Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-08 / 257. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. NOVEMBER 8. _____________________________________________________________Szombati vendég 9 Kozma András: „A másodperc töredéke alatt próbálom felmérni, hogy milyen szó mit válthat ki, s ez óriási stressz. Kötéltánc, bármikor lezuhanhatsz..." Orosz színházi rendezők jeles magyar tolmácsa Moszkvától száz kilométerre született, diplomát bölcsészkaron, orosztörténelem szakon szerzett, később dramaturg és műfordító lett, neve szélesebb körben mégis azzal vált ismertté, hogy ő lett a nyelvi kapocs Anatolij Vasziljev és Törőcsik Mari között. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kozma Andrást nem a véletlen sodorta színházi berkekbe. Eredetileg színésznek készült. Gimnazistaként avantgárd színjátszó csoport tagja, a színművészeti felvételijéről azonban, még mielőtt szólították volna, kifordult. Öt perc után döntött: meg sem próbálja. A légkör tűnt elfogadhatatlannak számára. De a bölcsészkaron is játszott. Két fontos évszámot említ meg: 1988-ban egy butoh előadást látott a Szkéné Színházban. Az úgy söpört végig rajta, mint a cunami, mondja. A másik dátum: 1992. Király Nyina, az orosz származású színháztörténész rábízott egy levelet Budapesten, hogy ha már Moszkvába megy, vigye el bizonyos Anatolij Vajziljevnek. Kozma András egészen addig nem is hallotta ezt a nevet. Aztán hirtelen minden megváltozott. Talán épp e levél indítékaként. Hol is született pontosan? Konsztantyinovóban. Egy kis faluban, a kolostoráról híres Zagorszk közelében. Édesanyám orosz, édesapám magyar. Születésem után egy évig éltünk Konsztantyinovóban, a szüleim aztán átköltöztek Magyarországra. Dunaújvárosban nőttem fel, ott éltünk tizennégy éves koromig. A két tannyelvű gimnáziumot már Budapesten végeztem, nagyon jó közösségben. A nyarakat kint töltöttem az orosz rokonoknál. Volt úgy, hogy télen is kiutaztam hozzájuk. Nagymama, nagypapa, nagynénik, unokatestvérek... elég kiterjedt a rokonság. Sokféle vegyes házasság köttetett a Szovjetunióban. A házastársak egyike vagy a volt szovjet tagállamok valamelyikéből jött, az volt a gyakoribb eset, de előfordult az is, hogy az egyik fél a volt szocialista köztársaságok egyikéből tanult kint, és úgy talált magának orosz párt. Magyar diákok több hullámban is tanultak a Szovjetunióban. Édesapám hegesztőmérnökként végzett Moszkvában. Édesanyám is ott tanult, ugyanazon az egyetemen, ő gépészmérnökként diplomázott. Tanulmányaik utolsó évében jöttem én, de akkor már házasok voltak. Konsztantyinovóban, a szülőfalumban sajnos már senki nem él a rokonok közül, én is elég rég voltam ott, pedig nagyon vágyom már visszamenni. A gyerekeimnek szeretném megmutatni, hogy ők is lássák, honnan jöttem. Mivel édesapám itthon talált munkát, édesanyám követte őt. Jött vele, Dunaújvárosba. Pár hétre Cegléden, az édesapám rokonainál szálltak meg, s ez 1968 nyarára esett. Mesélte, hogy egyszer csak azt látta, oszlopokban vonulnak a tankok, a katonai járművek. Nem is értette, mi történik. Azt hitte, kitört a háború. Bárkit kérdezett, abban a helyzetben mindenki ridegen, elutasítóan viszonyult hozzá. Orosz lévén nem volt egyszerű a helyzete. De mivel nagyon szép, nagyon kedves és nagyon okos asszony az édesanyám, később rokonszenvet váltott ki. A rokonságban és a munkahelyein is viszonylag gyorsan elfogadták. Egy orosz-magyar gyerekre milyen szemmel néztek akkoriban a többiek? Az általános iskolában Ruszkibébinek hívtak. De megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket. Negatív élményeim nincsenek is ezzel kapcsolatban. Inkább az identitásom volt a kérdés. Magyar vagyok, orosz vagyok, ki vagyok? Időbe telt, míg a válasz megfogalmazódott bennem. S ma hogyan hangzik? Orosz is vagyok, meg magyar is. Sikerült harmóniába hoznom a kettőt. Érzek ebben küldetést és hivatást is, hogy két nép, két kultúra között egyfajta ösz- szekötő híd legyek. Közvetítő. Ami viszont nagyon érdekes: amíg nem derül ki, hogy vegyes házasságban születtem, addig itthon is, Moszkvában is úgy tekintenek rám, mint a sajátjukra. Amikor aztán elmesélem, hogy félig magyar, félig orosz vagyok, akkor kint azt mondják, hogy ja, persze, tipikus magyar. Itthon pedig, hogy igen, az arca... tipikus