Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-29 / 274. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2014. NOVEMBER 29. Közélet 3 Az országos munkabeszüntetés megmutatta: a rendszernek nincs legitimitása Az általános sztrájk megtörte a kommunisták hatalmát Majdnem mindenki sztrájkolt. Középen Fedor Gál. (Lőrincz János felvétele) Nem tudtak éket verni az emberek közé „Nem vagyunk gyerekek” ÖSSZEFOGLALÓ November 17-én elkezdődött, november 27-én győzött. Az általános sztrájk után már nem volt visszaút, és győzött a forradalom - véli a történészek többsége. Összeállításunkban a forradalom második hetét vettük górcső alá. ÖSSZEFOGLALÓ 1989. november 27-én pontosan délben megállt az élet Csehszlovákiában. Ekkor kezdődött a kétórás általános sztrájk, melyet pár nappal korábban hirdetett meg az ellenzéki cseh Polgári Fórum (OF) és a szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN). Tiltakozó jellegű munkabeszüntetésre a kommunisták 1948-as hatalomátvétele óta nem volt példa a köztársaságban. „Kockázatos volt tíz nappal november 17-e utánra meghirdetni, ám abszolút sikeres volt. A lakosság 75 százaléka részt vett benne, ettől pedig megijedtek a kommunisták” - mutatott rá Patrik Dubovský történész. „Az általános sztrájk volt a kulcsfontosságú esemény. Addig nem lehetett tudni, ki nyeri a játszmát” - véli Jirí Suk cseh történész. Megvolt a kritikus tömeg A munkabeszüntetés több szempontból is a bársonyos forradalom vízválasztó eseménye volt. Addig csak az egyetemisták és a színészek sztrájkoltak, a tüntetésekre több tízezres tömegek mentek el (Prágában százezrek), de nem lehetett pontosan látni, milyen a támogatottsága a forradalomnak, mit gondolnak azok, akik nem mentek ki az utcára. A kommunisták pedig abban bíztak, az emberek nagy része, ha nem támogatja is a fennálló rendszert, de közömbös a forradalommal szemben, vagy legalább fél véleményt nyilvánítani. Éppen ezért is volt sokkoló a pártvezetés számára, hogy a gyárak, intézmények és hivatalok többségében beszüntették a munkát, s minden jelentősebb városban tízezrek vonultak az utcára. Manapság egy öt-tízez- res tüntetés is jelentősnek mondható, akkor például a csehszlovákiai viszonylatban nagyvárosnak nem mondható Nyitrán 30 ezren gyűltek össze. Belátták, hogy vége A kommunistákat nemcsak a tömeg nagysága sokkolhatta, hanem az is, hogy be kellett látniuk: az emberek már nem félemlíthetők meg, és félrevezetni sem lehet őket. A sztrájk egyben rámutatott, hogy nemcsak a diákok vagy az értelmiség egy része akar rendszerváltást, de a munkások többsége is. Ezzel alapvetően megbillent a rezsim legitimitása, hiszen négy évtizeden keresztül azt hangoztatták, hogy a proletariátus van hatalmon az országban. November 27-én láthatták, hogy a proletariátus sem kér már belőlük. Korábban a közép-európai kommunista re- zsimek ilyen helyzetekben a végső megoldáshoz nyúltak: erőszakot vetettek be. Ennek egyik alapfeltétele viszont az volt, hogy maguk mögött tudhatták Moszkva támogatását, sőt, nemegy esetben a szovjetek kezdeményezték az erőszakos beavatkozást. Most hiába fordult Prága Moszkvához, a szovjetek hallgattak, vagyis nem adták áldásukat a durva megoldásokra. Százezrek a Letnán A november 17-i diáktüntetés utáni napokban megkezdődtek az utcai megmozdulások, ám az igazán nagy tömeg- rendezvényekre a második héten került sor. A prágai Letnán két egymást követő napon is több mint félmillió ember gyűlt össze. Szombaton, november 25-én 700-800 ezer ember vonult ki a főváros legnagyobb nyűt terére, egy nappal később pedig félmillióan gyűltek össze - a nagy hideg ellenére. A tüntetéseken Václav Havel mellett felszólaltak a forradalom vezéralakjai is, többségüket - mint ahogy az elhallgattatott művészeket is - a nagy nyilvánosság ekkor láthatta, hallhatta először. (MSz) A bársonyos forradalom egyik emblematikus mozzanata volt Miroslav Štépán elvtárs beszéde, melyet a tömeg szakított félbe. A prágai párttitkár a helyi ČKD üzembe látogatott ki 1989. november 23-án - hat nappal a forradalom kezdete után -, hogy az összegyűlt munkásokhoz szóljon. Ez a cég volt az egyik legnagyobb foglalkoztató, a párt a munkások és a kommunisták fellegvárának tartotta. Célja egyrészt az volt, hogy a kedélyeket megnyugtatva időt nyerjen, másrészt éket akart verni az elégedetlen társadalom egyes csoportjai közé. „Égyik országban sem lehetséges az, a fejlődő, a kapitalista és a szocialista országokban sem, hogy 15 éves gyerekek határozzák meg, mikor távozzon a köztársasági elnök, mikor és ki érkezzen a helyére...” - mondta Štépán elvtárs, ám beszédét már nem tudta befejezni. A munkástömeg kifütyülte, s hangosan skandálni kezdte, hogy „nem vagyunk gyerekek”. Štépán még tett egy gyenge kísérletet: „Be szeretném fejezni. Úgy látom, azt értettétek, hogy rólatok beszélek, de én nem rólatok beszéltem...” - igyekezett menteni a helyzetet a prágai párttitkár, esélytelenül. „Demisszió, demisszió” - skandálta a tömeg reakcióként, Štépánnak pedig távoznia kellett a gyárépület teraszáról. A kommunisták hagyományos taktikája a munkások és az értelmiség szembeállítása volt, bizonyos történelmi időszakokban ez működött. 