Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-08 / 257. szám, szombat
2014. november 8., szombat SZALON 8. évfolyam, 43. szám Biztos háttér nélkül az ember közvetlenül (szavazatvásárlás) és közvetetten (szociális populizmus) is kiszolgáltatottá válik a politikai vállalkozóknak Önkormányzat és aktivizmus Az önkormányzati választásokat nem lehet összetéveszteni semelyik másikkal - pedig nálunk azért van voksolás bőven. Elsősorban azért nem, mert az „akció” helyben, helyi emberek által, az egyes települések lakóinak kegyeiért zajlik, és a végeredménynek is elsősorban helyben van jelentősége, fontossága. Mégis, az a fajta frusztráció, amelyet nagyon sokan éreznek és ki is nyilvánítanak a politikai élet minőségével (vagyis annak hiányával) kapcsolatban, ezt a szintet sem kerüli el. Mi ennek a fő oka, és hogyan tehetnénk ez ellen? RAVASZ ÁBEL Milyen a sztereotip rossz polgármesterjelölt? Elsősorban, az ilyen jelölt két hónappal a választások előtt ébred rá arra, mekkora lokálpatrióta. Ekkor életformát vált, hirtelen olyan helyekre látogat, ahová korábban sohasem, olyan emberekkel beszél, akikkel addig soha, heti nyolcszor ír újdonságokat a (friss) Facebook-oldalára, és persze a csapból is ő folyik. Másrészt, a sztereotip rossz jelölt ígérget: pontosan tudja, leinek mit kell mondania, ki mit szeretne hallani, és ezzel kampányol, a teljesítés szándéka nélkül. Ezt azzal is megerősíti, hogy osztogat, jobb esetben ajándéktárgyakat meg szórólapokat, rosszabb esetben pénzt, élelmiszert, pozíciókat ígér. Harmadrészt, a rossz jelölt a választások után ismét visszatér régi életformájához, és eltűnik a színről; ha nem választották meg, hirtelen megint elfelejti lokálpatriotizmusát, ha pedig megválasztották, a saját ügyeivel foglalkozik, és a település lakói csak annyiban érdeklik, hogy előkészítse négy évvel később esedékes újraválasztását. Összefoglalva: az ilyen jelölt képmutató, hazug és korrupt. „Na, már megint átvertek bennünket” Vannak ilyen jelöltek? Igen, sokkal több, mint azt szeretnénk. De minden jelölt ilyen? Erre egyértelmű nem a válasz. Sőt, azt gondolom (és tapasztalom), hogy a legtöbb településen legalább néhány olyan jelölt akad, aki a fentieknél sokkal őszintébb. Megkockáztatom: a legtöbb helyen ilyenből több van, mint a hazugokból. Bár a csúcspolitika közelébe amatőröknek nehéz odajutniuk - a kifejezést most nem pejoratív értelemben használom, hanem kifejezetten azokra gondolok, akiknek nincs professzionális háttere -, helyi szinten aktivisták, aggódó állampolgárok, helyi politikusok, egyenes gerincű és jó szemű emberek tömegei gondolják úgy négyévenként, hogy most tehetnének valamit a településükért. Sokukat meg is választják, és jó részük el is végzi, amit tud. Minden választási ciklusban befutóvá válik azonban egy jó adag a „rossz jelölt” alaptípusából vagy ahhoz hasonló figurákból is. Politikai vállalkozókból, hogy egy indokolatlanul barátságos kifejezést használjak. Az ő létezésüket és sikerüket reagálja le aztán a közvélemény azzal a legyintéssel, hogy „na, már megint átvertek bennünket, már megint a csalók győztek”. És valóban: szoktak is győzni. Professzionális (vagy legalább félig profi) eszközök sorát vonultatják fel, kampá- nyolnak, találkozókat szerveznek, különféle felületeken hirdetik magukat, amíg a pénzük (és egyéb erőforrásaik) engedik. Az önkormányzati tevékenységben aztán már kevésbé szokott érvényesülni ez a fajta profizmusuk, ami a polgároknál frusztrációhoz, kiábrándultsághoz vezet. Politikával hivatásból foglalkozó személyként azt gondolom, talán