orosz! Mókás, nem? Számomra az is érdekes, hogy két műszaki egyetemet végzett embernek ennyire humán beállítottságú fia van. Édesapám fiatalon inkább humán érdeklődésű volt. Történész szeretett volna lenni, de irodalommal is akart foglalkozni. Az ő idejében a humán beállítottságot nem igazán kultivál- ták. Reál pályára állították át. Villamosipari szakközépiskolát végzett. A sztálinvárosi vasműtől kapott ösztöndíjat, hogy Moszkvába mehessen tanulni. Vörös diplomával végzett, megtanulta a nyelvet, marasztalták kutatónak, de hazavágyott. Amíg nem volt lakásuk Dunaújvárosban, munkásszállón laktak velem együtt. Később sikerült csak otthont teremteniük. Édesanyjával, gondolom, oroszul beszél. Ezt szoktam meg gyerekkoromtól fogva, és ma is ragaszkodom ahhoz, hogy oroszul beszéljünk. Negyvenhét éve, hogy itt él, olyan aranyosan beszél magyarul, hogy meg lehet zabáim. 1987-ig tervezőmérnökként dolgozott Dunaújvárosban. Amikor Budapestre költöztünk, a vasbetonelem-gyárba került, onnan ment nyugdíjba. És most vissza Király Nymához, 1992-be. Vele miképpen került kapcsolatba? Jeles Dosztojevszkij-kutató volt a félje, ő lett a vezető tanárom a bölcsészkaron. Mivel Dosztojevszkijből írtam a szak- dolgozatomat, gyakran feljártam hozzájuk. Nyina régi, nagy ismerője volt Vasziljevnek és az orosz színházi világnak. Amikor megtudta, hogy rokonlátogatásra megyek Moszkvába, rám bízta azt a bizonyos levelet. Én meg, emlékszem, húztam-halasztot- tam az átadását. A hazautazásom előtti napon indultam el, hogy megkeressem a címet, és bekerültem egy varázsos helyre. Egy olyan térbe, ahol szülte kolostori csend uralkodott a hófehér falak között. Vasziljev akkor kezdett elvonulni, elzárkózni. Nagy áhítat övezte, a színészek alázattal közlekedtek körülötte. Én nem is találkoztam vele, az irodában hagytam a levelet, de megcsapott a különös légkör, és kifele jövet láttam egy kiírást, hogy színészeket vesznek fel az akkor induló stúdiójukba. Erőteljes lökést éreztem, hogy maradjak. Határozottan Úgy tudom, fel is lépett aztán Vasziljev színházában. Mivel a japán kultúra is nagyon érdekelt, és láttam azt a lenyűgöző butoh előadást, elkezdtem kijárni Japánba. Később dolgoztam is a rendezővel, Min Tanakával Moszkvában, tolmácsasszisztensként, mert japánul is tudok valamennyit. Sztravinszkij Tavaszi áldozatát vitte színre orosz táncosokkal. Menet közben pedig, ha már Moszkvában voltam, összeismertettem őt Vasziljewel. Min Tanaka aztán létre is hozott egy táncstúdiót Vasziljev színházában, én meg felléptem az egyik rendezésében. Tolmácsként aztán Budapesten került Vasziljev közelébe. Nagyon impulzív, nagyon kemény ember. Erősen igénybe veszi munkatársai szellemilelki állapotát. A tolmácsát is szinte felfalta a próbákon, ösz- szeomlott, majd eltűnt az illemaga nagyon erős képe a világról, a színházról. Törőcsik Mari komoly mesterekkel dolgozott, Vaszüjev élő színháztörténelem. Énnek a két embernek az ütközése olyan, mint amikor két tektonikus erő kerül egymással szembe. De miután egymásra hangolódtak, az olyan interferencia, hogy ott tényleg mindenki szárnyal. Ott olyan metafizikai robbanások vannak, hogy néha az az érzésem, nincs is szükségük tolmácsra. Mint amikor A nyugodt Nap évében az angol tiszt és a lengyel nő szerelme zajlik. Van ugyanis egy jelenet a filmben, amikor tolmácsot hívnak, hogy megbeszéljenek bizonyos dolgokat, de egy idő után a tolmács már el van veszve köztük, nem tudja követni őket, a szerelmes nő és a szerelmes férfi viszont tökéletesen értik egymást. Ezek olyan kegyelmi pÉanatok, amikor megéled, hogy két ilyen nagy formátumú ember idegrendviccesen szokta is mondogatni: „Mari, gyere hozzám feleségül!” A nagybácsi álma után az Ártatlan bűnösökben és Marguerite Duras darabjában, a Naphosszat a fákonban dolgoztak együtt. A Duras-darab próbái során Mari nagyon keményen tartotta magát, hiszen nem sokkal előtte jött vissza a „halálából”. Az Ártatlan bűnösök alatt is volt egy nehéz pillanat, amikor Vasziljev irtózatos hangnemet használt, Mari pedig mint egy kisgyerek, remegett az idegességtől. Nekem ilyen helyzetben is tolmácsolnom kell, és tudom, hogy nem hazudhatok, de próbálom elvenni, tompítani a mondatok élét. Valahogy kialakult bennem egy taktika... nem... szótár! A másodperc töredéke alatt próbálom