Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)

2014-10-31 / 251. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. OKTÓBER 31. Nagyítás 9 Mióta ember él a földön, volt és van halál, így halotti kultusz is, mely nem kötődik feltétlenül vallásos meggyőződéshez, sem a halhatatlanság hitéhez Miért járunk temetőbe? (Somogyi Tibor felvétele) Mindenszentek és halottak napja mindenütt a halot­takra való emlékezés ün­nepe. Általános szokás ilyenkor a sírok rendbeho­zatala, a gyertyagyújtás. A gyászmunka és a temető­járás dolgairól a pszichi­kum, a lelki jelenségek és kedélybetegségek szakér­tőjével, Pálházy Béla pszi­chiáterrel merülünk a té­ma mélyébe. MIKLÓSI PÉTER A szakorvos, fennkölteb- ben szólva egy elme- és lé­lekbúvár - mondjuk temető­járás közben - könnyebben tudja elrendezni önmagában az élet és a halál kérdéseit, mint az egyszeri, hétköznapi teremtés? Fogas kérdés, hiszen a pszi­chiáter is csak ember. Legföl­jebb empátia dolgában tett szert nagyobb gyakorlatra a mindennapi praxisában. Hogy miképpen dolgozza föl valaki a gyász eseményeit és idősza­kát, az emlékezés „feladvá­nyát”, az erősen összefügg az illető személyiségével, életta­pasztalataival, a gyászokhoz vagy a régebben elhunytakhoz fűződő egyéni kapcsolataival. És hát attól is, elfogadja-e, hogy vannak élet adta helyze­tek, történések és folyamatok, amelyeket egyszerűen nem áll módunkban megváltoztatni. Ezért érvényes minden ilyen szituációban az az imává ne­mesedett ősi bölcselet, mely szerint: add, Uram, hogy el tudjam fogadni, ami megvál­toztathatatlan, adj, Uram, erőt ahhoz, hogy ami megváltoz­tatható, meg tudjam változ­tatni, de adj, Uram, bölcsessé­get is, hogy a kettőt meg tud­jam különböztetni. Mi az, ami enyhít az emberi fájdalmon? Noha minden haláleset lé­nyegében más és más, a közvet­len hozzátartozóknak mind­egyik stresszt jelent. Az első fá­zis a sokk állapota, azt a tilta­kozás mozzanatai követik - miért pont nálunk és velünk történt ez? -, majd a természe­tes fordulópontot a lelki egyen­súly visszanyerése hozhatja meg, amikor a történteket sike­rül a maguk helyére tenni. A belső feszültség, a szorongás feloldásában, a gondolati ki­merülés és a lelki kiürülés megelőzésében, az egyensúly- keresésben, a pozitív gondol­kodás megszilárdulásában és az életkedv visszanyerésében segíthet a szakember, de tü­relmes támaszként a megértő családi környezet is. Az elmúlás meg a halál gondja valamennyiünket érint. Sőt, rengetegen úgy tartják, hogy ez az egyetlen igazság itt a földön, mert előbb-utóbb mindenkire egy­formán vonatkozik... Az így okoskodóknak van igazuk? Végül is igen, hiszen min­denki meztelenül születik, és így is megy el a vüágból; hiába volt akár kacsalábon forgó kas­télya az életben. Ilyen értelem­ben tényleg találó igazság ez. Iménti, az egyensúlykere­sést említő szavaiból ítélve az a helyes, ha a korábbi szere­tet helyébe a racionális em­lékezés lép? Ezt remélve já­runk a temetőkbe? Elvégre akihez megyünk, akit kere­sünk, az még sincs ott az ő fi­zikai valójában! A hántás szándéka nélkül visszakérdezek: vasárnapon­ként miért jár annyi ember, akár egész családok a temp­lomba? Lehetőleg ünneplőben. Valóban mindenki azért, hogy meggyőződéssel imádkozzon? Vagy részben megszokásból, mert ez társadalmi elvárás is? Faluhelyen pedig duplán az. Ott a templomban nemegyszer azt is megnézik, dobott-e a má­sik pénzt a perselybe, míg a temetőben azt, elég nagy és dí­szes csokor van-e a szomszé­dok sírján... Pedig a temetőjá­rás, a sírlátogatás igazi értelme nem a virághegyek meg a piros gyertyák nagyságában, hanem az életből távozottak és a még itt lévők spirituális kapcsolatá­nak emberi mélységében, őszinteségében keresendő. TUDTA? A katolikus egyház tanítása szerint min­denszentek napja, november 1-je azon szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A Bibliában a Jelenések Könyvében olvasni erről. November 2-a a holtakról való meg­emlékezés napja, mely bencés kezdeménye­zésre, a clunyi kolos­torból indult el a 10. században, és