbahagytam.” Élt még csaknem 70 évet. Elhunyt 2014. február 15-én. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946. Jaffa Kiadó, Budapest, 2014. Irodalomtörténeti csemege. Felbecsülhetetlen értékű kordokumentum. Az év könyvszenzációja. Ez is, az is igaz, valami mégis megakadályozza az embert, hogy pusztán mohó birtokvággyal vegye magához Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni most megjelent, súlyos 1200 oldalon rögzített kétkötetes Naplóját. Itt és most megtörik a hallgatás pecsétje, és megtörik az az intimitás is, amit a költő özvegye 70 éven át olyan gondosan védelmezett. LAKATOS KRISZTINA Nem vállalta a hivatásos özvegy szerepét. Nem vett részt a hivatalos megemlékezéseken. Hiába kérték sokan, sokszor, nem volt hajlandó nyilatkozni Mik és Fif közös életéről. (Illetve, ahogy azt a hagyaték gondozója, a szöveget sajtó alá rendező Ferencz Győző irodalomtörténész utószavában megjegyzi, kétszer adott interjút, mintegy személyes tartozást leróva.) A Naplóból kirajzolódó habitus és személyiségjegyek alapján számos indoka lehetett a hallgatásra. Férje halála után ez a történet volt minden, amit csak a sajátjának mondhatott a szoros házastársi szövetségből, s nem kívánta, hogy apránként rángassák szét. Nehezen viselte, ahogy az egykori barátok - akik java része Gyarmati Fanni mérlegén egyébként is könynyűnek találtatott - saját érvényesülésükre használják fel Radnóti emlékét, s nem akart egy hang lenni a kánonban. Ott van a sorok között a döbbenet, ahogy jártában-keltében néznie kellett az arcokat, és muszáj volt arra gondolni, hogy: ezek is megtették volna. És persze ott vannak a friss özvegy tapasztalatai, akinek a fájdalma sokszor még a szőkébb környezetében is részvétlenségbe ütközött: „Egyáltalán, arranagyon kell vigyázni, hogy az ember ne mutassonsemmitabból, hogyha- lált hordoz magában. Az emberek nagyon kényesek és érzékenyek a halál szagára, elidegeníti őketazonnal. ” Gyarmati Fanni nem kívánt eltávolodni az életét meghatározó eseményektől „akkor és ott” beszédmódra váltó visszaemlékezésekkel, helyette az „itt és most” érzését közvetítő naplója megosztására készült. Az 1935 és 1946 között született, eredetileg magáncélra szánt, gyorsírással lejegyzett szöveget a hetvenes években kezdte előkészíteni a közzétételre; tartalmi változtatásokat nem eszközölt, legfeljebb stiláris módosításokat engedett meg magának. „Olyan gyerekek vagyunk. Este Laciéknál vacsoráztunk, és Laci nagy bőkezűen megajándékoz ezzelakönywel.Mikkérifel- jegyzésekre, de a pontos dátum csábít a naplóírásra. Végül is ez lesz belőle. En kapom a megbízást vezetésére. Szép kemény vasárnap a mai. Folytonos hóesés, igaz, de jó edzőidő ez. Lacival hármasban síelünk. Kellemes, nem túl korai indulással, délután 4-ig. Olyan pihentető üresek leszünk azalatt, míg kint vagyunk. Nem merül fel semmi más, csak a síről, hóról egy pár megjegyzés. Esésekről és apró bolondozásokról. Boldog vagyok. Jó látnom Miket, hogy ügyes, ruganyos Laci puhánysága mellett, noha ő a »szép fiú«, de ahol testi keménységet kell mutatni, keveset ér. Jó, hogy Mikkel együtt tudok lenni ebben is. Néha csak zúgunk el egymás után, és síkságra érve összenézünk: remek volt, és jön egy kis csók állomás. Jó ízű, friss téli csókok ezek, és elfelejtődik minden ránk tapadó szörnyűség: kor, elmúlt és folyton meglévőbajok. (...)” Ezzel a szinte már idilli bejegyzéssel indul a napló, 1935. február 10-én. Egy fiatal, 23 éves nő kezdi el feljegyezni élete eseményeit a bátyjától kapott füzetbe, napi rendszerességgel, még ha olykor kötelező penzumnak tűnik is az a pár mondat. Gyarmati Fanni apja gyorsíróiskolájának a jövője miatt aggódik, mert egyre kevesebb a jelentkező, így bizonytalan a megélhetésük; reménykedik, hogy Mik sikeresen vizsgázik, és végre egybekelhetnek, fizikailag is beteljesedhet a szerelmük. Feltűnnek a családtagok, a barátok, a kollégák (élénk társasági élet, népes társaság - a kiadvány végén közölt, az eligazodást, értelmezést segítő, a lehető legtömörebb adatokat tartalmazó névjegyzék bő száz oldalt tesz ki), és kirajzolódnak egy modern szellemiségű házasság kontúrjai, amelyben természetes, hogy a nő a kereső fél, míg a férjnek az a dolga, hogy alkosson. Mert mindennek a középpontjában mindvégig Radnóti Miklós és az ő zsenijébe vetett megingathatatlan hit áll. Egyébként is sejthető volt, hogy az elbeszélőnek van szíve, van esze, van gerince - s most kiderül, hogy