Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-08 / 257. szám, szombat
Szalon 21 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. NOVEMBER 8. Toronykőy Attila rendezése a finom, kiegyensúlyozott vizualitás mentén halad: fakuló képek, megelevenedő festmény, halottasházi képzetek És tényleg csonkig égnek: egy új Márai-opera A Márai ihletésében fogant operák száma örvendetesen gyarapszik: Farkas Ferenc szép emlékezetű Egy úr Velencéből című Casanova- operája után Marco Tu- tino a külföldön talán leghíresebb Márai-re- gényhez, A gyertyák csonkig égnekhez nyűit, és az olasz fordítás alapján saját szövegkönyvet hozott össze. CSEHY ZOLTÁN Az opera ősbemutatójára Budapesten került sor az Armel Operafesztivál 2014-es versenyprogramjának részeként. Az irodalmi mű nyilvánvalóan nem alkalmas egy hagyományos drámai opera alapanyagának, ám egy potenciális „tudatopera” lehetőségeit kétségtelenül magában hordozza. „Mindannyian halottak vagyunk” A zeneszerző egyensúlyt szeretne találni a két véglet között, ám ez csak részben sikerül. Például a hatásos fináléban, mely elszakad a regénytől, és valóságos kísértetsztorivá minősíti át a drámát. „Mindannyian halottak vagyunk” - hangzik el a metaforikus (vagy konkrét?) felismerés, és a színpad belemerevedik egy szellempanoptikum illúziójába. Az opera cselekménye két szinten játszódik: két egykori barát, Henrik és Konrád hosszú évtizedek (40 év) múltán találkozik, hogy a maguk finom retorikai eszközeivel tisztázzanak egy kényes, régi ügyet. Úgy tűnik, a fél lábbal a sírban levő Henrik addig nem halhat meg, nem találhat örök nyugalomra, míg nem lát teljesen tisztán. Henrik gazdag család salja, aki segítette alacsonyabb sorból származó, a zenével is kacérkodó, nála tehetségesebb barátja hajdani tanulmányait. Az egyre inkább bírósági tárgyalásra emlékeztető, vitává fajuló beszélgetés nem időrendi sorrendben, hanem ún. flashback- technikával idézi meg a múlt személyes (egy közös szerelem) és hangulati (pl. a közös bécsi ifjúság, a Monarchia világa) emlékeit. A múlt alakjai - akárcsak a múltidézők - lassan- lassan kísértetekké fakulnak. Henrik egy vadászaton úgy érezte, hogy jó barátja, Konrád le akarta őt lőni, ám végül mégsem tette meg. Másnapra ráadásul Komádnak nyoma veszett: ez még inkább megerősítette Henriket a hitében, hogy nem tévedett. Amikor Konrád lakására ment, ott találta nejét, Krisztinát. Konrád és Krisztina inkább művészlelkek, Henrik pedig a racionálisabb, érettebb férfi karakterét testesíti meg. A jelekből vüágossá vált előtte: a házasságtörő szerelem és az elvben balesetnek álcázandó „gyilkossági kísérlet” gyanúja korántsem alaptalan. Krisztina és Henrik útjai elváltak, a házastársi felelősségre vonás azonban elmaradt, ahogy Krisztina se „gyónta meg” vétkeit. A nőt súlyos, hosszú betegség támadta meg, Henrik azonban soha nem kereste fel a beteg asszonyt. Krisztina naplóját olvasatlanul égetik el. Az idős férfiak, Konrád és Henrik beszélgetése során nem pusztán egy magánéleti válság traumája bontakozik ki a maga diszkrét módján, hanem egy háború előtt álló világ poétikus agóniája is. A két férfi elbúcsúzik. Az opera záró képe, melyben csak Nini, a szolgáló és Henrik marad a színen, világossá teszi, hogy a műben megelevenedett halottak társalogtak, hogy a múltidézők is kísértetek, a gyertyák pedig (végre) csonkig égtek. Új romantikus konzervativizmus Németh Zsombor a premierről írt kritikájában találóan fogalmaz, amikor Tutino operájának karakterét így jellemzi: „Zenéje nagyjából egy Mahlerrel »felturbózott« Puccininak felel meg, amely stílus már az 1920-as években sem számított a legprogresszívebb irányzatnak.” A dallamosságra, közvetlen tárgykezelésre törekvő darab tehát zenei tekintetben visszatér a cselekmény idejébe. A retróopera posztmodem gesztusára is joggal gyanakodhatnánk, ám Tutino köztudomásúlag életprogramjává tette az újromantikus „konzervativizmust”. Retróoperáiban a romantikus és posztromantikus olasz hagyományokra, valamint a könnyűzene hatásmechanizmusaira támaszkodva, közvetlen és egyértelmű hatásra, afféle új egyszerűségre törekszik. Az avantgárdot túl dogmatikusnak és önkorlátozónak érzi, tovább- éltetését pedig mesterséges életben tartásnak titulálja. Ebbéli törekvéseiben erőteljesen rokonítható olyan amerikai kortársaival, mint például Thomas Pasatieri vagy David Conte. Az avantgárdabb vagy kísérletibb zenei megoldások legfeljebb hangulatfestő elemként bukkannak fel Tutinónál egy-egy indokolt, elsősorban tartalmilag vagy dramaturgiaüag motivált helyen. Magyarországon alighanem ő a legjátszottabb kortárs olasz szerző (a Vita és A lakáj