a 14. században már általánosan ismert szokássá lett. Ilymód a temető az élők és a holtak találkahelye? Ott le­het a legösszefogottabban rá­juk gondolni? így is mondható. Különösen a mai rohanó világban, amikor sokaknak soha semmire sincs idejük. Szakorvosi rendelőm pácienseinek elmondásából tudom, hogy vannak, akik ele­inte naponta kimennek a te­metőbe, később hetente, majd havonta; végül örülnek, ha al­kalomadtán kijutnak. És akkor „bocsánatot kémek” a halotta- iktól, hogy csupán hébe-hóba jutnak el a sírjukhoz. Persze, ebben nemcsak az emlékek kopása, a munkahelyi elfog­laltság vagy az egészségi álla­pot, hanem az élet ilyen-olyan alakulása révén a jelentősebb távolság szintén szerepet játszhat. A temető a kultúránk ré­sze. De az életünké is? Természetesen. Főként ab­ból a szempontból, hogy mi­ként viszonyulunk a halál gon­dolatához és óhatatlan tényé­hez. Illetve milyen volt a min­dennapi kapcsolatunk azzal a személlyel, akit frissen gyászo­lunk, vagy évek-évtizedek múl­tán is az emlékét őrizzük. Bár a temetőben az ember kissé önző módon önmagára is gondol. Önmagára? Igen. Például azzal, hogy rendszerint a gyermekeivel jön ki a sírkertbe, abban bizakod­va, hogy azok - megszokva és elfogadva a temetők sajátos vi­lágát - talán majd szintén nem feledkeznek meg olyan gyor­san a szüléikről, a nagyszüleik- ről. Mert az életből való eltávo­zásnak is két különböző szaka­sza van. Az egyik a megkerül­hetetlen biológiai halál, a má­sik a szociális halál, ami csak akkor következik be, amikor valakit egy bizonyos idő múl­tán már egészen elfelejtenek... Amikor mind lélektanilag, mind a konkrét emlékekben semmivé és semmissé válik egy kapcsolati hátország. A temetői kivagyiságról mi a véleménye? Nyilván ahogy senki egyéni „ízlésébe”, ebbe sem lehet be­leszólni. Viszont beszédes kife­jezője lehet a természetes gyász őszinteségének, hogy va­laki a díszesnél is díszesebb, félpalotányi sírköveket telepít- e halottjának végső nyugvóhe­lye fölé, vagy az egyszerűbb megoldások és inkább a benső­ségesebb emlékezés híve. Ki- nek-kinek szívében legyen ez a jó ízlés és az egyeneslelkűség egyéni dilemmája. Mert a legegyszerűbb sírkő is éppen olyan érzelmi kapaszkodót nyújthat a temetőbe látogató­nak, mint egy kápolnaszerű építmény. És aki nem látogat temetőt, ő miért kerüli? Ez elsősorban személyes döntés, lelkiismereti megítélés dolga. Azt hiszem, az eredőit a család előéletében, a családta­gok viszonyában kell keresni. A pszichiátriai rendelőben szá­Dr. Palhazy Béla mos panaszt hallani elfojtott indulatokról, különböző dur­vaságokról, szőnyeg alá söpört összetűzésekről, apák és fiúk konfliktusairól, apák és lányaik deformált kapcsolatáról. Ha valaki egész életében terrori­zálta, esetleg tettlegesen is bántalmazta a családját, akkor bajos elvárni, hogy halála után a hozzátartozói naponta friss virágot tegyenek a sírjára. Valószínűleg sokkal inkább megnyugvással veszik, hogy végre csönd és békesség van a házban. Az ön rendelőjében gyak­ran jeletkeznek röviddel egy- egy temetés után páciens­ként az emberek? Általában akkor jönnek, ha nem tudják magukban földol­gozni a történteket, képtelenek szabadulni a sokkszerű élmé­nyek hatása alól. Ha a kialakult új helyzetben át kell rendezni­ük az értékrendjüket, ehhez vi­szont nem ismerik kellőképpen a saját lelki értékeiket, előző tapasztalataik vagy személyes lehetőségeik pozitív tanulsága­it. Egy hosszabb-rövidebb fo­lyamat révén ilyenkor kell őket kivezetni a rájuk nehezedő és zsákutcának vélt helyzetükből. Nem véletlen, hogy régebben a közeli hozzátartozót egy kerek esztendeig gyászolták, le sem téve közben a gyász jeleként vi­selt fekete öltözéket. Lényegé­ben helytálló népi tapasztalat, hogy legalább ennyi idő szük­séges, hogy valaki feldolgozza önmagában az őszinte és mély gyászt. Egyebek mellett példá­ul azt is, hogy az a hiányzó személy a korábban meghitt és derűs családi vagy éppenséggel egyházi ünnepeken sincs már jelen. Az ettől szenvedő páci­ens az orvosi rendelőben igyekszik szabadulni a