Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)

2014-12-19 / 291. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. DECEMBER 19. Nagyítás 9 Az ember gyakran azzal tartja egyensúlyban a lelkét, hogy sírni tud a boldogságtól; máskor pedig nevetnie muszáj, hiszen annyira boldogtalan... Nagybetegen is gyógyír a derű? (Somogyi Tibor felvétele Tízéves a Piros Orr Bo­hócdoktorok szlovákiai szervezete. A riporter nem az egészségügyi „mókadokik” betegszo­bákban tett látogatásai­nak gépiesen strigulázha­tó számaira kíváncsi, ha­nem főként arra, mi tör­ténik a bohócviziten! Hozzáértő útbaigazítást Kecskés Mária bábmű­vész, a Piros Orr Clown- doctors Polgári Társulás művészeti igazgatója ad. MIKLÓSI PÉTER Marika, mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres és több­nyire a betegágyhoz kötött pácienseket hatásosan keze­lő bohócdoktor legyen? Mo­solygós lélek? Igen, az mindenképpen. Bár a mosolygós lelkivilághoz az ér­zelmi érettség szintén fontos. És persze a megfelelő rátermett­ség, illetve az egyéni kiforrott­ságot feltételező, legalább hu­szonegy éves életkor. No, meg legyen az illető egy személy­ben muzsikus és énekes, rög­tönözni képes varázsló és ko­mikus, mókás kedvű lélekbú­vár és „szakorvos”, egy kicsit zsonglőr és mulatságos csepű- rágó. Mert nem egyszerű dolog természetes közvetlenséggel, szinte ösztönösen megoldani a betegszobákban adódó várat­lan helyzeteket. Ezért taná­csos, hogy a világtól sokszor elzárkózó, a környezetüktől is elforduló beteg gyerekek ma­gányát és fásultságát feloldani hivatott kezdő bohócdoktor már olyan korú legyen, aki túl van az ifjúkor forrongásán, és így a jellemét, a művészi egyé­niségét tekintve megbízható „doktorkolléga”. Mi adta a bohócdoktorok szlovákiai csapata létrehozá­sának ötletét? Daniela Sejnová, a pozsonyi gyermekonkológia főorvos asszonya, fiatal orvosnőként, még a nyolcvanas években, franciaországi tanulmányútján egy ottani rákklinikán találko­zott először bohócdoktorokkal. Az ott szerzett pozitív benyo­mások később sem hagyták nyugodni; és amikor a kétezres évek elején az egyik cseh tévé- csatorna érdekes dokumentum- műsort sugárzott a csehországi bohócdoktorok munkáját irá­nyító Gary Edwardsról, megszó­lította az egészségügyi bohóc­doktorok számos országban köztiszteletben álló mentorát, hogy megkérje őt, alapozza meg Szlovákiában is ezt a tevé­kenységet. így nálunk az első szakmai válogatás Edwards úr irányításával és a Rote Nase Clowndoctors osztrák szervezet segítségével zajlott. Az erre az alkalomra meghívott harminc­negyven személy listáját a hazai színészek és bábszínészek köré­ből a Szlovák Színháztudomá­nyi Intézet ajánlotta, 2004-ben pedig már gyakorlatilag is munkához kezdhettünk. Az első évtized elteltével, polgári társulásról lévén szó, milyen a szervezet szlovákiai társadalmi tekintélye és meg­becsültsége? De akár nemzet­közi összehasonlításban is. Jóleső érzés, hogy nemzet­közi szinten már a Red Noses Clowndoctors International ta­lán harmadik legnagyobb szer­vezete vagyunk! Idehaza nem kapunk támogatást a költségve­tésből, ezért mind a civil szféra, mind a magánszemélyek jóin­dulatú pártfogására szorulunk, így hát a legapróbb anyagi se­gítségnek is őszintén örülünk. Es persze, hálásak is vagyunk érte. Hogy megtartsuk az