vannak karmai is. Aki jó Miklóshoz, az jó ember. Aki nem közli a versét, kritizálja valamelyik írását, az hűvös, mintegy mellékesen rögzített pengeéles megállapítások formájában azonnal megkapja a magáét. Azt mondhatnánk, Miklóst nem a legnagyobbra tartani Gyarmati Fanni szerint-jellemhiba. S éppen itt, ezeken a pontokon kezd felsejleni a felismeGyarmati Fanni és Radnóti Miklós 1935-ben (Képarchívum) LAPSZELRE Színezüst a fejen TALLÓSl BÉLA A folyótöltésről néztem be a portájára, nyugodt, kora őszi délután. Kevergette nagy főzőüstben a szilvalekvárt, az udvar közepén felállított katlan felett állva. Már a vége felé járt: nagy, szétfröccsenő buborékokban cuppogott ki a ragacsos sötétlila masszából a gőz. „Most nem hagyhatom itt, mert odakozmál - mondta. - Gyere, fiam, máskor, amikor már nem lesz ennyi tennivaló! ” Jó szívvel utasított vissza, nem azért, mert nem akart segíteni. Megígérte, hogy beszél nekem magnóra. Az egyetemen kaptuk feladatul, hogy gyűjtsünk nyelvjárási szöveget. „Nem küldlek el, csak most nem jó, láthatod.” „És mikor lesz jó?” „Majd, ha már nem foglalkoztat a kert.” „Az mikor lesz?” - kérdeztem, mert akkor talán még nem értettem, mit jelent a válasza valójában. „Karácsonykor. Akkor majd ráérünk.” „Karácsonykor?” „Hát! Akkor nem dolgozunk. Ülünk bent a jó melegben, rakjuk a kályhát, esszük a finom szilvalekváros gombócot. Egész ünnepekre főzök, előre, hogy nyugtom legyen, csak az állatokhoz kelljen kimennem korán meg este, sötétedés előtt” -mondta. Ott, azon a szép napsütötte langy őszi délutánon, a füstölgő katlan és a gőzölgő szilvalekvár melege mellett megéreztem az ő karácsonyát. A csöndes visszavonulást. Ahogy ablakából rálát az ártérben behavazott, lebotolt füzekre, és néz bele hosszasan a fagyos világba, talán gondolatok nélkül merengve. Vagy leperget valami nehezet, fájdalmasat az életéből, amit akkorra meg- könnyített az idő, és felsóhajthat. Ott, a forró szilvalekvár illatát érezve, magam előtt láttam, ahogy gyér lámpafénynél mélytányérba szedi a dermedt, hideg gombócot, csak úgy kanállal kanya- rít belőlük, és elmajszolja ráérősen a szenteste édes vacsoráját. Majd bekapcsolja a rádiót, és amíg el nem bóbiskol fölötte, hallgatja a sötétben, ami szól a Kossuth adón, mert mást fogni nem tud. Aztán amikor felhorkant és feleszmél a hangokra, elcsavarja az öreg készülék gombját, majd a sűrűsödő homályban odabotorkál az ágyhoz. Elteszi magát másnapra, időben, mert az állatokhoz hajnalban kell kelni... karácsonykor ugyanúgy, mint egyéb napon. Aztán már csak a falióra tik-takja őrzi felette az időt. Virradatig. Ilyesmit mondott el ő is, amikor elmentem hozzá újra a magnóval, nyelvjárási szöveget gyűjteni, és arra kértem, meséljen a karácsonyairól. „Mit mesélhetnék, nincs a karácsonyunkban semmi különös. Lustálkodunk, mert egész életünkben dolgoztunk - kezdte. - Keményen, hogy megöregedtünk bele. Ilyenkor nincs a nyakunkon a munka. Megnyugszunk egy kicsit. Pihenünk.” „Fa nélkül, dísz nélkül?” - kérdeztem. „Nem, fiam, dehogyis - válaszolta, és a vállára eresztette a keszkenőjét. - Itt a dísz a fejemen. Színezüst.” A tizenöt éves Tóth Andi nyerte az X-Faktort A legfiatalabb győztes ÖSSZEFOGLALÓ Budapest. A magyarországi X-Faktor történetének legfiatalabb győzteseként vasárnap este Tóth Andi nyerte meg a könnyűzenei tehetségkutató 2014-es szériátját. Az RTL Klub műsorának szombati négyes döntőjében két lány és két fiú váltotta egymást a színpadon. Végül Nagy Richárd, Alföldi Róbert mento- ráltja esett ki, így Horányi Juli, Benji és Tóth Andi készülhetett a másnapi fináléra. A vasárnapi döntő első felében Benji kapta a legkevesebb nézői szavazatot. A vietnami származású fiú hálálkodva búcsúzott, átengedve a terepet a gyengébb nemnek. A műsor magyarországi történetében még soha nem volt két lány döntőse az X-Faktornak. A győztes személyéről kizárólag a nézők döntöttek, a négy mentornak itt már nem volt szava. Szerepük kimerült a versenyzők dicsérésében és biztatásában. A műsor végén, hosszú perceken át pattanásig feszített hangulatban végül Tóth Andi neve hangzott el. A tinilány művészeti líceuTóth Andi (Képarchívum) mot végez rajz szakon, emellett két éven át járt énektanárhoz. Nem kíván visszamenni Nagyváradra, Budapesten képzeli el a jövőjét. A Hír24 információi szerint az egész család a magyar fővárosba költözik, a szülők eladják a házukat és hamarosan felmondanak a munka-' helyükön, (juk)