1989-ben már egyáltalán nem, Štépán sikertelen próbálkozása után pedig be kellett látniuk, hogy nincs olyan jelentős társadalmi csoport, amely felsorakozna mögéjük. Sokan emiatt a prágai CKD-ben lezajló eseményt kulcsfontosságúnak tartják, mivel megmutatta: az a társadalmi osztály - a munkások - sem áll a kommunisták mögött, amelyre hivatkozva hatalmukat gyakorolták. Štépán közvetlen kommunikációja egyébként szinte egyedülálló. A bársonyos forradalom napjaiban a kommunista vezetők gyakorlatilag lemondtak a nép közvetlen megszólításáról, nem álltak a tömeg elé, „saját” munkásgyűlések megszervezésével sem kísérleteztek. Miloš Jakeš, a CSKP főtitkára leváltása előtt egy nappal - szintén november 23-án - tévébeszédben nevezte a szocializmus felforgatóinak a tüntetőket. Štépán akcióján kívül még egy jelentősebb kommunista politikus tett kísérletet arra, hogy beszéljen a tömeggel - Ladislav Adamec az első letnái (Prága) tüntetésen kérte arra az összegyűlteket, hogy halasszák el az általános sztrájkot, eredménytelenül: a csehszlovák miniszterelnököt kifütyülte a tömeg. (MSz) Štépán beszélt volna a prágai munkásokhoz (Fotó: Youtube) Miközben Lengyelországban és Magyarországon javában zajlott a rendszerváltás, a csehszlovák kommunisták mindennemű változástól elzárkóztak A kommunista párt vezetése az események után kullogott Gustáv Husák, a normalizáció arca (Képarchívum) ÖSSZEFOGLALÓ A bársonyos forradalom gyors sikerének egyik oka, hogy a kommunista párt nem tudott megfelelően reagálni a november 17-e után kialakult helyzetre. A CSKP vezetésében 1987-ben állt be változás, ám ez sem szemléletmódbeli, sem generációs váltást nem hozott. A kiöregedett szlovák Gustáv Husákot - az 1968 utáni normalizáció atyját - a tőle csak kilenc évvel fiatalabb cseh Miloš Jakeš váltotta. Jakeš (polgári nevén Milouš Jakeš) 65 éves volt, amikor a főtitkári székbe ült - a CSKP 1929-es megalapítása óta egyébként csupán a párt hatodik vezetője volt. Jakeš keményvonalas ortodox kommunista volt, a vezetőségben is szinte kivétel nélkül csak üyen beállítottságú tagok ültek. Míg a magyar állampártban a 80-as években utat törtek maguknak a pragmatikus reformkommunisták - akik később sikeresen transzformálták át hatalmukat -, addig a CSKP- ban az 1968-as események miatt hiányoztak a reformorientált vezetők. Miközben Lengyelországban és Magyarországon már javában zajlott a rendszerváltás, Berlinben pedig politikai értelemben leomlott a fal, a helyi pártvezetés mindennemű változástól meredeken elzárkózott. A november 17-e utáni, felgyorsult napokban pedig egy ideig nem tudták, mit tegyenek. A párt legfőbb vezetését, a Központi Bizottságot november 24-re (péntek) hívták össze, az ülés a késő éjszakai órákig tartott. A vezetőség lemondatta Jakešt, egy ideig úgy tűnt, a távozó főtitkárral szinte egykorú Ľubomír Štrougal lesz az új vezető, ám végül Husák nyomására a 48 éves Karel Urbáneket választották meg. Ur- bánek főtitkársága pünkösdi királyság volt, 26 nappal később megszűnt funkciója. Urbánek november 25-én tévébeszédben szólt a néphez. Párbeszédet sürgetett, ám a szocializmus mellett állt ki, sőt, óva intett a helyzet kiéleződésétől. Egyben az általános sztrájk ignorálását kérte az emberektől, és a Prágai tavasz ideáljainak megvalósítását ígérte. A pártvezetés az események után kullogott, ami a forradalmak tipikus jelensége: a megdöntésre váró rezsim vezetői általában fáziskésésben vannak, s arról hajlandók tárgyalni, ami napokkal, hetekkel korábban volt aktuális. A tárgyalások a hatalom és az ellenzék között egy ideig párhuzamosan zajlottak, a párt részéről a cseh Vasü Mohorita és a szlovák Ondrej Šaling tárgyalt Havelékkal, míg Ladislav Adamec csehszlovák miniszterelnökként folytatott egyeztetéseket a tüntetők vezetőivel. Az „élelmesebb”, viszonylag tiszta előéletű kommunisták igyekeztek kiegyezni a forradalmárokkal, néhányuk később az OF és a VPN választási listáján is feltűnt (pl. Marián Čalfa, MilanČič). A párt az 1989-es év végére elvesztette a hatalmat, a régi elvtársakat a forradalmat követő hetekben leváltották és kizárták, majd 1990-ben a KSČ országos, szövetségi pártként gyakorlatilag megszűnt létezni. Csehországban a még most is parlamenti KSČM-ként folytatta tevékenységét, Szlovákiában pedig a Demokratikus Baloldal Pártjává (SDĽ) transzformálódott. A szlovákiai kommunisták 1992-ben alapították meg a KSS-t, mely ideológiai (de nem jogi) örököse a korábbi pártnak. (MSz)
