Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-25 / 246. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2014. OKTOBER 25. PORTRÉ 17 ép hang, sok hang, fényes hang. Tiszta hang, magabiztos hang, fantasztikus hang. Gömbölyű hang, jellegzetes hang, érzéki. hang. Fokozhatnánk a végtelenségig. Papíron. Élőben elég látni és hallani, képzelet és valóság határát pillanatok alatt átlépheti vele bárki. O is átlépett sokféle határt. „Krasznodarból indultam, onnan kerültem Szentpétervárra - meséli Anna Netrebko Bécsben, staats- operbeli öltözőjében -, imádnivaló emberek közt nőttem fel, kiegyensúlyozottabb gyerekkorról álmodni sem tudnék. Édesanyám korán meghalt, geológus édesapám igyekezett mindent megadni. Nagyon nagy szeretetben nőttem fel. Krasz- nodarban voltam pionír. Büszke voltam, hogy vörös kendőt köthettem a nyakamba, lángoló arccal énekelhetek Leninről, bakfisként talán még szerelmes is voltam bele, hősnek láttam, egy hatalmas ország élharcosának, bátornak, követendő példának. Beetettek engem is rendesen. Hiányt nem szenvedtünk semmiben. Apám igyekezett mindent biztosítani a két lányának, Natasának és nekem. Finom ételekre, zamatos borokra sokat költött, ha baráti társaság jött hozzánk, mindig tele volt az asztal. Vidám gyerek voltam, nem szerettem egyedül lenni.” Széles mosoly, derűs arc, röpködő karok, féktelen gesztusok. Mester- kéltségnek a leghalványabb jelét sem látni rajta. Igazi orosz lélek. Nyitott. Közveden. Az egész világot képes lenne magához ölelni. „Szentpétervár a tanulást jelentette az életemben. Zeneiskolába jártam, de úgy, hogy közben a Mariinszkij Színházban dolgoztam. Eleinte a portán, aztán a ruhatárban, de voltam nézőtéri ügyelő, sőt ha kellett, még takarítónő is. Semmi sem állt távol tőlem, aminek köze volt az esti előadáshoz, a színházhoz. Állíthattak bárhová, semmi sem volt derogáló számomra. Tudtam, hogy egyszer eljön az én napom. Kislányként mindig valamilyen mesébe álmodtam magam. Kastélyba, szép ruhába. Vártam, mikor jön el értem a hercegem. Természetesen fehér lovon, hogyan másképp?! Hamupipőke is szívesen lettem volna. Vonzott a bál, az üvegcipő. Az első operát Szentpéterváron láttam. Othello. Desdemona. Féltékenység. Őrület. Gyerek voltam, de mindent értettem. Lélegzetvisz- szafojtva néztem, mi zajlik előttem. El voltam varázsolva. Belá- zasodtam az élmény hatása alatt. A konzervatóriumban minden érdekelt. A tánc, a színészmesterség, a jelmeztörténet ugyanúgy, mint a hangképzés, a szolfézs. Még azokat az órákat is imádtam, amikor sírni, elájulni, meghalni tanultunk. Az én agyam olyan, mint a komputer. Hallás után bármit eléneklek. Nem kell a kotta, elég a zene. A nagy operaáriákat CD-ről tanultam meg. Ha tetszik a mű, ha megérint a muzsika vagy a történet, nem okoz gondot a betanulás.” Tizenhat éves, amikor először lép színpadra. Ott, ahol addig minden este más munkakörben teljesített. Kikönyörögte, hogy szerepelhessen. Kapott is egy szokadan feladatot: ő lett Az aranykakas című darabban a Tűzmadár hátsó fele. Szó szerint. Beöltözött és lemozogta, közli kacagva. Huszonkét évesen már operaénekesnőként debütál. Susanna szerepét alakítja a Figaro házasságában. „Semmi nem érdekelt, csak a színház. De a popzene sem, csak az opera. Kint, az üzletek előtt ölték egymást az emberek, hosszú sorokban várakoztak. Vajon, kenyéren, cukron, halkonzerven és lekváron kívül talán csak tészta volt a polcokon, és azt is jegyre adták, dívott a kuponrendszer, én mégis úgy éreztem, a világ legboldogabb embere vagyok, hiszen énekelhetek. Tíz órákat ültem a nézőtéren, és igyekeztem magamba szívni mindent, amiről úgy gondoltam, egyszer majd hasznát veszem. Kiváló mestereim voltak, figyeltek rám, formálták az egyéniségem, vigyáztak rám, minden lényeges dologra megtanítottak. Callas volt a nagy kedvencem, és ma is őt hallgatom a legtöbbször. Annyira megérint a hangja, hogy sokszor el is sírom magam, mert úgy énekel.” Szentpéterváron pár év alatt feljutott a csúcsra. A sevillai borbélyban és A varázsfuvolában mindenki rá volt kíváncsi. Mintha érezték volna, hogy nem sokáig marad a társulat tagja. Még harminc sincs, amikor felfigyel rá a világ. London, Milánó, New York, Becs. Carnegie Hall, Scala, Metropolitan, Staatsoper. A legnagyobb opera- színpadok sztárja. Nincs, ki megállíthatná, de lekörözni sem képes senki. Hangjáról felsőfokon