az átlagnál ritkábban bánom meg, hogy kire adtam le a szavazatomat. A fő ok - legalábbis szerintem - az, hogy mire oda jutok, hogy szavazzak, nagy mennyiségű információt szedek össze a jelöltekről, és ezek alapján, tájékozotton tudok voksolni. Az információ persze nem azt jelenti, hogy elolvasom a szórólapokat (ígérni, szépeket írni könnyű), hanem megpróbálok beszélni olyan személyekkel, akik magánéleti vágy üzleti vonalon ismerik az érintetteket, tájékozódom arról, ki mögött ki és mi áll, és hogy mit várhatok tőle. Persze még így sem tuti a jó választás, pláne, hogy nincs is mindig jó választási lehetőség (lásd Gašparovič vs. Mečiar, 2004), de az esély exponenciálisan növekszik. A tájékozatlanság ára A mindenkori választók többségének persze nincsenek ilyen ambíciói. Még pontosabban: szinte semmit nem tud a jelöltekről és ajelölő szervezetekről, ezért a szavazófülkében az ismerősinek tűnő) nevek és támogató szervezetek után kutat. Lehet ezt racionális informálat- lanságnak nevezni - a polgárok zöme valójában kevéssé érdeklődik a politika mélyebb összefüggései iránt, és egyszerűen csak egy olyan demokratikus vezetést szeretne az orszá- gában/településén, amely lehetővé teszi, hogy ő maga nyugodtan és tisztességes körülmények között éljen. Ez az eljárás azonban csak a felszínen tűnik racionálisnak: az informálatlanság ára a rossz kormányzás következtében sokszorosan meghaladja a jelöltekről való tájékozódás költségét. A lakosság politikai apátiája - sőt: igénytelensége - nem törvényszerű. De azt is látni kell, hogy ennek elkerüléséhez komoly infrastruktúra működésére van szükség, egy olyan demokratikus intézményrendszerre, amely segít az állampolgároknak kihozni az általuk üzemeltetett demokráciákból a maximumot - a saját érdekükben. Különböző válaszok születtek arra, hogy ennek az intézményrendszernek miként is kellene felépülnie. Az USA-ban például a civil önszerveződésen keresztül vert gyökeret az átgondolt döntéshozatal hagyománya, igaz, ezt a rendszert most a pénzügyi csoportok nyomása felülírni látszik. Németországban a pártalapítványok - ezek a nácizmus visszatérését megakadályozandó létrehozott, minden párt mellett megtalálható szervezetek - és az általuk végzett széles körű politikai oktatás alapozzák meg az állampolgárok jobb döntéseit, a politika mérsékelődését. Nálunk azonban nemcsak az oktató funkció marad betöltetlen, hanem két másik fontos tekintetben is csaknem tragikus a helyzet. Az első a független sajtó, amelynek felszámolódása épp 2014-ben gyorsult fel. A sajtó ellenőrző és informáló funkciói egyre halványabbak, a bulvárhírek, a gyilkosságok és az újszülött fókák pedig vajmi keveset segítenek a jobb politikai döntéshozatalban. A második - és talán ennél is fontosabb - probléma a szociális biztonság hiánya. Biztos háttér nélkül nehéz időt, energiát és motiváltságot találni a demokratikus rendszer működtetésében való részvételre, ráadásul az ember közvetlenül (szavazatvásárlás) és közvetetten (szociális populizmus) is kiszolgáltatottá válik a fent körülírt politikai vállalkozóknak. „Te már eldöntötted..,?” Marad tehát a kérdés: mit lehet tenni? Hogyan lesz ez jobb? A kérdés megválaszolásakor kiugró jelentősége van a parlamenti és az önkormányzati választások közötti legmarkánsabb különbségnek: a méretaránynak. Ugyanis miközben a parlamenti választás országos, egykörzetes arányos lebonyolí- tású, és ezért a trendek befolyásolásához rendszerszintű beavatkozásokra van szükség, az önkormányzati választások helyben dőlnek el. Különösen fontos tény ez a szlovákiai magyarság