Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-22 / 268. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2014. NOVEMBER 22. www.ujszo.com Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt élteti tovább Egy kötetnyi kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás 1990 óta egyre nagyobb teret kapnak a magyar közbeszédben a kisebbségi magyarok sorskérdései. Sok szó, időnként túl sok és üres szó esik a demográfiai változásokról, az asszimilációról, a nemzettudat kívánatosnak vélt vagy hirdetett milyenségéről, állampolgárságról, tömbben vagy szórványban élő magyarokról, s nyelvünkről, melyben nemzetünk él. Szóba hozzák az iskolákat is, köztük a magyar tannyelvű iskolákat, ahol a kisebbségi magyar tanulóknak jó 70%-a tanul, s a szlovák, szerb, román, ukrán s egyéb tannyelvű iskolákat, ahová a fennmaradó 30% jár. Amiről sosem szól a közbeszéd, az a magyarok iskoláinak színvonala. A KISEBBSÉGI MAGYAR NYELVTANTANÍTÁS KIHÍVÁSAI A 21. SZÁZAD ELEJÉN SZERKESZTETTE: VANC0 ILDIKÓ ÉS K0ZMÁCS ISTVÁN ; KONTRA MIKLÓS Az ártatlan szemlélő úgy hiheti, hogy csak nyelvi jogsértésektől szenvednek a magyar iskolák és tanulóik, például akkor, amikor a nemzetállami oktatáspolitika jelentősen diszkriminálja a kisebbségi (magyar) tanulókat. Sajnos a helyzet ennél is rosszabb, ugyanis a magyarok maguknak is sok kárt okoznak. 2014. január 25-én a Kolozsvári Akadémiai Bizottság akkori elnöke, Péntek János nyílt levélben részletekbe menő kritikát közölt a romániai magyar közoktatásról. Péntek kritikája az oktatás egészéről szól: minden tantárgy oktatásáról, a tankönyvekről, a tanárok képzéséről és továbbképzéséről. Itt most csupán egyetlen tantárgyról szól ismertetésem, a magyar nyelvtanról, ahogy azt a Magyarországról nézve határon túli országokban ma tanítják. 2013 októberében a nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett a kisebbségi magyarnyelvtan-tanítás kihívásairól. Az itt ismertetett, megrendítő, de hasznos kötet erről a konferenciáról tudósít. A tanácskozást szervező s a kötetet szerkesztő nyelvészek szerint kisebbségi helyzetben az anyanyelvoktatás egyik lehetséges célja a kétnyelvű és a magyar egynyelvű környezetben folyó sikeres kommunikációra való felkészítés. A könyvből megtudhatjuk, hogy a kisebbségi magyarnyelvtan-könyvek mennyiben alkalmazkodnak az új társadalmi elvárásokhoz, milyen mértékben veszik figyelembe a magyar tanulók kisebbségi helyzetét és anyanyelvhasználatát. A nem nyelvész olvasó témánkra hangolására idézek egy kárpátaljai magyar nyelvész főiskolai tanárt, Beregszászi Anikót, aki szerint a magyar anyanyelvi nevelés megújításának egyik feltétele, hogy „az oktatás irányítói olyan tantervekkel, tankönyvekkel és oktatási segédletekkel, módszertani útmutatókkal lássák el a kárpátaljai magyar iskolákat, melyek nem a nyelvi alapú diszkriminációt éltetik tovább, nem nyelvművelői babonákat terjesztenek, hanem ismereteket és hasznosítható tudást közvetítenek”. Van kisebbségi magyar közösség, ahol ez történik, épp Kárpátalján, Beregszászi Anikónak s munkatársainak köszönhetően, de Romániában, Szerbiában, Szlovákiában s másutt a magyar anyanyelvoktatás nagyrészt a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt élteti tovább. Vančo Ildikó egyebek mellett arról tudósít, hogy a szlovákiai magyarnyelvtan-ok- tatás ma is abból a feltevésből A szlovákiai magyar- nyelvtan-oktatás ma is abból a feltevésből indul ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni. indul ki, hogy egyetlen normát kell elsajátíttatni, de azt sem lehet tudni, hogy ez mikori nyelvi norma, „a nyelvtankönyvek 30—40, néha akár 50 évvel ezelőtti normát kérnek számon”. A romániai helyzetet elemezve Pleti Rita a nemzetállami diszkrimináció egyik „szalonképes”, de nagyon eredményes módszeréről ír: „A román tanügyi törvény túlszabályozza a kisebbségi oktatást (hogy szűkítse