Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)

2014-11-15 / 263. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2014. NOVEMBER 15. INTERJÚ 17 Szűk nadrágban, hosszú szárú csiz­mában belibben az írók Klubjába. Légi­es, fiatalos minden mozdulata: ahogy dzsekijét fölakaszt­ja a fogasra, ahogy odalép az asztalhoz, ahogy leül. Körülötte megváltozik a világ, minden mozgásba lendül. A vitalitása, az energiája, a vi­dámsága, a nevetése ragályos, egyszeriben kigyúlnak a fények. N em kell letagadnia az éveket, egyéb­ként sincs kora. Valamikor azt vallotta, hogy egy nő nem lehet harmincnál több, így mindig a 29. születésnapját ünne­pelte. Egész a nyolcvanig. Azon túl már büszkén viselte a korát. Mária Král’oviéová, a Nemzeti Színház nagyasszonya négyszáznál több színpadi, televíziós és filmszerepet játszott, a rádióban ennek a duplá­ját. A nemzed művész cím és meg- számlálhatadan kitüntetés tulajdo­nosa felejthetedenül jelenítette meg Shakespeare Júliáját, Ophéliáját, Schiller Amáliáját, Brecht Virgi­niáját, Arbuzov Váljáját, Tennes­see Williams Lady Torrence-ét, Arthur Miller Maggie-Marilynjét, Waszkiewicz Georg Sandját... Le­hetne folytami a sort, Marina het­ven éve áll a színpadon. Zsúfoltak a napjai, szinte meg sem áll. Létezik olyan, hogy sza­bad nap? Megesik, de általában elfoglalom magam. A színházban három da­rabban játszom, most meg két új szerepre is készülök, egyikre az operaházban. Ráadásul járom az országot... Azt mondta, búcsúzik a közön­ségtől. Nem búcsúzom, de volt egy kisebb színházi szünetem nyolcvan körül, s akkor mondtam a kollégáknak, hogy megyek velük szlovákiai körútra. Még mindig tapsolnak nekem, még szeretnek, miért fosz­tanám meg a nézőket és magamat is ettől az élménytől. Amíg nem szorulok tolókocsiba... Ezzel a vitalitással? Soha nem tudhatja az ember! Harmincéves korában sem. Amikor egyszer arra panaszkod­tam, hogy fáj a kezem, Zdenka Studenková elhűlve mondta: te, boldog ember, nekem már har­mincéves korom óta fáj. Visszatérve a búcsúra: egyálta­lán el tud búcsúzni egy színész, akinek a filmjei, a hangja örökre fennmarad? Nem is tudom. A múltkor azt ál­modtam, hogy megkeresett Jurij Ljubimov azzal, hogy szerepet kí­nál. Közveden utána hívott Juraj Nvota az operából, hogy elválla­lok-e egy prózai szerepet A mosoly országában. Mirko fiam meg is jegyezte: anya, te boszorkány vagy. Megesett a pályafutása során, hogy álmodott egy szerepről, s az az ölébe hullt? Minden fiatal színésznőnek van­nak szerepálmai, nekem szinte mind teljesült. Kivéve a Nórát és az Anna Kareninát. Nem panaszkod- hatom, a Jóisten kegyes volt hoz­zám. S amíg itt a fejemben minden rendben van, nincs baj. Bizony a fiatalabb nemzedék is megirigyelhetné. Az öregségre fel kell készülni, nem csak elfogadni, hogy majd jön. Én nagyon kíváncsi vagyok, érdekel, hogy mi lesz holnap, örülök, hogy megint művelt em­berekkel hoz össze a sors, s általuk én is okosabb leszek. Annak idején azt mondta - egy művelt franciát idézve —, hogy egy nő nem lehet több harminc­évesnél. Most meg azt hallom, hogy az öregségre fel kell ké­szülni. Azt tartják, hogy a színész kétszer hal meg: először, amikor eltűnik a nézők szeme elől, másodszor, ami­kor utolsót lehel. Én tizenhét éves korom óta haldoklóm a színpadon, nem félek tőle. így voltam a férj­hez menéssel is, annyiszor kipró­báltam, hogy az igazi esküvőmön még menyasszonyi csokrom sem volt. Sokáig nem is akartam férj­hez menni, hogy isten őrizz, el ne válhassak. Aztán egy szép napon Procházka megunta a dolgot, s be­jelentette, hogy holnap esküszünk Hiába