benne kavargó feszültségektől. Lel­kének káoszában egyszerűen tanácsot vár. Abban a szoron­gásos helyzetében, amikor a szakorvos szemével sem beteg még, de esetleg már ráléphe­tett az arrafelé nyíló útra. Ha pedig már nyilvánvalóan lelki vagy kedélybeteg az illető, ak­kor mindenképpen indokolt a kezelése. A szociális halál időbeni elodázásáról, annak érthető szándékáról már beszéltünk. De egyéb tekintetben a teme­tőnek, a temetőjárásnak mi­lyen szerepe van a gyermek- nevelésben? Legfőképpen az emberi élet természetes velejáróinak, kü­lönböző fázisainak szóba hozá­sában. Annak legegyszerűbben érthető említésében, hogy az életnek több olyan rendhagyó területe van, amelyek nem mindennaposak, viszont ha előállnak, tudni illik róluk az alkalomhoz illő viselkedést is. Ezek azok a témák, amelyekről a hétköznapok körforgásában szinte egyáltalán nincs vagy csupán elvétve akad kommu­nikáció a szülők és gyerekek között. Napjainkban a halál, az elmúlás tényének elkerülhetet­lensége többnyire tabutéma a családokban, régebben viszont a gyerekek számára ez is könnyebben érthető volt. Ak­koriban ugyanis, főként faluhe­lyen, még közös házban, egy fedél alatt élt együtt a nagycsa­lád két-három nemzedéke, így a gyerekek akaratlanul is ré­szesei lettek annak, hogy az öregek - többnyire hosszabb- rövidebb haldoklás után - tá­voztak az élők sorából. Most a temetőnek van - legalábbis le­het - hasonló szerepe, ahol a szülő elmagyarázhatja az élet természetes körforgásának tudnivalóit. Hogy kik voltak a dédszülők, a már nem élő nagyszülők. A temetőnek fon­tos szerep jut a tradíciók őrzé­sében, az emlékek ébresztgeté- sében. Az jár el helyesen, aki az óvodást is ki-kiviszi a teme­tőbe? Vagy az cselekszik jól, aki megóvja ettől, mondván, a temetőlátogatás után rossz álmai lehetnek? Szerintem nincs őt mitől megóvni. Nem a titokzatossá­got kell építeni benne, meg a fej elfordítására biztatni, ha­nem értelmi befogadóképessé­gének szintjén kell őt helyesen tájékoztatni. A jelen „vívmányaként” er­re a területre is betört az in­ternet. Önnek mi a vélemé­nye a virtuális temetőlátoga­tások divatjáról? Nem vagyok a híve. Ez megint csak pótcselekvés. Egy- egy halottunkért, a fényképe előtt, a világ túloldalán is lehet gyertyát gyújtani. Azt pedig, ha valakinek a pár küométerre fekvő temetőben nyugszanak a szerettei, de ő csak virtuális úton „gondol rájuk”, azt szemé­lyiségi deformációnak tartom. Nem titok, ha jó ismerős vagy távolabbi rokon halálá­ról értesülünk, sokszor nem tudjuk: telefonáljunk, lélekte­len SMS-t vagy e-mailt küld­jünk, levelet meg nem írunk, mert mit is írnánk... Mi taga­dás, gyakran sokat adnánk a régi jó gyásztáviratért! Joggal, mert lélektanilag is fontos volt mind a feladónak, mind a címzettnek, aki talán évek múltán is elő-elővehette. Remélem, a társadalmi igény valamilyen formában még visszalopja az életünkbe. A temetők a holtak sírkert­jei, de az élőkről szólnak? Egyre inkább. Fölidéznek ar­cokat, régi emlékeket, tovatűnt sorsokat, tovatűnő folyamato­kat. És sokat vallanak az utó­doknak az elhunytak iránti tiszteletéről. Az emlékezés őszinteségéről vagy éppenség­gel a puszta kötelességből meg­tett talmi külsőségekről. A tényleges gyászmunka ugyanis kemény feladat. A szomorúság mélybe merülésének, onnan pedig az újbóli felszínre kerü­lésének kemény küzdelmét je­lenti. Az élők szemszögéből néz­ve a temető az a hely, ahol a személyesből átlépünk a személytelenbe? A kettő találkozásának olyan színhelye ez, ahol legalább utó­lag - gondolatban és lélekben - még elsimíthatok bizonyos le­záratlan viták. Mert aki a meg­bántott személyt még annak élete során bármi okból elmu­lasztotta megkövetni, a teme­tőben, ha megkésve is, de hely­rehozhatja hibáját és a saját lelki egyensúlyát. Ez is része a mindenkori gyászmunkának. És akkor a múlt eligazodik a je­lenben. A temetőlátogatás így ad, adhat feloldozást az élők­nek. A sírlátogatásnál kevés személyesebb dolog létezik a világon. Persze, nem csupán a halottak napján.

Next

/
Thumbnails
Contents