embe­rek bizalmát, a gazdálkodásunk mindig világosan nyomon kö­vethető és ellenőrizhető. A ha­zai bohócdoktorok időközben számszerűleg is szépen bővült csapata, kellő szakmai képzés­sel, szintén rengeteget fejlő­dött. Ma már drámapedagógus, újságíró, filmoperatőr, gyógy­pedagógus, operetténekes és különböző egyéb szakmákat űző egészségügyi bohóckollé­gánk is van. Napi feladataink rugalmas időbeosztást s körül­tekintő racionalitást igényel­nek, hiszen egy-egy bohócdok­tor - a munkahelyi lekötöttsége mellett - havonta csak tíz-ti- zenkét kórházi vizitet vállalhat. Ez holmiféle regula? Inkább íratlan szabály. Hogy megőrizze friss derűjét, találé­konyságát, ötletességét. Ne­hogy a fáradtságtól fásultabb legyen, mint a látogatásunkat váró nagybeteg páciensei. A bábművész és a pozsonyi Színiakadémia Bábművészeti Tanszékén részmunkaidőben oktató Kecskés Marikának mit jelent, hogy bohócdoktor? Mi több, a Piros Orr Clowndoc­tors szlovákiai társulatának művészi igazgatója is. Számomra ez az élet hatal­mas ajándéka. Meg hát bizonyos életstílus is. Egy életforma, amely ha más-más módon is, de naponta leköti a gondolataimat. Művészileg szinte kötéltánc, hogy a súlyos betegek lelkivilá­gának mindig tréfálkozó dok- torkái vagyunk. Kiváló dolog, ha ez sikerül. Igazi öröm. És óriási felelősség. Abban a semmikép­pen sem irigyésre méltó hely­zetben, amelyben a többnyire nagybeteg páciens tépelődik, nagyszerű érzés meglátni az ar­cán vagy észrevenni a tekinteté­ben, hogy föloldódott. És re­ménykedik. Hogy állapotának ezek a derűsebb pillanatai segí­tik a bizakodását, csillapítják fájdalmát, elterelik a jövőjével kapcsolatos kétkedéseit. És per­sze enyhítik a kórházi kezelés nyomasztó kiszolgáltatottságát. Csak úgy hiphopp betoppan két bohókás alak, és minden más szigorú kórházi szokással meg előírással szemben a beteg az, aki határozhat: odaengedi-e őket az ágyához, elfogadja-e a társaságukat, vagy nem. Egyen­rangú személyként döntéshely­zetbe kerül, mintha nem is volna éppen kórházban! Ha rábólint a mókára, akkor a folytatás már csak a bohócdoktorok tehetsé­Kecskés Mária gén s tapasztalatán múlik. Hogy vidámabbá teszik, oldottabbá varázsolják-e a betegszoba vagy a többágyas kórterem egyéb­ként eléggé barátságtalan lég­körét. Ehhez sohasem elég a puszta rutin, a korábban már bevált trükk és jópofa cselfogás, mert minden egyes új szituáció új útkeresés a páciens lelkivilá­gához. Az egészségügyi bohóc, nyilván tudat alatt, egy-egy boltban vagy akár a nyílt ut­cán is bohócdoki? Mondjuk, a kórház büféjében okvetlenül az. Én rendszerint akkor változom át bohócdok­torrá, amikor fölkerül az ar­comra a piros krumpliorr. Ott és akkor, abban a pillanatban megelevenedik Rozika nővér, és már csak ő él, ő szaladgál az intézet folyosóin, a lépcsőház­ban, a hitben... Vagy ő kíséri a betegszobából a műtő felé a szorongó tekintetű pácienst. Egyszóval a bohócdoktor szinte mindenkivel tréfálkozik, aki út­jába kerül a kórházban. Abban a nem éppen szívde­rítő, emberi fájdalmakat rejtő környezetben? Pont, hogy ott! Tréfacsinálá- sunk alapvető rejtelme, hogy a kórházi mókamester elsősor­ban a saját énjét figurázza ki. Úgy válik kacagtatóvá, mintha görbe tükör előtt állna. Amit jómagam a köznapi életben so­hasem engednék meg magam­nak, azt bohócdoktorként