lehetőségeit)”, így egyebek mellett előírja, „hogy a regionális (kisebbségi) anyanyelvek és a román anyanyelvi órák számának azonosaknak kell lenniük”. Ugyanez a helyzet Szlovákiában is, ami azért aggályos, mert a jó kétnyelvű oktatásnak az a célja, hogy lehetőleg kiegyensúlyozott kétnyelvűséget eredményezzen, úgy, hogy az iskolai nyelvhasználat és az iskolán kívüli balanszírozza egymást. Például a 80%-ban magyar lakosságú Dunaszerda- helyen a magyar iskolások szlovák tannyelvű oktatására kellene a nagyobb figyelmet fordítani, de a 9%-ban magyar lakosságú Losoncon a magyar tannyelvűre. Vančóné kitér arra is, miként stigmatizálják a szlovákiai tanügyi előírások a magyar diákok anyanyelvhasználatát, amikor például elvárják, hogy „a diák tudja helyesen képezni az igealakokat feltételes mód egyes szám 1. személyben”. Aki ezt várja el, például hogy a magánhangzó-illeszkedés törvényét megsértve én aludnékot mondjon valaki az én aludnák helyett, az a „helyes magyarság” kívánalmát érvényesíti, s ezzel a magyar anyanyelvűek, köztük az iskolások túlnyomó többségét megbélyegzi, stigma- tizálja. Ez a szemlélet nyelvtudományi és pedagógiai szempontból külföldön több mint fél évszázada, de Magyarországon is bő három évtizede már tarthatatlan. Kugler Nóra több olyan nyelvtankönyvet bírál, melyekből szlovákiai magyar gimnazisták és szakközépiskolások kénytelenek tanulni. Arra fordítja figyelmét, hogy miként jelenik meg „a beszélő ember és a nyelv viszonya a tankönyvek által közvetített tudásban és tevékenységben”. E tankönyvek nemritkán elidegenítik a diákokat saját anyanyelwáltozatuktól, például amikor a művelt köznyelvben helytelen, de a magyarok beszédében gyakori suksükölésről (pl.: mindenki láthassa, hogy most még nem lesz árvíz) azt tudatják, hogy „ez felszólító módú alak”, s nem azt, hogy itt a kijelentő módban is érvényesül a más helyzetekben is szokásos hangmintázat, hisz például az ad ige kijelentő és felszólító alakja is azonos, mégsem gondolja senki, hogy a beszélő nem tudja megkülönböztetni a kijelentő alakot a felszólítótói. Ugyanezeket a tankönyveket elemzi Kozmács István is, főleg abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg a kisebbségi magyar tanulók szükségleteinek. Az eredmény lehangoló: a tankönyvek szerzői egyáltalán nem használják ki, hogy a diákok nem magyarországi és nem magyar köznyelvi beszélők, de azt sem, hogy egy másik nyelvet is ismernek. A konferencia szervezőit s egyben a kötet szerkesztőit dicséri, hogy a legtöbbet bírált tankönyvek egyik szerzőjét, Uzonyi Kiss Juditot is megszólaltatták. Tőle is tudhatjuk, hogy „a Szlovákiában megjelent Magyar nyelv tankönyveket a szlovákiai kerettantervnek megfelelően Csicsay Károly dolgozta át a magyarországi Apáczai Kiadó által megjelentetett A tankönyvek szerzői egyáltalán nem használják kir hogy a diákok egy másik nyelvet is ismernek. tankönyvek alapján”. Ebből a cikkből legyen elég egyetlen elrettentő gondolatot idéznem: „Lehet arról vitatkozni, [...] el kell-e fogadnunk a nyelv változását vagy sem [...] Az átláthatatlan mondatszerkezetek nem alkalmasak egyértelmű közlésre, ezért kommunikációs zavarokhoz vezethetnek. A nyelvész feladata ezért az lenne, hogy mentse, ami még menthető, és ne a ragok további sorvasztását segítse elő.” A nem nyelvészek kedvéért: lehet arról vitatkozni, el kell-e fogadnunk, hogy a Duna Szentendréről folyik Pest felé (s nem fordítva). Végül idézem még Tolcsvai Nagy Gábor néhány gondolatát, ugyanezekről a tankönyvekről. Róla érdemes megjegyeznünk, hogy jó 60 éve ő az első olyan nyelvész akadémikusunk, akinek nem derogált középiskolai nyelvtankönyveket is írni. Tolcsvai is megvizsgálta, hogy mennyire alkalmazzák a Csi- csay-Uzonyi Kiss tankönyvek a tudományos eredményeket, s mennyiben alkalmasak a kisebbségi magyar iskolások anyanyelvoktatására. Az eredmény elkeserítő: a magyarul beszélők