tiltakoztam, hogy nekem akkor próbám van. A házasság hosszú éveken át, a költő és író Miro Procházka ha­láláig tartott. Ki volt a domináns ebben a kapcsolatban? Procházka nagyszerű férj volt, még jobb apa, ezt a fiam és a lányom is megerősíti. Okos férfi volt, mindig ilyenekre buktam. Az első szerző­désem a turócszentmártoni szín­házba szólt, ott nagyon sok művelt ember vett körül. Erdőháti lévén ott tanultam meg szépen beszélni szlovákul, Krčméry ott nevezett el Marinának, ott találkoztam az első szerelmemmel, Ctibor Filčíkkel, de megszöktem tőle a pozsonyi konzervatóriumba, amikor azt írták rólam, hogy nagy tehetség vagyok. 1947 szeptemberében kezdtem konzervatóriumba járni, s a következő évben leszerződtetett a Nemzeti Színház. Iskolába jár­tam, játszottam, megismerkedtem Procházkával, és gyereket szültem. Gyorsan ment minden. Okos férfi oldalán milyen volt az élete egy híres színésznőnek? Tudta úgy irányítani a dolgokat, hogy ne bántsa meg a hiúságát? Ezzel nem volt gond, Procházka egy szem gyerek volt, tisztelte a nőket. Hét vagy nyolc nyelvet be­szélt, otthon a mamájával németül és franciául kommunikált, mi, akik öten voltunk testvérek, tájszólás­ban beszéltünk. Megnyitotta előt­tem a világot, tiszteltük egymást, ő csodálta az én munkámat, azt, hogy a színészet mellett a család sem szenvedett semmiben hiányt. Csodálkozott, hogyan érkezek mosni, főzni, de én ezt otthon, fa­lun megtanultam. Soha nem féltékenykedett, lát­ván, hogy szép, csinos feleségét annyian körülrajongják? Nem volt rá szükség, hűséges tí­pus voltam. Kráíoviééknál ez volt a szokás. Anyámat és apámat soha nem hallottam veszekedni, csak akkor voltak szomorúak, ha pénz­ről esett szó, mert abból sosem volt elég. Épp a lányomnak meséltem a minap, hogy ha a színházban odaszóltak nekem, hogy a férjem vár a portán, majd kiugrottam a bőrömből. Örök Manón voltam neki, tudtam, hogy valami szépet akar mondani, s nem bírja ki, amíg hazajövök. Ellentétben né­hány kollégával, akik azon izgul­tak, hogy mi van már megint, ha bejött a feleségük. Ilyen bensőséges a kapcsolata a fiával és a lányával is? Ezt így szokták meg, így éltünk az apjukkal, gyakran jártunk társa­ságba, írók, képzőművészek közé, és soha senki nem nézte az óráját, nem rohant, mint ma. A kollégák viszont úgy véleked­nek, hogy Marina még ma is szé­dületes iramot diktál. A világ ugyan megváltozott, de ahogy azelőtt éltünk, abból sok mindent átmentettünk. Minden­nek az alapja a család, amit ott hallanak, tanulnak a gyerekek, azt nem felejtik el, bármivel etetik őket a butító dobozban, ahogy mi nevezzük otthon a tévét. Ha mi rossz jegyet hoztunk az iskolából, a szülők elővettek, hogy rossz fát tettünk a tűzre, ma meg megverik a tanítót. A felelősségérzetet, a megbízha­tóságot, a fegyelmet otthon meg­tanulta. A szüléink parasztok voltak, az­tán szövetkezetesek. Egy szobában nyolcán szorongtunk, a három hú­gom és az öcsém mellett én voltam a legidősebb, el kellett lámom a gazdaságot: szecskát vágni, meg­etetni az állatokat. Hatévesen már kerestem, én hordtam be a vajat a városba, gyógyfüveket szedtem, ezt anyám megszárította és eladta. Egy koronát kaptam érte, amiért öt irkát vehettem. Sasvárba jártam iskolába, gyalog, öt kilométert oda, ötöt vissza. De soha nem késtem el. Később két órát vonatoztam Pozsonyba reggelente, négykor keltem, hogy széthordjam a tojást, a kacsát, meg amit anyám küldött, mert ebből éltünk. A szüléimét csak akkor láttam ülni, ha ettek. Nem csoda, ha színészként is maga volt a pontosság. Emlék­szik olyanra, hogy elkésett volna a próbáról? Egyszer