szintén színre került az Armel Operafesztivál korábbi fordulójában); népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy számos operáját Szegeden is bemutatták vagy a Szegedi Nemzeti Színház is játszotta. A zeneszerző a dinamizálás több eszközével is megpróbálkozott: az idős és a fiatal férfiak szerepeit elkülönítette (a fiatalkori alteregókat KissTivadar és Szélpál Szilveszter testesítette meg), pantomimszerű elemeket is bevetett, az emlékezés logikája szerint igyekezett minél váratlanabbá és fordulatosabbá alakítani az emlékezés terében megjelenő szituációkat. Érdekes módon, a különféle jelenetek zeneileg kevéssé tűnnek lendületesnek: a valcer, a monarchikus világ megidézése helyenként a szentimentaliz- mustól sem rettenti vissza a komponistát. Két férfi és a szűk szobányi világ Felfogható mindez a jellem- ábrázolás részeként is. A Henrik (basszus) lelki rezdüléseinek érzékeltetését szolgáló zene nyersebb energiái hatásosabbak: legalábbis Altorjai Tamás érzékeny alakításából ez derült ki. Krisztina több látványos kisáriát is kap: ez a kényeztetés velejéig pucciniánus szellemben történik. Kónya Krisztina pedig rendkívül otthonosan mozgott a szerepben. Konrád elegánsan cinikus alakját Jean-Philippe Bio- jout formálta meg. Laczák Boglárka az idős dada (Nini) szerepét játszotta: bárhogy igyekezett, testben nem tudott idősnek látszani, ám hangjával és játékával feledtetni tudta a karakter vizuális hiányosságait. A rendezés (Toronykőy Attila) a finom, kiegyensúlyozott vizualitás mentén haladt: fakuló képek, megelevenedő festmény, halottasházi képzetek. A kandallópárkányra helyezett két szimbolikus kék gyertya mintha egy ravatalozóban állna. A két fehérre sminkelt férfi a maga szűk szobányi világában kék bort kortyolgat, mintegy ezzel is jelezve, hogy világuk irreális, szürreális, világon túli vagy legalábbis nem evilági. Az opera így leginkább a halál előtti tisztánlátásért az emlékezet filmje szerint lefuttatott életpálya-rekonstrukció lesz. ÉVFORDULÓ 25 évvel ezelőtt omlott le a berlini fal ÖSSZEFOGLALÓ 25 éve, 1989. november 9-én leomlott a berlini fal, amely évtizedekig volt a második világháború utáni Európa megosz- tottságánakjelképe. AII. világháborút követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlinnek a nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között - amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett - többé-ke- vésbé szabad volt az átjárás, ennek révén a keletnémet területeket 1949 és 1961 között 2,5 millió ember hagyta el, s települt át Berlin nyugati szektorába. Az NDK egyre idegesebben szemlélte polgárainak fogyatkozását. 1961. augusztus 13-án éjjel „az NDK államhatárának biztosítása céljából” a kelet-német hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó zónát. Két nappal később, augusztus 15-én elkezdődött a betonelemekből álló fal felépítése a határ mentén. A 160 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer vonalán 302 figyelőtorony és 43 föld alatti bunker volt. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrök mellett kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárokrendszer és külön gépkocsiút biztosította. Az 1961-es váratlan határlezárás mindkét oldalon sokkolta a berlinieket, és sokkolta a nemzetközi közvéleményt is, a körülzárt Nyugat-Berlin a veszélyeztetett szabadság szimbólumává vált. John Kennedy amerikai elnök 1963-ban tett látogatásakor elhangzott híres mondata: „Ich bin ein Berliner” a szolidaritás kifejezése volt. Majd negyedszázaddal később hangzott el Ronald Reagan amerikai elnöknek a Brandenburgi kapunál mondott, azóta legendássá vált üzenete a szovjet vezetőhöz: „Mr. Gorbacsov! Döntse le ezt a falat!” Az 1989-re felgyorsult keleteurópai változások az NDK-ra is hatottak. A kelet-német pártvezetés radikális engedményre kényszerült: 1989. november 9-én bejelentették, hogy megnyitják az ország határait, beleértve a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. Még a sajtótájékoztató alatt berliniek tízezrei indultak el a falhoz, és másutt is tömegek lépték át a határt. Az első éjszakán még személyi igazolvánnyal, 10-én reggeltől azonban már csak vízummal lehetett Nyugat-Berlinbe utazni. Mégis: a fallal együtt egy lélektani gát is leomlott, a tovább folytatódó tömegtüntetéseket pedig már a német újraegyesítést sürgető jelszavak uralták. (MTI) 7989. november 9-én berliniek tízezrei indultak el az átkelőpontokhoz, a következő napokban pedig a valóságban is bontani kezdték a falat (Képarchívum) SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com Marco Tutim: A gyertyák csonkig égnek. Jelenet az előadásból.