szempontjából, amelynek zöme - több mint kétharmada - olyan településeken él, amelyek lakossága nem haladja meg a 10 ezer főt. Ennél a méretaránynál pedig felértékelődik az egyéni szerepvállalás fontossága és lehetősége. Mit lehet tehát tenni? Egy körkörös modellt érdemes elképzelni. A legbelső kört saját magam jelentem: informálódom, döntést hozok, szavazok. A jelöltek megismerése után döntöm el, hogy szavazok-e ezúttal (én például mindig szoktam, még gyatra kínálatra is), mert hátha most akad valaki, aki megéri a pár perces utat a választóhelyiségig. A következő kört a család és a közeli ismerősök jelentik. A „te már eldöntötted, hogy elmész-e szavazni?” kérdés és a saját döntés elma- gyarázása megvilágító erejű lehet a környezetünkben élők számára. Nem állítom, hogy késhegyre menő harcokat kell vívni a konyhaasztalnál (bár tapasztalataim szerint ennek is megvan a maga romantikája...), de az elsőszavazóknak például sokat segít, ha betekintést engedünk saját gondolkodásunkba. (A többedszerre szavazóknak és a notórius nemszavazóknak is segít.) A harmadik kört a tágabb ismeretségi kör jelenti. Osszunk meg egyetlen cikket a Facebookon („nekem ez a cikk segített dönteni, azért mert...”). Helyenként hozzuk szóba a közeledő választás tényét. És ne hagyjuk, hogy a hangoskodó cinikus lúzer, aki miatt a fél utca nem szavaz már, megint büntetlenül hangolja a voksolás ellen a szomszédokat. Végül pedig ott vannak a még tágabb körök: a falu vagy a városrész, sőt akár az egész város. Ha tényleg van egy jelölt, akiért érdemes valamiféle erőt kifejteni, akkor tegyük meg. Látogassunk el egy lakossági fórumra, és tegyünk fel kérdéseket. (Ennek a kóklereken kívül mindig, minden jelölt örül.) Rakjunk ki három plakátot. Adjunk ötletet, célzottan beszélgessünk ismerősökkel és ismeretlenekkel arról, hogy miért kellene mögé (mögéjük) állni. Ne pártszínekben gondolkozzunk, hanem személyekben, a helyi ön- kormányzatokba úgyis azt kari- káz be az ember, akit akar, lehet kombinálni is. Aztán négy év múlva el is lehet indulni jelöltként. Hogy legyen eggyel több normális választásilehetőség. A jelenlegi apátiából, a rossz jelöltek szemmel látható virágzásából csak kettős folyamat útján lehetséges a kitörés. Egyrészt, kell „fentről” is bizonyos impulzus, új és hiteles politikai erők megjelenése, új konszenzusok kialakulása, szociális stabilizáció, az állampolgári tudat fejlesztése fontosságának kormányzati felismerése. Másrészt azonban, ettől függetlenül, szükség van a lakossági akti- vizmusra is, az önszervezésre, az önképzésre. Optimista vagyok, és azt gondolom, hogy felénk a demokratikus kormányzás hagyományai még csak most kezdenek megszilárdulni, beivódni a környezetbe (pontosan ezért aggódom Magyarország sorsa miatt), és hogy az aktív állampolgárság mint hozzáállás ennek köszönhetően a jövőben fontosabbá válik, és minőségjavító szerepet tölthet be. Nem szükségszerűség, hanem tünet Kérem, november 15-e előtt még egyszer gondolják át, kit és mit. Beszéljenek, akivel lehet, és utána menjenek el választani. A „sok hülye politikus” jelenléte a közéletben nem szükségszerűség, hanem tünet, és a tünet kezelése nem az izoláció, a lemondás, hanem az aktivizmus, a szerepvállalás. A nélkül ez a rendszer soha nem működik majd rendesen. Kár lenne: ahogy ugyanis most állnak a dolgok, a szavazók tényleg szabadon választhatnak maguknak vezetőket saját maguk közül, döntésük minősége pedig csak a ráfordított energia meny- nyiségén múlik. Lin Hung-hsin tajvani képzőművész fotósorozata (Illusztrációs felvétel: TASR/AP)