felmérni, hogy milyen szó mit válthat ki, s ez óriási stressz. Kötéltánc, bármikor lezuhanhatsz. azt gondoltam, hogy nekem ott dolgom volna. Hazamentem a nagynénémhez, másnapra szólt a vonatjegyem, hogy utazom haza, de még aznap, késő este odatelefonáltam, hogy bár külföldi vagyok, nagyon érdekel a dolog, jelentkezhetnék-e én is? Igen semmi akadálya, mondták, menjek el a felvételire. Lázas állapotban, nagy belső vívódás után végül úgy döntöttem, hogy még nem vagyok kész erre. Hazajöttem. Itthon sokáig sajnáltam, hogy gyáva voltam, megfutamodtam, de már késő volt. Rá két évre Király Nyina felhívott, hogy Vasziljev rendezni jön Budapestre, tolmács kell a díszlettervezőjének, vál- lalnám-e a munkát. Vállaltam, és jó döntés volt. Megéreztem, hogy dolgunk lesz még együtt, Vaszüjevnek és nekem. Ez A nagybácsi álma volt, a Törőcsik Mari és Schwajda György vezette Művész Színházban. tő. S akkor megkértek, ugoijak be helyette. Az utolsó néhány hetet kettőjük között, Vaszüjev és a díszlettervezője között csináltam végig. Az volt az igazi mélyvíz. Vagy inkább tűzpróba. Én is a határán voltam az összeomlásnak, de két-három órás alvásokkal valahogy kibírtam. Legendás produkció lett a magyar színházi világban A nagybácsi álma. Vaszüjev személyisége, munkamódszere mindenkire nagy hatással volt. Sokak életében vagy fordulópontot, vagy egy fontos időszakot jelentett a pályán. Én is onnan datálom, hogy nagyszínházi közegben dolgozom. Két óriási formátumú alkotó, rendező és színésznő különös viszonyát látja egészen közelről. Mindkettőjüknek megvan a szere teljesen eggyé válik. A nagybácsi álma, mint később megtudtam, Vaszüjev számára is kísérleti terep volt, hiszen egy újfajta színházi formanyelvet talált ki, amelyet akkor használt először. Az egyik előadáson felvette például Törőcsik Mari és Udvaros Dorottya egyórás dialógusát, mert az olyan formai tökély volt számára, hogy bárhol dolgozik is a vüágban, mintaként állítja a színészek és a rendezők elé. Az a tiszta dialógus minta- példánya lett számára. Arra a formára ugyanis, amit Vaszüjev kér a színészeitől, nagyon kevesen képesek. A saját színészeit trenírozta erre, de ők is inkább megtanulták, zsigerileg kevesen tudják. Mari pedig mintha erre született volna. Vaszüjev annyira megtalálta benne a színésznőjét, a számára megfelelő médiumot, hogy színészvezetési kísérletének, alkotói gondolatainak tökéletes alanya lett. Vaszüjev Egy Uyen szoros munkakapcsolatban elengedhetetlen tényező a bizalom. Különös intimitást előfeltételez egy üyen felfokozott érzelmekkel teli munkafolyamat. Mari minden rendezőjéhez maximális bizalommal viszonyul. Ez a fajta színészi alázat már szinte kihalóban van a magyar színházi életből. Marin mindig azt látom, hogy dolgozni akar, fel van spanolva. Egyébként pedig azt mondja, hogy borzasztóan fáradt, fáj a keze, és nem tudja feldolgozni, hogy elment Maár Gyula, a férje. Sok baja van, de most is, amikor Viktor Rizsakowal próbált a Nemzeti Színházban, az Éjjeli menedékhelyben, egyszerűen felvillanyozódott állapotban dolgozott. Neki ez a közege. Mint halnak a víz. Ott érzi elemében magát. Bármilyen nehéz is neki, a színpadon megszűnnek a fájdalmai. Ott kacag, lubickol, gyerekké válik egyetlen pillanat alatt. Képes vagyok órákig nézni, hallgatni, ahogy játszik, annyira el tudja engedni magát. Fiatalabb emberként én is az ő filmjein nőttem fel. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy vele dolgozhatok. Még most is elfogódottságot érzek mellette. Meghat a jelenléte. Látom, hogy a nálam fiatalabb kollégái haveri módon kezelik. Én erre képtelen lennék. Amikor Moszkvában játszott, Vasziljev színházában, két hónapig szinte együtt éltünk. Együtt jártunk vásárolni, együtt főztünk, Mari sütötte a húst, én készítettem a salátát. Jókat ettünk,- és nagyokat beszélgettünk. Nem is tudom meghatározni, hogy olyan anya-fia kapcsolat van köztünk, vagy inkább olyan mély baráti viszony. Talán ez is, az is. Életem nagy ajándéka, hogy üyen közel kerülhettem hozzá. Olyan maximális bizalommal van irántam, hogy ki is kötötte, ha Vaszüjewel dolgozik, vagy bárki orosszal, akkor én álljak meüette, mert rajtam keresztül tudja igazán megértetni magát. És nem pusztán az informatív dolgok miatt, hanem mert érzelmileg is közünk van egymáshoz.