földrajzi elhelyezkedése, nyelvpolitikai és kulturális helyzete nem része a tankönyvi anyagnak, így aztán tisztázatlan marad a nemzeti nyelv, az anyanyelv, a regionális nyelv és a nem őshonos nyelv közötti viszony, nem beszélve az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőkről és régiókról. Bemutatja a szerző a tankönyvírók felelőtlen és abszurd műszóhasználatát, s egy helyen „a szerzőpáros nyelvtani ámokfutásáról” tesz említést. Konklúziója sem enyhébb: „Ezeknek a tankönyveknek a minősége tragikus, felháborítóan elfogadhatatlan, esetenként abszurd. [...] Nem segítik, hanem akadályozzák a személyiség-, közösség- és kultúraképzést a szlovákiai magyar tanulók és tanáraik, szüleikkörében.” Mindehhez a recenzens még két elgondolkodtató dolgot fűz hozzá. Egy: a Szlovákiában adaptált, eredetileg magyarországi tankönyvek Magyarországon a tankönyvvé nyilvánítás során a tartalom szakmai hitelességére és pontosságára 100%-ot kaptak. Kettő: ezekből a tankönyvekből ma Szlovákiában több mint 5000 magyar diák kénytelen tanulni. Vančo Ildikó és Kozmács István, szerk.: A kisebbségi magyar nyelvtantanítás kihívásai a 21. század elején. Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara - Arany A. László Polgári Társulás, Nyitra, 2014. A szerző a Szegedi Tudomány- egyetem tanára „Minden olyan érték, amelyhez a nyilvánosságnak érdeke fűződhet, szakmailag kikezdhetetlenül jó helyen van" - nyilatkozta Ferencz Győző Mi lesz a Radnóti-hagyaték további sorsa? MTl-ÖSSZEFOGLALÓ Budapest. A teljes Radnóti- hagyatékot nem lehet elárverezni, a költő februárban elhunyt özvegyének ugyanis nem egyetlen örököse van - nyilatkozta Ferencz Győző irodalomtörténész, Radnóti-kuta- tó, az irodalmi hagyaték kezelője, miután két portál is hírt adott a teljes hagyaték elárverezéséről. A felröppent hírek szerint Radnóti Miklósné hagyatékából Szegeden már árvereztek néhány kötetet, december elején pedig egy budapesti árverés tételei között szerepelnek a költő özvegyének egykori könyvtárából származó könyvek. Ferencz Győző elmondta, hogy Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni érvényes végrendeletet hagyott hátra. Mindazt, ami a nyilvánosság szempontjából jelentőséggel bírhat, tehát az irodalmi hagyatékot - a kéziratokat, leveleket, dokumentumokat és fényképeket - a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának adományozta. Az anyag jelentős része már 2008-ban átkerült a kézirattárba. Azoknak az iratoknak az átadása, amelyeket Radnóti Miklósné személyes okokból haláláig magánál tartott, jelenleg folyik - tette hozzá Ferencz Győző. „Minden olyan érték, amelyhez a nyilvánosságnak érdeke fűződhet, az MTA Kézirattárában, szakmailag kikezdhetetlenül jó helyen van. A végrendeletből egyértelműen kiderül, hogy Radnóti Miklósné a hagyaték többi részét nem akarta egyben tartani, így az rendelkezésének megfelelően az ő magántulajdonából mások magántulajdonába került, és magánügy, mi lesz vele. A végrendeletet tiszteletben kell tartani” - jegyezte meg a Radnóti-kutató. Emlékezetett arra is, hogy a gyűjtők rendszerint jelentős összegeket fizetnek a hasonló hagyatékokból előkerülő kötetekért vagy más műtárgyakért, így megfelelő körülményeket is teremtenek az értékes tárgyak megőrzésére. Azaz: nem kallódik el, ami magángyűjteménybe kerül. Radnóti Miklósné általános örököse, Ausztráliában élő unokahúga egyébként megállapodott a XIII. kerületi önkormányzattal, hogy a Radnóti Miklósról elnevezett művelődési házban emlékszobát alakítanak ki, ahol a tragikus sorsú költő íróasztala, karosszéke, könyvespolca, néhány könyve és személyes tárgya lesz látható. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni februárban hunyt el. Az irodalmi hagyatékot - a kéziratokat, leveleket, dokumentumokat és fényképeket - a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának adományozta. (Fotó: origo)