a jó­zan mértéktartás határain belül zokszó nélkül megteszem. Szívből jövő bátor nyitottsággal én válók mulatságossá mások szemében. Ha egy-egy osztá­lyon bohócdoktor is „rendel”, ez természetes támogató terápia­ként sokban segíti a hivatásos szakorvosok és a nővérkék munkáját. Azzal, hogy lazít a betegek, illetve a páciensek ágya mellett aggódó családta­gok feszültségén. Mert ha a gyermek valami tréfás helyzet­ben az édesanyját látja elmoso­lyodni, akkor ő is rögtön vidá­mabb. Sőt! Az is előfordul, hogy kijelenti: amíg nem jön el hozzá még egyszer az a két bohócdok­tor, addig bizony ő haza sem megy a kórházból! És ennél aligha lehet nagyobb elismerést vagy gyermeki hálát várni... És ha a kis páciens nem ne­vet, az rettenetes? Ha kacag, azjó? ' A bohócdoktor dolga fölis­merni a helyzetet,' és szinte egyetlen szemvillanás alatt föl- szabadultabbá tenni a beteg­szobák szomorkás hangulatát. Van, akire a zene hat, másvala­kinél a bohóctrükk, a bűvész­mágia, a pantomimjáték, a ke­délyes komédiázás segít. Per­sze, akadnak olyan betegek is, akik csupán nézni akarják és élvezik a két piros orrú, kosz­tümbe bújt bohócdoktor játé­kát, mert korábban elképzelni sem tudták, hogy egy kórház­ban viccelődni is szabad. A bohócdoktor, nagybete­gek között ékelődve, honnan meríti figurás optimizmusát? Ez a bohókás munka nekem is az én mindennapi színpa­dom, a napi erőforrásom. Ab­ban az egyébként panaszos légkörben tudatosítom, hogy az emberek alapvetően jók, és van értelme élni. Rozika nő­vérként ehhez mindig a maxi­mumot kell nyújtanom. Bo­hócvizitről bohócvizitre. Sokat nevetve, és még többet nevet­tetve. Elvégre az ember élet­eleme a derű, gyermekként pe­dig játékosan duplán az. Már az is egyfajta játék, hogy mi­előtt benyitnánk a betegszo­bákba, miként illik, tapintato­san bekopogunk. Megkérdez­zük, jöhetünk-e? Ha a válasz elutasító, nem erőltetjük a dol­got. De ha szabad belépnünk, azon nyomban velünk teli a szoba, hiszen amit a bohócdok­tor adni tud, azt önmagából ad­ja. A mesét, a játszást, a bohóc­kodást; és ilyenkor szinte máris kölcsönös a kommunikáció. Marika, elárulhatom, hogy a negyvenesek, tehát a höl­gyek legszebb életkorának szakaszábanjár? Nem titok! Pusztán azért udvariatlan- kodom, hogy rákérdezhessek: vajon továbbra is él-e önben valami a gyermekkorának én­jéből - amivel belelát a nagy­beteg gyerekek leikébe? De hát különben nem is le­hetnék bohócdoktor! Önfeledt- ség, spontaneitás, a szükséges érzelmi adottságok nélkül esélytelen lennék ebben a művészi munkában. Éppen el­lenkezőleg, akárcsak a gyere­keknek, nekem is kíváncsinak, játékosnak, talpraesettnek kell lennem. A bohócdoktorral mindig az adott pillanatban történik minden. Bármi legyen az, azt századszorra is ő fedezi föl „először”. Ó mindent tud, és nem ismer lehetetlent. Ha mó- kázás közben, mondjuk, „ég a kórház”, a füstön keresztül ő máris látja a tűzlépcsőt, tudja, hol a vészkijárat... Mi a különbség egy cirku­szi mókamester és a bohóc­doktor között? Annyi mindenképpen, hogy az egészségügyi bohóc őszin­tén vállalja, hogy őfölötte is el­szállnak az évek. Én sem va­gyok már az a Rozika nővér, aki tíz éve belevágott ebbe a mun­kába. Mennyiben lett más? Sok mindenben. Megváltoz­tak a külsőleg észrevehető szí­neim. Más lett a karakterem, másak