az életben. (Janka lánya hozzáfűzi, hogy Marina miatt a hetven év alatt soha nem maradt el előadás! Lázasan is bement, ha gipszben volt a lába, úgy tett, mint­ha csizmában járna.) A színpadon a színészt mintha az élet vizével ön­töznék meg, a közönségnek nem szabad tudnia, hogy neki valami baja van. Janka lányom világra jötte után a szülési szabadságomat sem vettem ki, tíz nap után már a színpadon voltam, mert a kolléga­nőm beteg lett. Behozták a lányo­mat a színházba, kinyitottam a tej­csarnokot, s ott szoptattam. Lánya hiába próbálja óvni, nem hallgat rá, sem a fivérére vagy az unokákra. Megy a saját feje után. A közönség pedig élteti. A taps feltölt. Ezért járom az or­szágot, megyek el a nézőkhöz, mert nem mindenki tud eljönni a Nemzetibe. Az emberek még mindig örülnek, hogy láthatnak, megérinthetnek, én meg általuk feltöltöm az elemet. Ha énem, hogy megfogta őket az előadás, ha velem örülnek vagy sírnak, az óri­ási erőt ad. Marina számára a színpad vagy a kamera volt kedvesebb? A színpad élő, ott azonnal lemérhe­tő a hatás, tudom, hogy jól oldot­tam-e meg a szerepemet, s ha úgy érzem, valami nem volt rendjén, a következő alkalommal változtat­hattam. Rengetegszer álltam a ka­merák előtt is, Kronerral, Filčíkkel, éreztük egymás lélegzetét is. Néha pöröltem velük, hogy előző nap biztos ittak, mert alkoholszagúak. Sokat voltunk együtt családostul, beöltöztek ördögnek, Mikulásnak, a gyerekek élvezték. Manapság a bazi nagy színház labirintusában el lehet tévedni, alig látjuk egymást a kollégákkal, sokszor csak a színpa­don találkozunk, azt sem tudjuk, hogy kinek hol van az öltözője. Az emlékek viszont megmarad­nak. Romančíkkal mi voltunk az első televíziós színészek. S akkor a ka­merával nem úgy voltunk, mint ma, hogy ha valamit elrontottunk, újra felveszik, akkor nem lehetett helyrehozni. Általában négy-öt kamerával dolgoztak, s nekünk még a műszaki forgatókönyvet is pontosan meg kellett tanulnunk, azt, hogy melyik kamera vesz, mi­kor maradok háttérben, és mikor vagyok premier plánban, meg azt is, hogy ebben vagy abban a jele­netben Románčíknak vagy Hu­bának a szemébe kell néznem, de nem szabad húsz centinél közelebb menni hozzá. Alomszerepről már esett szó, de az álmokról még nem. Nem kö­szönnek vissza az emlékek? Dehogynem! Néha beleizzadok, mire felébredek, mert azt álmo­dom, hogy elfelejtettem a szöveget. Ha kellemes az álom, sajnálom, hogy nem tart tovább. Megszámlálhatatlan kitüntetése­inek, sikereinek száma. Hogyan lehet a földön maradni, amikor valakit ajnároznak? Meg lehet tanulni az alázatot? Nem kellett tanulnom, bennem volt. Képzeld csak el, hány nő la­kozik bennem, s hogy mit hoztam otthonról. Ahol annyian vannak egy rakáson, toleránsaknak kell lenniük egymáshoz. Kislányos tudott maradni ennyi év után is. Pedig sok mindenen átesett, bántották is, irigyked­tek is. Erre én ügyet sem vetettem. Mondtam mindig, hogy ez az fri­gyeim, a rosszmájúak gondja. Le­het, hogy ez a hosszú élet titka? A sors tud nagylelkű is lenni. Már mondtam, hogy nem jártam színiiskolába, nekem az igazi nagy iskolát az írókkal, költőkkel való találkozások jelentették, rengeteget tanultam tőlük, Procházka húzott, vont magával. S meg lehetett őrizni ebben a világban valami titkot is, amiről soha, senki nem szerzett tudo­mást? Nincs titkom, én egy nyitott könyv vagyok. Soha nem ócsároltam sen­kit, nem tudtam hazudni, mert aki hazudik, meg kell jegyeznie, hogy mit hazudott.. Ha rajtakaptak vol­na, elsüllyedek szégyenemben. Urbán Klára A taps feltölt, a közönség erőt ad

Next

/
Thumbnails
Contents