írnak, szépségét dicshimnuszok zengik. Énekesként maga a tökély, nőként a megtestesült álom. Traviatájá- ért őrjöng a sok operabarát. Lady Macbethje lehengerlő szexuális hatalom. „Megfogja a pasast, berántja a combjai közé, kussolsz és ölsz!” - írja egyik kritikusa. Megfogja, berántja. Ezt teszi minden nézőjével. Áldozatául esik férfi és nő. Beszippant, bekebelez, magába zár. Mint egy hódító illatú őserdei virág. Benne is van valami ősi. A nőiességében, a lényében, a vonzerejében, az ösztönösségében. Róma, Salzburg, Szocsi. Bárhol énekel is a világban, rajongóinak népes serege követi. Tavaly, a téli olimpia nyitóestjén jégkékben pompázva énekelt a földkerekség minden sportrajongójának. Egykor, még szentpétervári éveiben ő maga is aktívan sportolt. A ritmikus sportgimnasztika és a kosárlabda elszánt híve volt. „Mára maradt a jóga, és ha úgy hozza a helyzet, akkor egy jó nagyot táncolok - mondja. - Nem tartozom azok közé, akik csak a hivatásukért lobognak, akiknek a művészeten kívül semmi sem fontos. Én élni is szeretek. Utazni, ismerkedni, új élményeket gyűjteni, de leginkább: Tiagóval, a kisfiámmal lenni. Megijedtem, amikor kiderült, hogy autista. Azt hittem, összedőlt előttem a világ. Időbe telt, míg észrevettük, hogy valami nincs rendben nála. Édesapjával, akkori férjemmel, Erwin Schrott-tal négy nyelvet használtunk otthon. O hol spanyolul, hol angolul, én hol oroszul, hol németül szóltam hozzá, és nem mindig reagált, ha kérdeztük őt. Rengeteg vizsgálaton vagyunk túl, de már megnyugodtam. Az orvosok szerint nincs mitől félnünk. Tiago ugyanolyan normális életet fog élni, mint a társai, csak vannak dolgok, amelyek őt másképpen érintik. Én is sokat változtam azóta, hogy megtudtam, autista gyerekem van. Más szemmel nézek sok mindent. Erwinnel pedig, nem sokkal Tiago születése után, létrehoztunk egy alapítványt, amellyel a beteg gyerekeket segítjük. Kötelességünknek éreztük, hogy segítsünk másokon, a szenvedő gyerekeken és a családjukon. Jótékonysági esteken lépek fel, amelyeknek a bevétele az alapítvány számlájára megy, közben boldogít a mdat, hogy tettem valami érdemlegeset azokért, akik rászorulnak” Erwin Schrott, az uruguayi bariton már kilépett az énekesnő életéből. Anna Netrebko idén nyáron egy azeri tenorral jegyezte el magát Salzburgban. Leonora szerepét énekelte A trubadúrban, majd jött egy másik, immár „zártkörű előadás”, amelyre fehér lovas kocsi vitte a két „főszereplőt”. A harminchét éves Joszip Ejrazov egy elegáns étteremben, zafírokkal ékesített gyűrűvel jegyezte el kedvesét, a negyvenhárom éves Anna Netrebkót. Mézeshetek majd az esküvő után jönnek, jelentették be rajongóiknak, de az eljegyzés után — pár mézesnapra - New Yorkba utaztak, Anna Netrebko manhattani otthonába. Európai fészke Bécsben van a szépséges lírai szopránnak. A császárvárosból mégiscsak hamarabb eljut családjához Szentpétervárra, mint New Yorkból. „Engem a siker nem tud kielégíteni - vallja. - Ha csak sikeres operaénekesnő lennék, de magányos ember, bele is pusztulnék. Nekem társra van szükségem, hogy mindazt a szépet és jót, amit előadóként megélhetek, meg tudjam osztani valakivel. A színpadon szeretek mindig másvalaki lenni, minden szerepemben valami érdekeset nyújtani, de magánemberként kellenek a stabil pontok. A család, a biztos hátország. A színpadi boldogság pillanatok alatt elillan. Tapsolnak, bravóznak, óriási csokrokat kapok, de attól a perctől fogva, hogy kiteszem a lábam a színházból, már egy másik életet élek. A sajátomat. Minden idegen volt számomra, amikor Bécsbe költöztem. A nyelv, az emberek, a környezet. Időbe telt, míg elkezdtem beszélni németül. Volt néhány nehéz éjszakám, amikor azt hittem, jobban tettem volna, ha otthon maradok. Ma már másképpen látok mindent, hiszen angolul is folyékonyan beszélek. Tanulni, új szerepekben bemutatkozni, új rendezőkkel, új karmesterekkel dolgozni, ez a célom. Minden színpadon a maximumot nyújtani. Csodás érzés, ha látom, hogy sugárzó arccal várnak rám a nézők egy-egy előadás után. Olyankor tudom: értelme van annak, amit csinálok. Ja! És másnap, ha nem kell tovább utaznom, megyek és vásárolok. Imádom a szép ékszereket, az eredeti ruhadarabokat, az elegáns cipőket, táskákat... és mint minden nő, a jóképű pasikat is megnézem az utcán!” Tessék! Nincs színjáték. Ez ő! Korunk legérzékibb operadívája. Anna. Anna Netrebko. Szabó G. László