a megnyilvánulásaim, a bohóclétem pózai. Azt is komo­lyabban tudatosítom, hogy mi az, amiből már kinőtt Rozika nővér korábbi bohócdoktori fi­gurája. De ahhoz is alkalmaz­kodnunk kell, hogy folyamato­san javul és bővül az egészség- ügyi intézmények műszaki el­látottsága, ami számunkra egy­re újabb kihívásokat jelent. A változó körülmények dacára állnunk kell a sarat! Viszont jó érzés, hogy manapság szinte sehol sem fogadnak már két­kedve, netán bizalmatlanul, hanem inkább azt kérdezik, mikor jövünk és meddig ma­radhatunk. Szerencsére, nem­csak a nagybeteg gyerekek és a kórházban őrködő szüleik számítanak ránk, hanem a sú­lyosan beteg felnőtt páciensek is. Ezért gondolom, hogy re­mek ajándéka az életnek, ha valaki bohócdoktor lehet. Rubik Ernő, a világhírű bűvös kocka feltalálója sze­rint: ami eleinte túl bonyo­lultnak látszik, az végül na­gyon is egyszerűnek bizo­nyul. Ezért lehet igaz, fordí­tott logikával, hogy a betegek ágyához hozott örömosztó vidámság pont annak látszó­lagos egyszerűségében lehet a világ legbonyolultabb dol­gainak egyike? Erről véleményt mondani nem a bohócdoktorok tiszte. Fölöttébb igaz viszont, hogy az ember gyakran úgy tartja egyensúlyban a lelkét, hogy sír a boldogságtól; máskor meg éppenséggel nevetnie muszáj, hiszen annyira boldogtalan... Ugye, ismeri ezt?! Lényegében az egész élet nem más, mint el­lentétpárok sorozata. így hát a sors csapásai is elvontak és fáj­dalmasak, de ha a gondterhes köznapokból kimagaslanak a derűsebb élmények percei-órái, akkor a bajokat is egyszerűbb­nek lehet látni... Talán ez a fon­tos tanulság az, ami naponta megkönnyíti a Piros Orr Bo­hócdoktorok igyekezetét. És az ünnepek? A közelgő karácsonyt személyesen mi­lyennek reméli? Családiasnak. Szépnek és meghittnek. És ha a hó is hul­lana, az volna az igazi boldog­ság. Évről évre minden kará­csony szinte csordultig van az emlékekkel, az új remények­kel, a fenyőfák alatti gyermeki örömmel, és remélhetőleg mindenütt őszinte szeretettel. Konfuciustól Einsteinig lapoz­gassak föl bármit is, mindig azt az egyetlen választ kapom, hogy értelme annak az emberi létnek van, melyet az emberfia másként, egy magasabb, meg- tisztultabb erkölcsi-lelki világ­ba emelve képes megélni. És ha a rohanó hétköznapok körfor­gásában ez nem sikerülhet is csorbítatlanul, de az ünnepek kiváló alkalmat kínálnak erre. A kórházakban karácsony­kor ott az orvosi ügyelet. A bohócdoktorok szintén „ren­delnek” ilyenkor? Természetesen. Ahogy az orvosi kezelés, úgy a bohóc­doktori vizitek sem maradhat­nak el. Sőt, többekért szeret­nénk többet tenni. Hiszen aki nagybeteg, karácsonykor sok­szorosan szomorkás. Visszük- hozzuk hát a recept nélküli gyógyírt: a tréfa hozta derűt. Az „info@cervenynos.sk" címre érkezett: A clownoknak is köszönhetően bírt ki a derék Sebko a műtét után teljes 24 órán át ágyhoz kötve maradni. Majka néni Köszönöm, hogy a kórházban elűzték a pocsék kedvemet. Végre egy jót nevettem. Denisza Ezúton köszönöm Ampulla nővérkének és Mandula doktornak, akik beteglátogatás közben az érsekújvári kórház gyermekosztályán az unokámnak, de a lányomnak és nekem is felejthetetlen élményt szereztek. Állandó támogatójuk vagyok, és igazán megörültem, hogy személyesen is láthattam bohócvizitet. Ilona néni

Next

/
Thumbnails
Contents